Tudom, igen, tudom, hogy rendben leszünk. 

Ezúttal kész vagyok futni,
elmenekülni a városból és a Napot követni.

Mert a tiéd akarok lenni...

 A tollat forgatva az ujjaim között meredtem a lapra pislogás nélkül, és féltem; lassan olyannyira kiszáradnak a szemeim, hogy a sivatag legkietlenebb része is irigyelni fogja ezt a szárazságot. 

Nem akarsz az enyém lenni?

Így talán jó lesz. Egyik lábamat magam alá húztam a karfás műanyagszéken és egy pillanatra a kerítés oldalán végigfutó bokorsorra néztem. 

Nem akarok elveszni az éjszaka sötétjében.
Ezúttal nem nézek vissza...

Nem, nem, nem és nem. Hiányzik még valami. 

-Szabad és fiatal... - motyogtam. Hogyan illesszem be a két talán legfontosabb szót a szövegbe? Mivel kapcsoljam össze? 

Hosszú napok óta ma vettem rá magam először, hogy újra leüljek és utat engedjek a szavaknak. A fejemben mély és magas hangok váltották egymást, céltalanul keresték a megfelelő dallamot. Hümmögve körmöltem tovább, nem törődve a szomorú ténnyel, hogy a papírról inkább egy firka üvöltött rám, hogy mégis mit képzelek magamról. Ilyeneket akkor alkotnak az emberek, amikor egy telefonbeszélgetés közben ecsetelik minden bajukat a két utcával arrébb lakó barátjuknak, és hirtelen magukhoz kapnak egy borítékot és egy kifogyóban lévő tollat, hogy addig se érezzék magukat mihaszna panaszkodónak. 

Ezúttal kész vagyok futni,
Bárhol is vagy, az a hely, ahová tartozom,
mert szabad és fiatal akarok lenni.
Ezúttal nem nézek vissza.

-Talán - jegyeztem meg zsörtölődve. Ráérősen a bögrémért nyúltam és aprókat kortyoltam a forró zöld teából. Eközben néha felkaptam a fejem a szomszédos házból kihallható, érdekesnek tűnő zajokra, de nem különösebben foglalkoztam vele, mert ahogy szokott, tíz perc múlva újra beállt a kellemes csend. 

November 14. Tegnapelőtt volt Liam születésnapja. Nem sokáig gyötört a bűntudat, amiért nem köszönthettem fel őt személyesen, se máshogyan, hiszen tudtam, lesz még alkalmam beszélni vele és ahogy a szólás tartja; sohasem késő. Elképzeltem, micsoda bulit rendezhettek és én lepődtem meg a legjobban, mikor rájöttem, hogy amúgy se vettem volna részt azon a partin. Bár valószínűleg akkor, abban a pillanatban azt mondtam volna, hogy gyerünk, egy kis szórakozás sosem árt, de... Már nem látom értelmét az egésznek. Nem hiányzik, hogy annyira leigyam magam, hogy idiótaságokat csináljak és másnap csak nézzek tágra nyílt szemekkel, hogy mégis miért tettem azt, amit. Főleg, ha nem is emlékeznék rá...

A cigis dobozom is érintetlenül hever a táskában. Amióta eljöttünk Riversideból egy szálat se szívtam, ami nagy szó tekintve, hogy az elfogadható indokom rá a stressz volt. Kicsit átgondoltam a dolgokat és emlékeztettem magam, hogy Harry is csak akkor dohányzott, amikor én, ezért rajtam volt a teher, hogy az ő egészségét is kockára tettem. 

Kitéptem egy új lapot a füzetből, amit még múlt héten találtam a szobánk szekrényében és az asztalra támaszkodva hajoltam felé. 

Ma este üldözik, kételyek futkosnak a feje körül.
Vár, megbújva a cigarettája mögött.
A szíve hangosan ver és nem akarja, hogy ez abbamaradjon. 

