Óvatosan csuktam le a csomagtartó ajtaját, miután bepakoltam az összes táskát és a két gördeszkát, majd megkerülve az autót léptem Harry elé.

-Biztos vagy benne? - kérdeztem sokadszorra. Hiába kerestem az arcán a bizonytalanságot, a saját érzelmeimmel találtam szembe magam. Mintha ugyanúgy vélekedne a dolgokról, mint én. 

"Induljunk." jelelte mosolyogva. Karjait a derekam köré fonta és közelebb húzott magához, hogy a hosszúra tervezett út előtt egy édes csókban részesítsen. Végigsimítottam a vállán, hátratűrtem a haját és enyhén oldalra billentettem a fejem, nyelveink csupán egy pillanatra értek össze, hátratántorodott és egy kacsintás kíséretében a kilincsre vezette a kezét. 

-Csak nem izgatott vagy? - vontam fel a szemöldököm. 

"Nyaralunk!" válaszolta, majd eltolt magától és beült az anyósülésre. Talán igaza van, felfoghatjuk a következő időszakot egyfajta nyaralásnak is... Jobban hangzik, mint az "idő kell, hogy megtaláljam önmagam" magyarázat. 

-Akkor vázolom a tervet - kezdtem, miközben kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen és a kormányra támaszkodtam. -Ma éjjel Maderában szállunk meg - mondtam, ezzel kiérdemelve Harrytől egy szerelmes pillantást és fülig érő mosolyt. -A holnap pedig meglepetés!

"Ezt most nem mondod komolyan!" fordult felém megjátszott sértettséggel. 

-Bocsi, baby, de emellett kitartok - vigyorogtam rá. -Imádni fogod, megígérem! 

"Tuti leviszel egy barlangba, valahol a semmi közepén és majd kövekkel csiszolunk tüzet, meg vérrel festünk a falra..." grimaszolt.

-Micsoda fantázia! - tapsoltam a levegőben. -Így ismersz engem? 

"Hát..." húzta el a száját.

-Rendben. Akkor egy barlangba megyünk - bólogattam.

"Ott legalább senki nem fogja hallani, ha egymásnak esünk." jelelte ezt olyan angyali arcot mutatva, hogy hirtelen nem tudtam összerakni azt, amit mondott és a kifejezést, amivel mondta. Kihasználva a pillanatnyi zavaromat felkuncogott és megpaskolta a térdem. "Szerintem alszom egyet."

-És akkor este mit fogsz csinálni? - érdeklődtem. 

"Majd nézem ahogyan alszol." biccentett és ezzel a lendülettel csatolta ki a biztonsági övét. Előrébb húzta az ülést, majd megfordulva mászott hátra. A visszapillantó tükörből figyeltem, ahogy elővett egy kék pokrócot és az egyik pulóveremet, majd elfeküdve helyezte magát kényelembe. 

Az út eseménytelenül telt. Harry tényleg elaludt, így óvatosabban vezettem, mint ahogy szoktam és közben elmerültem a gondolataimban és kételyeimben. Vajon jó ötlet volt eljönni otthonról? Itt kezdődött a kérdéslavina.

Mit fog szólni Ms. Cox és Mr. Horan, hogy Harry is velem tart?

Hogyan fogadja Darren, hogy csak úgy eltűnök, egy szó nélkül?

Mit mond majd Zayn, Niall és Liam? 

Ha időközben anya keres és a telefonom ki van kapcsolva, hogyan magyarázzam ki magam?

Mi van, ha kirúgnak a bandából? 

A rajongóimmal mi lesz?

Aztán egy kicsit előre néztem, a jövőbe, amiben minden lehetőséget megtaláltam.
Az összes időmet magamra és Harryre fordíthatom. Minden problémám elveszni látszik majd és ezt nem váltja fel újabb buktató. 
Elfelejthetem, hogy ki vagyok én. Csak ezután kezdhetem újjáépíteni önmagam.

Fogalmam sincs mikor térek vissza. Vagy, hogy visszatérek egyáltalán.

Persze megfordult a fejemben, hogy mi van, ha hülyeséget csinálok? Ha csak én vagyok túl hisztis és makacs, ennyi terhet egy átlagos ember még kibírna? Lehet, hogy ott kellett volna maradnom és folytatnom az életemet azzal a tudattal, hogy én még a boldogak közé tartozom, mert vannak, akik sokkal rosszabb helyzetben élnek, mint én. Ez az, amit nem tudok megtenni. Annyira nem érdekel, hogy például a szomszéd miért bőg egyfolytában, vagy a kisbolt vezetője miért aludt péntek este a virágos parkban. Majd egyszer bocsánatot kérek, amiért a saját életemmel foglalkozom, majd, egyszer...

