-Cseréljünk konzolt! - mondtam idegesen, miközben kitéptem Zayn kezéből az irányítást, ezúttal szó szerint. Minden csütörtök délután nála töltöm az időm, aminek a szülei is örülnek, úgy értem, Zayn egyke és megkap mindent, az anyja szerint ha nem lennék, roppant önző ember lenne. Természetesen ezt hallva felütött rajtam a büszkeség és az erőfölény, de amint Mr. és Mrs. Malik elhagyták a házat, végeláthatatlan nevetésben törtünk ki.

A kanapén fetrengtünk, néha az üvegasztal felé nyúltam, hogy tegyek a számba a tálba kiöntött chipsből. Éppen az új videó játékot próbáltuk ki és én álltam vesztésre. Két perc alatt egy rakás ötlet eszembe jutott, amivel kibillenthetném Z-t a jó játékból.

-Azt hiszed, hogy így nyerni fogsz? - nevetett kárörvendve. Gonosz vigyorra húztam a szám és a rövid időt kihasználva, ameddig feldolgozta az ellene szőtt tervemet, letepertem a karakterét a földre és háromszor átszúrtam rajta a kardommal, egészen addig, amíg a fent villogó csík vörössé nem vált. -Hé!

-Nyerteeeeem! - a levegőbe bokszoltam, és bár csalva szereztem meg a győzelmet, attól még jó érzés volt ezt a címet viselni.

-Nem ér! Kikapcsoltad a konzolt! - panaszkodott Z és félredobta az említett tárgyat, majd duzzogva a konyhába trappolt.

-Kérlek, magától kapcsolt ki! - fojtottan nevettem és hátra döntöttem a fejem a kényelmes kanapé kipárnázott részére, amikor az asztalra tett telefonom villant egyet.

Sétáljunk!:) -Harry

Élesen beszívtam a levegőt. Végre visszaírt! És szerencsére a lehető legpozitívabb választ kaptam. De...Most valahogy mégis egyre nagyobbra nő bennem a félelem. Mégis hogyan kommunikáljak vele?
Tegnap este leültem a laptopom elé és utána jártam néhány dolognak. Például, hogy nem activity-t játszik, amikor mutogat, hanem jelel -mondjuk ezt eddig is tudtam, de elég kétértelműen hatott minden a fejemben. Szóval jelnyelven "beszél" és én őszintén meg voltam róla győződve, hogy a süketnémák nem tudnak írni, mert hát...Nem tudom, miért is gondoltam ezt? Örülök, hogy tévedtem. Ugyan volt egy kis igazság az elképzelésemben, mert a süketek nagy része képtelen a helyesírásra, de nem lehetetlen megtanulniuk ezt a formát is a jelnyelven kívül.

Hogy miért néztem utána, engem is meglepett, de... Valami megfogott Harryben. Mintha lenne egy láthatatlan burok, ami folyton felé húz és azt sugallja, hogy ismerjem meg őt.
Vagy csak a bűntudat miatt érzem ezt, ennek nagyobb a valószínűsége. 

-Nézzünk filmet, meguntam ezt a játékot - sóhajtotta Zayn, mikor visszatért a nappaliba és törökülésben elhelyezkedve a kanapén, az ölébe húzta a fagyis dobozt. 

-Én miért nem kapok?! - lebiggyesztettem az ajkaimat és könyörgőn néztem rá, azonban ő jeges tekintetét rám vetette és leteremtő hangon válaszolt.

-Csaltál!

---

Gördeszkámra lépve hajtottam meg magam, figyelmesen közlekedve az úton. Csak akkor bontottam ki a duplacsokis szeletemet, mikor a virágos parkon áthajtottam és út közben nyammogtam el rajta. Kihasználtam a maradék időt sötétedésig és a leglejtősebb utakat választottam jól meggondolva a célirányt, valamilyen módon mégis a speciális suli előtt kötöttem ki. Megálltam az épület ajtajánál és elolvastam a néhány kitűzött lapon álló figyelmeztetéseket és információkat. Biztos vagyok benne, hogy itt nem bántják Harryt. Nem járnak ide olyan fajta srácok, mint például én vagy Zayn, akik viccet csinálnának belőle. Újfent rosszul érzem magam, pedig a göndörke üzenete után egy fokkal nyugodtabb voltam.

Az üvegajtón benézve láttam, hogy egy nő közeledik, így kapkodva lefutottam a lépcsőn és magam alá kaptam a deszkámat. Egészen hazáig gurultam, ami beletelt egy bő fél órámba és már a Nap is lement, ezért kissé félve léptem át az otthonom küszöbét. Azonban a szüleim ügyet sem vetettek rám, egyszerűen felém biccentettek és mosolyogva mutattak a konyha felé, hogy a vacsorám már készen van.

Ó, igen. 18 vagyok, miért hittem azt, hogy majd ki fognak bukni a kései érkezésem miatt? Magamon gúnyolódva pakoltam fel minden finomságot egy tálcára és jóéjtet harsogva trappoltam fel a szobámba. Mielőtt bármihez nekifogtam volna, gyorsan lezuhanyoztam és morgolódva vettem észre, hogy elfogyott a hajzselém. A holnap a sapka napja lesz! Bekapcsoltam a tévét és az ágyamra ugorva húztam magamhoz a tálcát, majd pislogás nélkül bámulva a képernyőn folyó harcot tömtem magamba anyu házi receptjének legfinomabb részét; a húst. A köré szórt zöldségekkel nem foglalkoztam, kilöktem őket a tálcára, hogy a tányéromon gondtalanul hozzá tudjak férni az ételhez. Az ágyam mellé dobott dobozos kólára vetettem a pillantásom. Vajon mennyi ideje van ott? Ha most iszok belőle, lesz tőle bajom?
Holnap megkérem anyát, hogy takarítson ki a szobámban. Ha én látnék neki, minden szemét a fiókba kerülne és a szekrény mélyére...Na meg időm se lesz rá. Hiszen suli után Harry elé megyek és sétálunk -a gondolattól apróra zsugorodott a gyomrom. Talán nem kéne elmennem.
De várni fog rám...
Majd hazamegy, biztosan okos fiú, egy-két óra várakozás után rájön, hogy felültettem.
Keserű szájízzel toltam el magamtól a tálcát és lehalkítva a tévét, a telefonommal és a fülhallgatómmal karöltve léptem az ablakhoz. Az idő lehűlt, így visszafordultam, hogy magamra vegyek egy pulóvert, majd nemes egyszerűséggel másztam ki, az ereszbe kapaszkodva egyensúlyoztam amíg fel nem értem a tetőre. Szükségem van most erre, a hűvös levegőre, a csillagok fényére és az esti csendre a lágy zene mellett, ami a fülesemből szólt alacsony hangerőn.
Nem szabad megfutamodnom. Csak azért, mert süket, még nem más mint a többi.
Vagy pont, hogy más.
Jesszus, mit görcsölök rá?! Ha nem tudok vele kommunikálni, majd lelépek és ennyi. De nem akarom, hogy ez megtörténjen.
Sóhajtva feloldottam a telefonom, mikor üzenetet jelzett.

Jó éjt, Louis!:) Holnap találkozunk!^^ /csatolt fájl/ -Harry

Halkan felnevettem, figyelmen kívül hagyva a szívem különös ritmusváltását. A fejemet ingatva mentettem le a képet, amin Harry aranyosan mosolyogva mutat fel egy füzetet és tollat, utalva arra, hogy holnap beszédes kedvében lesz.