-Pocsék ötlet - morogtam félrehajítva a meggyűrt papírt. Nem dobom ki, hátha tudok még vele valamit kezdeni majd a jövőben. 

A szemem sarkából vettem észre Harryt, aki éppen egy tállal a kezében igyekezett balesetmentesen kijutni a kertre nyíló ajtón. Nem vettem a fáradtságot, hogy segítsek neki, mire odaérnék már megoldaná a problémát. 

-Mit csinálsz? - kérdeztem kíváncsian, amikor elém lépett és az asztalra tette a vörös tálat. Rögtön kitűnt benne a krémszínű anyag és ez csak még jobban felkeltette az érdeklődésem. 

"Mutasd a nyakad." jelelte, majd mutatóujját a krémbe mártotta, másik kezével pedig megfogta az államat. 

-Harry, nem kell... - kezdtem volna tiltakozni, ám olyan leteremtő pillantást kaptam válaszul, hogy inkább befogtam a számat. 
-Ez rohadt büdös! - fintorogtam. 

"De legalább végzi a dolgát." húzta ki magát büszkén. Beletelt néhány percbe, mire leesett, hogy minek kellett a takarás. Teljesen kiment a fejemből, hogy mára beszéltük meg a fotózást a projektjéhez -amiről lehet, hogy már lecsúszott, de álljunk pozitívan a dolgokhoz. 

-Megcsinálhattuk volna pár nap múlva, lehet akkorra elmúlt volna... - mondtam, miközben letettem a tollat és a papírt. 

"Hogyne. Tegnapelőtt is ezt mondtad, aztán ágyba cipeltél." forgatta a szemeit. 

"Nem az én hibám, hogy ilyen harcias vagy." kacsintottam rá, azonban ő kitartott maga mellett. Mint általában. 

"De igen."

-Valld be, szexi vagyok harapásnyomokkal a nyakamon - mosolyodtam el és kinyúlva megragadtam a derekát, majd az ölembe húztam őt. 

"Szerintem a tanárnak nem éppen a szexi kifejezés jutna eszébe, ha meglátná a képeket..." hezitált. 

-Nem. Valószínűleg arra gondolna, hogy az ő felesége mikor lesz annyira vad, hogy levetkőzze minden gátlását és adjon neki egy felejthetetlen éjszakát - bólogattam. -Persze ez sosem fog megtörténni, mert... Egy tanárról beszélünk, istenem!

"Na és?" ráncolta a homlokát értetlenül. 

-Unalmasak.

"De vannak kivételek." 

-Ismersz olyat? - vontam fel a szemöldököm. Feltűnően elgondolkodott, majd karjait a nyakam köré fonta és megrázta a fejét. -Látod? Mindegyiknek van valami piszkos vágya, csak nyuszik és nem merik felvállalni, és ez kihat a párjukra is - okoskodtam. 
-Én szeretem ezeket a nyomokat, de elfogadom, ha te nem akarod viszont látni őket a fotóidon.

"Akkor kenhetek még rád?" kérdezte és a tálra mutatott. 

-Csináld... - sóhajtottam és hagytam, hogy bekenje a nyakamat. Közben megpróbáltam a lehetetlent, azaz nem vettem levegőt, mert tényleg annyira büdös volt ez a cucc, hogy majdnem rosszul lettem tőle. Mint később megtudtam, Harry egyáltalán nem figyelt az összetevőkre, amit a konyhában talált, mindenből tett egy keveset és még azután is egyengette, hogy kész lett, mert a színe nem stimmelt az én bőrszínemmel. Szerencsére, mire megszáradt a krém, vagy én szoktam meg a szagát, vagy eltűnt a folyékony állagával együtt. 

"Kihozom a cuccaimat és itt csinálunk pár fotót, aztán a szobában és... Talán még a verandán." jelelte, miután alaposan végigmérte a művét és láttam az arcán, hogy teljesen megelégedett a munkájával. 

