-Oh, basszus! - kiáltottam fel ijedten, miközben Harry elfehéredett ujjaira néztem, amik a karomat szorongatták. -Liam! Állj félre! - mondtam, de akkor már a leállósávba hajtott és amint leállt a motor, kicsaptam az ajtót. Harryt a felkarjánál fogva rángattam ki az autóból, görnyedten dőlt nekem, miközben oldalra húztam, és szinte rögtön öklendezni kezdett. A hátát simogattam és egy grimasszal az arcomon néztem félre. Liam egy vizes palackkal a kezében szállt ki a járműből és sajnálkozva nyújtotta felém. 

-Én mondtam, hogy rossz ötlet autózni - motyogta. Láttam rajta, hogy azért örül, amiért Harry nem a kocsijába rókázik, én pedig annak örülnék, ha egyáltalán nem hányna. Milyen kár, hogy ez nem kedv kérdése. 

-Tök jó, még a gyógyszereit is kihányta - morogtam idegesen. 

-Majd kérünk a kórházban - nyugtatott Liam, mire egyetértően bólintottam és miután lecsavartam a kupakot a palackról, Harrynek adtam a még hűvös vizet. 
-Egyébként nem azt mondtad, hogy már nincs ilyen problémája?

-Mitől lett volna, otthon egész nap csak feküdt - tártam szét a karjaimat. 

-Mindegy. Ezt a tíz percet még kibírja? - kérdezte. Lehajoltam Harryhez, aki éppen a száját öblögette és aggódva végigmértem sápadt arcát. 

"Jól vagy?" kérdeztem jelelve, mikor végre rám nézett és nagyokat nyelve kortyolta a folyadékot. Bólintott, így az autóhoz tereltem. "Azért levegőzzünk még egy kicsit." 

-Mit mondtál? - szólt közbe Liam, aki a kezeimet figyelte egész végig. 

-Szerintem szüksége van egy kis friss levegőre, úgyhogy két percet kérünk még - feleltem felé se nézve. -Van egy rágód? 

-Azt hiszem - behajolt az autóba és a kesztyűtartóban kutakodott. 

"Mehetünk." jelelte Harry, majd bedobta az ablakon a vizet és a hajába túrt. "Jól vagyok."

"Biztos?" kérdeztem vissza kételkedve, de leintett és bemászott a hátsóülésre. Liam a kezembe nyomott egy csomag rágót, amiből egyet Harrynek adtam, egyet pedig én kaptam be. 

A hátramaradt tíz percet valóban megtettük problémák nélkül és izgatottan szálltunk ki a kórház parkolójában. Ha minden igaz, Mr. Horan most már szállítható állapotban van, szóval még a napokban átviszik Riverside-ba, ami egy cseppet lelombozott. Nem azért, mert ő jól van, dehogy. Csak így Ms. Cox és Niall is otthon lesz, ami annyit jelent, hogy Harry is hazamegy. Másfél hétre megízlelhettem, milyen mellette a mindennapi ébredés, és egyfolytában vele voltam, furcsa lesz, ha nincs mellettem. A lift kitett minket a második emeleten, amiből kilépve egy hangos kiáltás hallatszott a tágas folyosó végéből. 

-Louis! - felpillantva megláttam Zaynt, ahogy lassan kitárta a karjait és olyan arckifejezéssel pislogott felém, amitől nekem is vigyorra húzódott a szám.

-Zayn! - amint kiejtettem a nevét, egyszerre kezdtünk futni egymás felé. Kikerültem egy morgolódó orvost, majdnem fellöktem egy beteget, de a folyosó közepén sikerült baleset nélkül egymáshoz érnünk. Nagy erővel csapódtam a karjaiba és, ha nem ragadjuk meg egymást, már rég a földön fetrengenénk.

-Úgy hiányoztál! - visította magas hangon. Felröhögtem, de erősebben fontam köré a karjaimat.

-Te is nekem! Olyan fura volt nélküled! - vinnyogtam. Eközben Ms. Cox, Niall és Harryék is mellénk értek és míg az előbbiek mosolyogva követték figyelemmel érzelmi kitörésünket, Liam a szemét forgatva tette csípőre a kezét.

-Csak másfél hetet voltatok külön - mondta hitetlenkedve. 

-Az tudod milyen sok?! - mordultam rá, miközben elengedtem Z-t, aki felnyúlt és összekócolta a hajam. 

-Nagyon sok - értett velem egyet és láttam Liam arcán, hogy azon gondolkodik, vajon ezt most komolyan gondoljuk, vagy csak hülyülünk. 