Lelassítottam egy autós kajálda előtt és beálltam a sorba. Hatan voltak előttem, így kapkodás nélkül szabadítottam ki magam a biztonsági öv öleléséből és fordultam hátra. Az öt órás útból négyet megtettünk, szerintem felébreszthetem a békésen alvó fiút a hátsó ülésemen bármiféle lelkiismeret-furdalás nélkül.
Gyengéden megsimogattam az arcát, miután lehúztam róla a felmelegedett pokrócot. 

-Ha tovább alszol, tényleg éjszakai bagoly lesz belőled - hecceltem, mikor apró szemekkel, a pulóverem cipzárjától csíkos arccal nézett rám. Halkan felsóhajtott, majd intett egyet. -Baby! - szóltam rá. -Válaszd ki, hogy mit eszel!

"Hol vagyunk?" ráncolta a homlokát, miközben felült. "Meki?!" kérdezte csillogó szemekkel. 

-Na, mássz előre! - nevettem fel. Nem kellett kétszer mondanom, máris előre furakodott mellém és a táblára mutatott - az összes kapható menü fel volt sorolva. 

"Tegnap óta nem ettem." panaszkodott. 

-Tudom - motyogtam. Gondoltam, hogy miattam nem aludt és nem evett már több, mint egy napja és bűntudatom is volt miatta. -Szerintem mindenből veszek egyet.

"Az nem lesz sok?" kerekedtek el a szemei. 

-Az összes pénzem itt van, miért óvatoskodnék? - rántottam meg a vállam.

"Én a kajára értettem..." bökött oldalba.

-Ó - vakartam meg a tarkóm zavartan. -Miért, Bass Laken tobozokat meg gilisztákat fogunk enni? 

"Fúj..." fintorgott hátrébb csúszva. "Tudod ott adnak vacsorát."

-Arról már lecsúsztunk - mutattam rá a telefonomra, amin az alsó gombot megnyomva máris felvillant a pontos idő. Hamarosan kilenc óra lesz. Még szerencse, hogy délelőtt odaszóltam a korántsem kedves portásnak, hogy későn érkezünk. Nincsenek túl jó emlékeim vele kapcsolatban...

"Hé, nem úgy volt, hogy kikapcsolod a telód?" kérdezte, aztán kivette a tartójából a mobilomat.

-Ki van kapcsolva - húztam féloldalas mosolyra a számat. -Kivettem belőle a kártyát.

"Zseniális." bólintott elismerőn. "Én otthon hagytam az enyémet..." 

-Betettem a párnám alá. Így nincs meg a kísértés, hogy megnézzük, ki keres minket - vettem vissza a telefonomat. -Na meg, én se vagyok kíváncsi senkire.

"Egyetértek." jelelte az ajtónak dőlve. "Csak mi számítunk."

-Mondtam már, hogy imádlak? - tártam szét a karjaimat.

"Minden nap." mosolyodott el aranyosan, majd a csuklóját a szájához emelte és a fogával vette le róla a hajgumit. Előrehajolt, ujjaival rendbe szedte a kiálló tincseit és egy kontyba kötötte fel a haját. 

-Jézus, de cuki vagy! - kiáltottam izgatottan, mikor újra felült. 

"Mi? Én Harry vagyok." értetlenkedett. 

-Komolyan? - szűkítettem össze a szemeimet. 

"Halálosan." tette a mellkasára a kezét. 

-Szóval mindből egyet? - néztem hirtelen előre, mert rájöttem, hogy a társalgásunk közben a sor hatról egyre csökkent és mi vagyunk a következők. 

"Dehogyis! Csak minden másodikból." felelte komoly ábrázattal. Ki lennék én, hogy ellent mondjak neki? 

Örültek nekünk, vagyis inkább az otthagyott összegnek. A nagy zacskókat Harry a hátsó ülésre pakolta és csak egyet hagyott magánál. Törökülésbe helyezkedett, az övet a hóna alá gyűrte és az ölében tartva a zacskót vett ki egy hamburgert. 

-Harry - fordítottam féloldalasan felé a fejem, szemeimet az úton tartottam és csak akkor folytattam, amikor megálltam a piros lámpánál. -Én is éhes vagyok! - biggyesztettem le az ajkaimat. 

