Nem tudtam behatárolni mennyi lehet az idő, de abból ítélve, hogy tegnap este már tízkor elaludtunk Harryvel, rohadt korán lehet. A telefonom megállás nélkül zenélt és rezgett, szerintem már régóta, mert biztosan szükségem volt minimum öt percre, hogy egy kicsit észhez térjek. A szemeimhez nyúltam, olyan gyorsan, hogy aztán csaptam is vissza őket a párnára, mert elfelejtettem, hogy Harry a nyakamnál szuszog és majdnem megsértettem őt. Így kissé homályosan látva felemeltem a fejem, aztán nyöszörögve feszegettem le magamról a göndör karjait és kicsit odébb húzódtam. Az éjjeliszekrényről éppen leesni kívánó telefonomért nyúltam, majd anélkül vettem fel, hogy megnéztem volna ki a hívó. Kezd szokásommá válni, pedig nem mindegy hogyan üdvözlöm a vonal túlsó végén várakozót.

-Igen? - szóltam a készülékbe rekedtes hangon.

-Azt hittem, sose fogod felvenni! - ripakodott rám Ms. Cox, mire a homlokomat ráncolva emeltem el a fülemtől a telefont. Hajnali öt óra múlt még csak, ötletem sincs miért kereshet ilyen korán.

-Nehezen ébredek fel - motyogtam. 

-Vettem észre. De hidd el, fontos a hívásom! - nem tudtam eldönteni, hogy milyen kedve van. Egyszerre volt szomorú és boldog, és nem tudom, hogyan tette össze ezt a kettőt.

-Lehetne, hogy mondja, vagy visszaaludhatok...? - kérdeztem elnyomva egy ásítást. 

-Bobby felébredt! - kiáltott fel, mire akkorát ugrottam, hogy majdnem lezúgtam az ágyról. A mellkasomra szorítva a kezem, élesen szívtam magamba a levegőt, hogy egy kicsit megnyugodjak.

-Végre - sóhajtottam. 

-Még nagyon kába és nem igazán beszél, de ébren van. És az orvos megállapította, hogy nem szenvedett károsodást a szervezete, minden rendben van vele a lábát kivéve, de ez neki majdhogynem megszokott, folyton esik-kel - kuncogott. Eközben nekem majdnem leesett a fejem, annyira álmos voltam. 
-Louis?

-Itt vagyok - nyöszörögtem. 

-Harry hogy van? - érdeklődött. A hátam mögé néztem és végigvezettem a tekintetem a békésen alvó angyalon. 

-Jól - közöltem röviden. 

-Ő is felkelt? - kérdezte halkabban.

-Nem, alszik - újabb ásítás. 

-Figyelj, még mindig nem emlékszik semmire? Eltelt már több, mint egy hét, és...

-Sajnos nem. Legalábbis, nekem nem mond semmit, de gondolom szólna, ha lenne valami - mondtam. 

-Hát rendben. Remélem, Bobby emlékei tiszták. Bejöttök hozzá, ugye? - kérdezte.

-Persze. Még a délelőtt folyamán elindulunk - ígértem. Bocsánatot kért, amiért ilyen korán felébresztett, majd nem hagyva időt nekem az ellenkezésre, letette a telefont. Pár percig csak néztem a kijelzőt, valamiért reméltem, hogy Ms. Cox azért is hív, mert van valami konkrétabb hír a balesetről. Lehet, hogy csak én akarom siettetni a folyamatot, de már rég túl lennénk a rendőrségi ügyeken, ha mondjuk Harry emlékezne a történtekre. Visszatettem a telefonom a szekrényre, majd a párnára dőltem és elégedetten felsóhajtottam. Legszívesebben soha nem kelnék fel innen. 

Pár percig a plafont bámultam és a gondolataim közé zuhantam, elképzeltem a "mi lenne ha" verziókat és ebben a világban már rég túlléptem ezen a baleseten. Már, ha valóban baleset volt az egész, de akkor a másik autós miért ment volna el? Minden bizonnyal nem szorult ápolásra, de attól még megállhatott volna, hiszen ő is ugyanúgy kezeskedett az egészben, HA baleset volt. Ha nem, akkor meg rohadjon meg, úgyis megtalálják. 
Lehunytam a szemeimet, ezt követően pedig megéreztem a puha ujjakat az oldalamon. Halványan elmosolyodva váltam mozdulatlanná, ameddig Harry megtalálta ugyanazt a pozíciót, amiből kiszakítottam magunkat a telefonálás miatt, aztán amikor leejtette a fejét a párnára és homlokát a nyakamnak nyomta, átkaroltam a derekát és hagytam, hogy az álom újra maga alá teremtsen. 

---

-Most őszintén, mit vársz ettől az úttól? - kérdezte Liam, miközben felvonta a szemöldökét és a szájába ejtett egy chips darabot. 

-Meg akarok bizonyosodni róla, hogy nincs igazam - bólogattam. 

A konyhában reggeliztünk, már kora reggel iderendeltem Liamet. Harry még nem kelt fel, és egyikünk sem akarja őt felébreszteni egyelőre, úgyhogy a beszélgetést mélyebb vizekre tereltük, ő mindenre kíváncsi, de nem ért velem egyet, én pedig csak a magamét hajtom. 

-És, ha igazad van? - billentette oldalra a fejét.

-Szerinted lehetséges? - néztem rá kihívón. 