"Ha nem tudnám, hogy mennyire össze vagytok nőve, most féltékeny lennék." közölte Harry, mikor ránéztem. 

-Mit mondott? - bökött oldalba Z. 

-Hogy, ha nem... - kezdte Niall, de még idő előtt a szavába vágtam.

-Áldását adja ránk! - bólogattam. 

-Hé! - háborodott fel a szőkeség, mire értetlenkedve fordultam felé.

-Mi van? - vontam fel a szemöldököm. Elvörösödve hátrált egy lépést, aztán felmordult, mikor átöleltem Zayn derekát. -Mi vaaaaaan?

-Jó látni, hogy ennyire örültök egymásnak, de ne felejtsétek el, hogy egy kórházban vagyunk - mosolygott ránk Ms. Cox. 

-Tényleg! Hogy van Mr. Horan? - érdeklődtem, mire a folyosó vége felé intett. 

-Láthatod te magad - biccentett. 

---

A folyosói székeken terpeszkedtünk, ameddig a Horan-Styles család a kórteremben volt. Zayn éppen Liam vállát lökdöste, aki nem győzte tudtára adni, hogy mennyire idegesíti amit csinál.

-Ugyan Liam, tudom, hogy neked is hiányoztam - kacsintott Z, aztán folytatta a tevékenységét. 

-Valójában észre se vettem, hogy nem vagy ott - gondolkodott hangosan Liam, mire Z megállt és szinte lefagyva meredt rá. -Csak vicceltem.

-Liam! - kiáltott fel hitetlenül. A szájára tapasztva a tenyerem hallgattattam el őt.

-Egy kórházban vagyunk! - suttogtam.

-Ez egy órával ezelőtt nem érdekelt - ráncolta a homlokát, miközben a tenyerembe beszélt nyomott hangon. 

-Most sem érdekel - sóhajtottam eltávolodva tőle. Mindentudón rám mosolygott és lejjebb csúszott a székén. -Mit csinálsz? - értetlenkedtem. 

-Te nem tudod, mennyit kellett ilyen széken ülnöm. Szerintem már átvette a seggem a formáját - motyogta. Röhögve dőltem előre, hogy a térdemre könyökölhessek. 

-Legalább lesz valami formája - feleltem halkan, mire rám kapta a szemeit.

-Ezt meg se hallottam, Tomlinson - nyomta az arcomba a mutatóujját.

-Ki foglak faggatni - toltam el magamtól a kezét, mire értetlenül nézett rám.

-Miről? - kérdezte. 

-Láttam ám, hogy bökte Niall csőrét az ölelésünk - vonogattam a szemöldököm.

-Tényleg? - csillantak fel a szemei, mire megrökönyödve hőköltem hátra.

-Ne mondd, hogy te nem láttad - kértem hüledezve. 

-Bocs, éppen veled voltam elfoglalva - emelte maga elé a kezeit.

-Oh, Zaynie! - ugráltam a széken, akár egy kisgyerek. 

-Miért vagyok meglepve - morgolódott Liam. Összenéztünk Zaynnel, aztán hirtelen felugrottam és egyenesen Liam ölébe vetődtem. -Mi a szar?!

-Mit mondasz? - kérdeztem ártatlanul. Lenézett a lábainkra, majd egy bájos mosolyt küldött felém, amit őszintén nem értettem.

-Semmit, Louis - kacsintott.

-Mi... - nem volt időm befejezni a kérdésem, mert szétnyitotta a lábait, én pedig a földre borultam, ráadásul még a fejemet is beütöttem a térdébe. Zayn a szokásos módon felvisított, míg Liam megpróbált kulturáltan röhögni, de a feje vöröslött, ahogy lenézett rám. És persze ebben a szent pillanatban kellett kinyílnia a kórterem ajtajának. Ms. Cox csak a szemét forgatta, míg Niall nevetve nyúlt a karomért és segített fel. 

-Bemehetsz hozzá, ha szeretnél. Csak óvatosan. Még elég gyenge - magyarázta Ms. Cox, mire vetettem egy pillantást Harry felé, feltűnően hallgatagon és aggódó arccal ült le Zayn mellé, aki mindezt figyelmen kívül hagyva ölelte át a vállát. 

-Oké, mondtam, csak egy dologra vagyok kíváncsi - bólogattam. Félre állt az ajtóból, így be tudtam lépni a terembe. Mr. Horan rám emelte a tekintetét, de nem mosolyodott el, amitől rossz érzésem támadt. Lehet, hogy nem kéne rögtön rosszra gondolnom, és szimplán csak fájdalmai vannak, azért nem mutat felém semmit a komolyságon kívül. 