Viszonylag gyorsan a gázpedálra léphettem újra, felkanyarodva az autópályára pedig egy sült krumpli került a szám elé. Elfojtva a mosolyomat, elégedetten kaptam be a sós finomságot és alig nyeltem le, máris nyitottam a számat egy újabb falatért. 

---

Nagy nehezen kiharcoltam, hogy ugyanazt a faházat kapjuk szállásnak, amiben anno Harry az egyik osztálytársával lakott. Az sem érdekelt volna, ha most foglalva lenne, én kitartóan harcolok azért, ami számomra fontos. És ez mindennél fontosabb. A kulcsot a kis szekrény tetejére tettem, miután bezártuk magunkat és nagyot szippantva a levegőből néztem körbe. Hát, itt semmi se változott. 

"Tökéletes!" jelelte Harry, miközben leült az ágyra. Mosolyogva végigsimított a lepedőn, majd sóhajtott egyet. Tudtam, mit érez. Ugyanolyan hangulatba kerültem én is, már akkor, amikor a deszka megreccsent a lábam alatt. 

"Itt nyomtam le neked a nyálas szövegemet." próbáltam macsósan előadni magam, de úgy tűnt, nem sikerült, legalábbis Harry leteremtő tekintete rögtön hallgatásra kényszerített. 

"Akkor még csak másfél hónapja ismertük egymást." billentette oldalra a fejét. "Olyan, mintha ezer éve lett volna." 

-Most azt mondod, hogy meguntál? - kérdeztem sértődötten lerúgva magamról a cipőmet. 

"Inkább nem beszélgetek veled." közölte felháborodottan és eldőlt az ágyon. Jól szórakozva rajta sétáltam mellé, ott egy másodpercre megálltam, hogy gyönyörködhessek benne, azonban nem sokáig bírtam ki anélkül, hogy érezhessem is őt. A matrac szélére térdeltem, átlendítettem Harry csípőjén a másik lábam és leereszkedve támaszkodtam meg a feje mellett. 

-Úgysem tudsz rám sokáig haragudni - mondtam lassan, halvány mosollyal az arcomon. Kifejezéstelenül nézett rám és tüntetőleg még a karjait is összefonta a mellkasa előtt, így kénytelen voltam elszakadni tőle. -Főleg nem ilyen hülyeség miatt - folytattam, majd oldalra hajolva megböktem orrommal az arcát. -És nem itt, ezen a szent helyen.

"Nem is voltál annyira nyálas." engedett fel a zárkózott tartásból. "Csak egy kicsit. De szerettem."

-Én is - vallottam be meghunyászkodón. -Sosem fogom elfelejteni azt a napot.

"Még mindig imádod a mosolyom?" kérdezte.

-Elmondhatatlanul - bólintottam. -És még mindig szeretek veled lenni. Olyan... - kerestem a megfelelő szavakat. 

-Louis - ejtette ki a nevem. Tudtam, valami fontosat fog mondani és ezt a szemeiből rám vetülő komolyság is alátámasztotta. "Sosem fogod magad egyedül érezni. Ha velem vagy... Megígérem, hogy... Úgy fogom veled ezt éreztetni, mintha otthon lennél." 

-Már megtetted, Harry - mondtam elérzékenyülve. -Otthon érzem magam ott, ahol te vagy. Biztonságban vagyok - hangom suttogásba fúlt, ahogy lehunytam a szemeimet. Most.

Most kell elengednem mindent. 

-Szereztem pillecukrot! - lóbáltam a kezemben a befőttes gumival összezárt tasakot és leültem a farönkre Harry mellé. 

"Nem hittem volna, hogy sikerülni fog..." jelelte hezitálva. 

-Én se. A túloldalon sütöttek éppen, tőlük kértem el a maradékot - vontam vállat. -Megvannak a nyársak?

"Igen." mutatta fel mindkét darabot. 

-Akkor mindketten nyertünk - jegyeztem meg elmélázva. -Kár. Szívesen megnéztelek volna pucéran a tó partján.

"Ami azt illeti, én is így vagyok vele." szomorkodott. 