Ameddig ő pakolt, megnéztem magam a tükörben és igazat adtam neki, sőt, gondolatban még meg is dicsértem őt -persze ezt hangosan nem tettem meg, mert amennyit hepciáskodtam amíg csinálta, valószínűleg nem hitt volna nekem. A szobában az ágyra hajtogatva vártak a ruhák, amiket majd viselnem kell. Meglepődtem, amikor a farmerdzsekim a kezembe került, mert tisztán emlékeztem rá, hogy ezt otthon hagytam. Úgy látszik, Harry mindenre felkészült. 

---

-Úgy érzem magam, mint egy hollywood-i sztár - emeltem magasabbra a fejem, miközben összébb húztam magamon a fekete bőrkabátot. Láttam Harryn, hogy szívesen megosztotta volna az epés megjegyzését, de a kezében tartott fényképezőgép ezt nem engedte. Mindig csak annyi időre tette le, hogy megmutathassa, milyen pózba álljak éppen. 
-Vagy, mint egy autóversenyző...

"Egyre jobb ötleteid vannak, Lou. De mit szólnál hozzá, ha egy két percre befognád a szádat, hogy végre elkészülhessen a kép?" kérdezte fáradt arckifejezést mutatva felém. 

-Bocsi - és ezentúl meg se szólaltam. Tényleg, azt csináltam, amire utasított, nem fűztem hozzá az ég világon semmit, még akkor sem, amikor konkrétan beparancsolt a bokrok közé és a kiálló faágak végigkarcolták a karjaimat -mert ekkor már csak egy fehér póló volt rajtam. 

Készült kép a kertben és a szobában. Ahogy közeledtünk a végéhez, úgy lett egyre kevesebb kedvem az egészhez. Azt reméltem, hogy kicsit játékosra fogjuk a formát és néha odafuthatok hozzá egy csókért, vagy éppen fordítva, de Harry annyira komoly volt, mintha valóban ez lenne a munkája és, mint tudjuk, a munka és a kapcsolat nem fér össze egymással egyazon helyen. 

Majdnem pezsgőt bontottam, amikor azt mondta, hogy az utolsó képet mégis a kertben szeretné elkészíteni, aztán békén hagy, mert már látja az arcomon, hogy szenvedek. 

"Feküdj le a fűbe. Hozok ide néhány ágat és virágot." letette mellém a gépet és a szükséges dolgokért ment. Addig én eldőltem a puha fűben és végignéztem az eddig készült fotókat. Tudtam, hogy még dolgozni fog rajtuk a laptopján, de már így is annyira szuperül néztek ki. Nem azért gondolom így, mert egoista vagyok, hanem, mert egyszerűen a képbeállás és a fényviszonyok is pont helyénvalónak tűntek. Aztán lehet van még pár fontos rész, amiket nem vettem észre, de ez a két pont maradt meg a fejemben az albumfotózásról. 

Harry mellém fektette a levelekkel teli ágakat és virágokat, majd megállt felettem és a hóna alá tette a fényképezőgépet. 

"Hunyd le a szemed és mosolyogj." 

-Ez így olyan, mintha meghaltam volna - néztem fel rá ijedten. 

"Imádom, hogy ennyire pozitív vagy." ironizált. "Inkább... Egy jól sikerült piknik és séta után leheveredsz a fűbe, érzed a virágok illatát és arra gondolsz, hogy nem lehetnél ennél jobb helyen." állított elém egy teljesen más elméletet. Lassan bólintottam és elképzelve mindazt, amit mondott zártam le a szemeimet. Nem kellett megerőltetnem magam, a mosoly magától szaladt az arcomra. 

Miután hallottam a kattanást és a szemhéjaimon keresztül is érzékeltem a villanást, elkaptam Harry karját és lerántottam őt magam mellé. 

-Úgy beszéltük meg, hogy közös képeket is csinálunk - emlékeztettem az ígéretére, mire szélesen elvigyorodott és a fejünk felé emelte a gépét. 