-Szia, Louis - biccentett, mikor leültem az ágya mellé.

-Jó napot, Mr. Horan. Hogy van? - kérdeztem, miközben a lábára néztem.

-Megmaradok - sóhajtotta. -Kérdezhetek valamit?

-Hát persze - engedtem felé egy halvány, biztató mosolyt. 

-Mennyire komoly a kapcsolatod Harryvel?

-A lehető legkomolyabb - bólogattam. -Nagyon szeretem őt - mondtam, kiérdemelve egy kis félmosolyt. 

-Nem fogok egyhamar lábra állni - mutatott az említett részére, majd megköszörülte a torkát és mutatta, hogy menjek hozzá közelebb. -Anne nem tudná kezelni a helyzetet. Magát hibáztatná. Niall pedig túlságosan félénk lenne egy ilyen helyzetben, és... Tudom, hogy te a helyén kezeled a dolgot.

-Mire akar rávezetni, Mr. Horan? - ráncoltam a homlokom.

-Nem baleset volt - jelentette ki, mire döbbenten pásztázva az arcát szorítottam az ujjaim közé a takaró durva anyagát.

-Hogyan? - kérdeztem vissza lassan. Megfogta a felsőmet és még közelebb húzott magához, a fülemhez hajolt és suttogni kezdett. A kék borítású párnára meredtem elkerekedett szemekkel, majd mikor Mr. Horan elengedett, lassan ereszkedtem vissza a helyemre. 

Csak arra tudtam gondolni, hogy igazam volt. Hogy tudtam, hogy én már az első nap éreztem, hogy valami nincs rendben, valami nem úgy történt, ahogy az elő lett adva. A düh rohamléptekkel terjedt szét bennem és Mr. Horan szólítására sem figyeltem fel. Olyan nagy hévvel álltam fel, hogy a szék hátradőlt és a férfi meglepetten pislogott rám, de azt hiszem, az arckifejezésemből megtudta, milyen érzések kavarognak bennem. Trappolva, ökölbe szorított kezekkel vágtam ki az ajtót, és tudomást sem véve az ijedt arcokról, a lépcső felé rohantam. 

-Louis! - kiáltott utánam Zayn, de nem álltam meg.

-Basszus! - hallottam Liam kétségbeesett hangját is, majd hangos lépteket mögöttem. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat és futva jutottam ki a kórházból. 

-Louis, most hova mész?! - fogta meg a kezem Z, de egy könnyed mozdulattal kirántottam magam a fogásából és az épület mellett várakozó taxikhoz siettem. Bevágódtam az egyik autóba és az idegtől remegő hangon mondtam be a címet, valamint ingerülten hozzátettem azt is, hogy őrülten sietek. A fejemet ellepte a köd, nem igazán tudtam rendesen gondolkodni, a tenyerem viszketett és remegtem egész testemben. Megjelent a szemeim előtt, ahogy hozzáért. Ahogy a saját bőrét mentve akart akár visszafordíthatatlan bajba sodorni ártatlan embereket. 

Sosem voltam még ennél idegesebb. Nem, dühösebb. Legszívesebben ordibáltam volna, kitörtem volna az ablakokat. De nem tehettem és amikor az autó megállt a hatalmas épület előtt, az első ülésre dobtam egy köteg pénzt és tudtam, jóval több, mint amennyibe került az utam. Az üvegajtón becsörtetve ordítottam el magam, mire a recepciós nő rémülettel az arcán ugrott hátra.

-Hol van az a rohadék?! 

-Uram...

-Hol van?! - ismételtem még hangosabban. Miután nem kaptam választ, kiválasztottam egy utat, egy keskeny folyosót, aminek a végéből fények villogtak. Egy fotográfus mi mást csinálna? 
Azzal a szándékkal lépkedtem oda, hogy megöljem őt, hogy a haláláig üssem és ne legyen utána bűntudatom, mert megérdemli. Egyre közelebb érve a fényekhez, az adrenalin már a tetőfokára hágott bennem és úgy éreztem, mindenre képes vagyok. Az öklömre pillantottam, majd megfeszült arccal fordultam be a kitárt ajtón.

-Louis! - megtorpanásra késztetett a kétségbeesett hang mögülem, de megfordulni már nem volt időm. Hatalmas, fájdalmas ütést éreztem a tarkómon, aztán hirtelen elsötétült előttem minden.