-Várj egy kicsit - a pillecukrot a földre tettem, felálltam és átlépve néhány faágon -mert azért mégse lenne szerencsés hanyatt vágódni- a lágyan hullámzó vízhez mentem. Leguggoltam és két ujjammal mértem fel a hőmérsékletet, amikor pedig igazolni tudtam, hogy még nem hűlt le teljesen, győztesen elvigyorodtam és visszasiettem Harryhez. 
-Mit szólsz az esti fürdőzéshez? 

"Kizárt dolog." 

-Mindig ezt mondod... - ültem vissza mellé. Átvettem tőle az egyik nyársat és folytattam a pillecukor sütését. Magasan emeltem a lobogó tűz felé, hogy ne kapja meg annyira a láng. 
-Pedig annyira romantikus lenne. Látod, mennyire magasan van a Hold? Besétálhatnánk a tó közepére és a fénye alatt csókolózhatnánk - adtam hangot az álmodozásomnak. Harry a térdei közé tette a nyársat és gondolkodva mért engem végig. 

"Tudod, hogy félek tőle." felelte végül. 

-Baby, hiszen Long Beachen is olyan jól szórakoztunk! - akadékoskodtam. 

"Inkább sétáljunk a tó partján, az is romantikus." nézett rám kérlelőn. 

-Jól van - engedtem le a vállaimat. -Igazad van.

"De ugye nem sértődtél meg?" kérdezte félve.

-Dehogy! Megértelek - mosolyogtam. -Ennek elég volt ennyi idő?

"Szerintem még tedd vissza." 

-De már így is piros - nyúltam hozzá a megsült cukorhoz, azonban -mint mindig- beleestem abba a hibába, hogy elfelejtettem; ez tényleg a tűz felett sült meg. A tűz pedig forró. Olyan gyorsan kaptam el róla az ujjam, hogy még a nyárs is kiesett a kezemből. -Basszus! - nyögtem fel idegesen. -Hát ez nem igaz, mindig, mindig megégetem magam ezzel a szarral...

Harry rajtam nevetve vette át a főnök szerepét és megsütötte nekem is a pillecukrot. Addig nem adta oda, ameddig nem hűlt ki eléggé, ezért pár percig éhenkórászként bámultam őt, ahogy a sajátját eszegette és már azon a szinten voltam, hogy kimegyek a parkolóba és behozok néhány hamburgert. 

"Jó lesz már!" jeleltem türelmetlenül, mire felnézett és, mint aki most vette észre magát, gyorsan elvett még egy papírtányért és kitette rá az én adagomat. "Végre!"

"Bocsi. Csak elgondolkodtam." magyarázta sajnálkozva. 

"Min?" kérdeztem kíváncsian.

"Szerinted hiányozni fogunk Zaynéknek?" a földre szegezte a szemeit. Mintha nem szabadna róluk beszélnie. Az álla alá nyúltam és felemeltem a fejét, hogy rám figyeljen. 

-Ez egészen biztos. Nekünk is hiányozni fognak ők - nyeltem le a fájdalmas gombócot, ami a barátaink gondolatára keletkezett a torkomban. -De oka van annak, hogy mi eljöttünk. Meg fogják érteni.

"És anya?" 

-Anya? 

"Írtam neki egy levelet, még otthon. Nem akarom, hogy aggódjon, bár tudom, hogy csalódott bennem." jelelte könnyes szemekkel. 

-Haza akarsz menni? - kérdeztem megértően. Bármit is mondjon most, én elfogadom a döntését. Mégis, megkönnyebbültem, mikor megrázta a fejét és félretéve az üres tányérokat, az ölembe mászott.

"Nem." 

-Akkor...

"Ne utálj meg, jó?" most már szipogott, miközben feltűnően kerülte a tekintetem. 

-Miért utálnálak meg? - öleltem át a derekát. 

"Én... Nem csak anyának szóltam... Hanem... Darrennek is..." 

-Tessék?! - emeltem fel a hangom. -Mégis miért?!

"Lou!" hirtelen a nyakamba kapaszkodott, amikor el akartam tolni magamtól. Gyenge próbálkozás volt, ezért amikor érezte, hogy nem mutatok nagyobb ellenállást, sietve adott magyarázatot a miértekre.
"Ismerlek! Tudom, hogy mi az álmod, tudom, hogy ki vagy valójában. Eljöttünk, mert változásra van szükségünk. Mindkettőnknek. Talán más emberek leszünk, de az biztos, hogy vissza fogunk térni. Téged az éneklés tesz boldoggá... a barátaid, a rajongóid! Nem fogod eldobni magadtól mindezt. Nem hagyom, hogy megtedd!"