"Tojás, liszt, tej, cukor, olaj." sorolta a hozzávalókat, majd a szekrény felé fordult és elővette a tálakat és a serpenyőt. Addig én mindent kivettem a hűtőből, amit megemlített és a pulton rendezgettem el őket. 

"És a töltelékhez?" kérdeztem. 

"Majd utána. Először örüljünk, ha nem gyújtod fel a konyhát." biccentett komoly ábrázattal. 

-Hé! - hördültem fel. "Ne akard, hogy felhozzam a régi szép időket..." fenyegetőztem.

"Igen, ezért még le kell csesznem Niallt." húzta el a száját és felütött két tojást. Én a liszttel szórakoztam, közben visszajátszottam a szőke pletykafészektől hallott infókat. Van mivel visszavágnom Harrynek ilyen helyzetekben. 

-Mennyi kell bele? - néztem rá egy röpke pillanatra, mert a zacskó tartalma vészesen fogyott, nekem meg halvány lila gőzöm se volt arról, hogy miből mennyit kell a tálba tenni. Sőt, hirtelen azt is elfelejtettem, hogy mik a hozzávalók...

"Elég." bólintott Harry és egy fakanállal kezdte kavargatni a tésztát, miközben szabad kezével fokozatosan öntötte hozzá a tejet. 

A szekrény legfelső polcáról lehalásztam a csokit, amit egyébként vészhelyzet esetére vettünk boldogítónak, de mivel nincs juharszirupunk, kénytelenek leszünk csokiöntettel enni a palacsintát. 

-Baby, nem akarod megtanulni a palacsinta szót? - kérdeztem, mikor a fakanalat a mosogatóba dobta. 

"Nem." válaszolta határozottan. 

-És azt, hogy hegedű? 

"Miért akarnám megtanulni?" hitetlenkedett. 

-Nem tudom, ötletelek - rántottam meg a vállam és a megmaradt téglalapot is kockákra tördeltem. 

"Nem tudom, hogyan mondjam, de..." megakadt, beharapta a száját és bizonytalanul pislogott felém. 

-Mi az? 

"Mindegy, hagyjuk." legyintett és a forró serpenyőhöz húzta a tésztát. Összevontam a szemöldököm és miután megmostam a kezem, Harry elé álltam.

-Nem hagyjuk - jelentettem ki ellentmondást nem tűrve. -Szóval, mit akartál mondani?

"Tényleg nem fontos." ingatta a fejét. 

-Harry - tettem csípőre a kezeimet. Megpróbáltam a lehető legszigorúbb arckifejezésemet elővenni. 

-Louis - utánozta le a mozdulataimat. 

-Most komolyan - toporogtam egy helyben, mire félrebillentette a fejét és kérdőn mért végig. -Nem szeretem, amikor elkezdesz valamit és aztán meggondolod magad.

"Oda fog égni a palacsinta." tolt arrébb. 

Befejeztem a csokiöntetet és az asztal közepére tettem, addig Harry kisütötte az összes palacsintát és két tányért nyomott a kezembe. 
Nem először éreztem magam úgy, mintha tényleg együtt élnénk. Nyugodtsággal töltött el a tudat, hogy reggel, mikor felébredek biztosan az ő arcát látom meg elsőnek és egész nap együtt lehetünk. Feloszthattuk, hogy melyik napon melyikünk locsolja meg a behozott virágot és, hogy mikor kell kitakarítanunk az egész házat. Együtt főzünk és sütünk, megbeszéljük az aznapi történéseket -még akkor is, ha tényleg egész nap együtt voltunk- és nem tudom, egyszerűen annyira jó itt minden. Még azok a pillanatok is, amiket kivételesen én a kertben töltök, Harry pedig vagy a szobában, vagy a nappaliban. Szokásommá vált kiülni és csak figyelni az eget, elgondolkodni az életemről és a céljaimról. Azt hiszem, kezdek egyensúlyba kerülni. Mégsem akarom, hogy mindez véget érjen.

Nem akarok innen elmenni.