-Szerintem bármi lehetséges. De azért, mert féltékeny vagy, ne akarj rákenni egy gyilkossági kísérletet valakire - forgatta meg a szemeit. Kelletlenül sóhajtottam, aztán az üres poharammal a kezemben hajoltam Liam felé.

-Tudod mit olvastam arról az emberről? - kérdeztem reszelős hangon. Kíváncsian méregette az arcom, szerintem magában most dönti el, hogy vagy megőrültem, vagy csak fáradt vagyok, és le merném fogadni, hogy az előbbi felé hajlik. 

-Nem, mivel még nem mondtad el - bökött rá a mellkasomra. Visszahuppantam a székemre és a fejemet ingatva tettem le a poharat. 

-Molesztált egy fiút - biccentettem. Kételkedve pislogott felém, aztán halkan felsóhajtott és az asztalra dobta a chipses zacskót.

-Tudod, a molesztálás több...

-Szexuálisan - vágtam a szavába. Némán meredt rám és úgy éreztem, még mindig nem hisz nekem. És mennyire igazam volt, sőt. Egyenesen butának tartott, amiért ilyeneket feltételezek egy híres fotográfusról. 

-Hol olvastad ezt? - kérdezte. 

-Egy híroldalon - tártam szét a karjaimat. Liam felállt, morgolódva a hűtőhöz lépett és ráérősen válogatott a gyümölcslevek között.

-Nem kell mindent elhinni, Louis. Ha csak azt veszed, hogy rólad mennyi sületlenséget írnak, rájöhetnél, hogy az internet sokszor becsap - magyarázta. 

-De Jeffből ki lehet nézni, hogy ilyeneket csinál. Sőt, tuti ő hajtott Harryék kocsijába! - csaptam az asztallapra. 

-Oké, állj le! - szólt rám barátom, majd miután kiitta az összes folyadékot a poharából, a vállamra tette a kezét. -Jeff Holmes nem molesztál fiatal fiúkat, és nem hajt bele csak úgy emberek autójába. Elveszi az eszed a féltékenység, pedig tudhatnád, hogy Harry oda van érted. 

-De...

-Nem.

-De...

-Louis - morogta.

-Jó...

-Végre. Nem kéne felébreszteni a göndört? - ült vissza a helyére. Az órára pillantottam és egyetértve bólintottam magam elé. 

-De. Mindjárt jövünk - mondtam, majd a szokásos adag pirulákat a tenyerembe öntve siettem fel a szobámba. Még az ajtóban eldöntöttem, hogy kíméletes leszek, mivel a fejfájás még mindig gyötri szegényt és biztosan nem díjazná, ha most ráugranék. Befeküdtem mellé az ágyba és kihúztam a párnámat a kezei közül. Hatalmasat sóhajtott és átfordult a másik oldalára, így hátat fordított nekem. Visszatartva a mosolyom másztam mögé, átkaroltam a derekát és puszikat hintettem a tarkójára. Élvezettel figyeltem, ahogy kirázza a hideg és a bőrén megjelennek az apró kis pontok. Jobban felé dőltem és áttértem a nyakára, mire hátradöntötte a fejét és résnyire nyitott szemekkel nézett rám. 
-Jó reggelt, Baby! - köszöntöttem mosolyogva. 

A hátára helyezkedett és felnyúlva kulcsolta össze az ujjait a tarkómon. Az arca jobb oldalán ott volt a párnahuzat lenyomata, jót derültem rajta amíg végighúztam az ujjam a csíkokon. Csücsörítve hunyta le a szemeit, mire fogtam magam és felé mászva tapadtam az ajkaira. Lassan levezette a kezeit a mellkasomon, majd a pólóm szegélyéhez ért, ami megálljt parancsolt. A homlokát ráncolta, mikor elváltam tőle és elégedetlenül biggyesztette le az ajkait. 

-Van egy hírem - mondtam megtámaszkodva a feje mellett. Mintha falnak beszélnék, tovább folytatta a tevékenységét és a hasamon futtatta végig ujjait. Szélesen elvigyorodva pillantott az arcomra, mikor beleremegtem az érintésébe. -Harry - szóltam rá. Az arca kisimult, ártatlanul nézett rám, de közben már egészen déli tájakon kalandozott a keze. -Ugye tudod, hogy a saját épségedet kockáztatod most? - kérdeztem feszülten, amikor az alsóm szélét húzogatta. Határozottan bólogatni kezdett, aztán elszakította a tekintetét az enyémtől és leszegve a szemeit követte figyelemmel amit csinált. A könyököm megroggyant, ahogy Harry megragadta a derekam és egy helyben tartva lendítette fel a csípőjét. 
-Kiéhezett dög... - motyogtam élesen beszívva a levegőt. Összeszorítottam a szemeimet, amikor a nyakamat vette célba és fogai közé csípte a bőröm. Megvonaglott alattam, mire felnyögtem és hozzá dörgölőztem. Fájdalmasan lüktetve hagyta magára a megkínzott bőrfelületet és elégedetten nyalt végig az ajkain, miközben a nyakamat méregette. Aztán hirtelen felnézett rám, de én akkor már olyan állapotban voltam, hogy mindegy hogyan, de enyhülést kell nyerjek. Gonosz fény csillant a szemeiben, miközben lenyúlt és megfogta a derekam, megállítva engem a mozgásban. Összezárta a lábait és értetlenkedésemen jót derülve emelte az arcom elé a kezeit.

"Szóval, mit is akartál mondani?"