-Niall! Nagy baj van! - kiabáltam az ajtót csapkodva. Motoszkálást hallottam bentről, majd mogorva választ.

-Hagyj békén! - dühösen, majdnem betörtem a kulcsra zárt ajtaját. -Mi a franc van?!

-Los Angelesbe kell mennünk! Most! Harryék kórházban vannak! - a sírás kerülgetett belegondolva, hogy nem láthatom Harryt, csupán egy óra múlva, ha szerencsénk van. 

-Mi van? - hirtelen kitárult előttem az ajtó és Niall elkerekedett szemeivel találtam szembe magam. 

-Siess! Hívom Liamet! - ezzel le is rohantam a lépcsőn és már útközben tárcsáztam az egyetlen autós segítségünk számát. Ms. Cox a kanapén ült a nappaliban és maga elé meredve igyekezett felfogni, hogy a családja autóbalesetet szenvedett. Meg kell tartanom a hideg vérem, pedig én is legszívesebben bömbölnék és ordibálnék, mert semmi konkrétat nem mondtak. 
-Szükségem van rád!

-Most? Louis, nem érek rá... - szólt a másik oldalról Liam nyafogva. 

-Basszus, ez fontos! Kérlek! Harry bajban van! - a kétségbeesés végigmarta a torkomat. Nem ér rá? 

-Mi történt? - kérdezte. Úgy éreztem, felesleges köröket írunk le.

-Autóbaleset... - nyögtem elkeseredetten. Nem válaszolt, egy másodperccel később pedig csak a folytonos búgást hallottam a telefonban. 

-Ez az én hibám... - motyogta Ms. Cox. Leguggoltam elé és két tenyerem közé fogtam a kezét. 

-A barátom mindjárt itt lesz. Elvisz minket Harryékhez, rendben? - lassan beszéltem, hogy biztosan felfogja a szavaimat. Aprót bólintott, majd felpattant és az emeletre rohant. A bejárati ajtó kicsapódott és Zayn száguldott be rajta, ezzel egyetemben pedig Niall ugrott le a lépcső utolsó fokáról. Végignéztem, ahogy a barátom átöleli a szőkeséget, aki valamit elfojtott hangon motyogott. 

-Mi történt pontosan? - kérdezte Z, miközben rám emelte a tekintetét. 

-Nem tudjuk. Nem mondtak semmit - tártam szét a karjaimat, a tanácstalanságomat akartam ezzel kifejezni, de még mielőtt a kezeim tehetetlenül az oldalamnak csapódtak volna, Zayn elengedte Niallt és engem vont szoros ölelésbe. -Hogyhogy itt vagy?

-Niall írt egy sms-t. Rögtön metróra ültem - sajnálkozva veregette meg a vállam. Éppen, mikor Ms. Cox egy táskával a vállán tért vissza hozzánk, a ház elől folytonos dudálás hallatszott. Amilyen gyorsan tudtunk, beültünk az autóba és Liam egy szó nélkül lépett a gázra.

-Autópályán megyünk. Ha nem lesz probléma, fél óra alatt ott leszünk - mondta pár perc elteltével. Olykor a mellette ülő, sírdogáló nőre pillantott, de figyelmét az útnak szentelte. 

Megpróbáltam felhívni a kórházat, hogy addig se legyünk tudatlanul, azonban semmilyen információt nem adhattak ki igazolvány nélkül. Idegességemben majdnem kihajítottam az ablakon a telefonom, de miután a hívott fél száma eltűnt, a háttérképem megállásra utasított. Valószínűleg Zayn is észrevette, hogy a képet bámulom szüntelenül, amin Harry és én mosolyogtunk a kamerába és biztatóan a térdemre tette a kezét.

-Minden rendben lesz - mondta halkan. Niall felnyögött tehetetlenségében és hátrahajtotta a fejét.

-Elmondták volna, hogy meghaltak, nem? - kérdezte félrebeszélés nélkül. Élesen beszívtam a levegőt, mert az, hogy ő gondolt erre az eshetőségre, kétségbe ejtett engem is. 

-Nem haltak meg! - nyöszörögtem. 

-Borzasztóan megbántottam Harryt! - siránkozott tovább. Nem akartam, hogy magában gyászolni kezdjen. 

-Majd bocsánatot kérsz tőle - biccentett Z, de a szőke nem lett tőle nyugodtabb. 

-És, ha már nem tudok? - dühösen a kapaszkodóra csaptam a tenyerem.

-Elég legyen! - kiáltottam. Az autóra némaság telepedett, a súlyos szavak után egyikünk se szólalt meg. Zaklatottan szedtem a levegőt, miközben kibámultam az ablakon, hogy megbizonyosodjak róla, már az autópályára hajtottunk. Apró mozgást éreztem a lábamnál, mire értetlenül néztem le, az okot keresve, azonban amikor Ms. Cox keze rángatta meg a nadrágom szárát, remegősen felsóhajtottam. Nem láttam az arcát, mivel pont előttem ült, így csak elképzelni tudtam a rajta csapongó rémületet. Megfogtam a kezét, miközben kissé előre hajoltam és az ülés hátának döntöttem a homlokom.
-Minden rendben lesz - motyogtam. 

---

-Mi az, hogy várjunk?! Tudja, mennyit utaztunk idáig?! - nehezemre esett lefogni a dühöngő nőt. A nővér tanácstalanul kapkodta a szemeit a folyosó két vége között és feltűnően hátrált egy lépést.

-Hölgyem, a doktor úr bármelyik pillanatban a segítségükre siethet - mondta. Ms. Cox a karjaimat próbálta lefeszegetni magáról és keserűen kiáltott fel, mikor sikertelenül járt.

-Akkor hívja fel! Ott a telefon, gyerünk! - erősködött tovább.

-Ms. Cox, kérem! Egy kicsit nyugodjon meg - kérleltem. A nővér az imént, általunk aláírt papírokat forgatta a kezében és egy rövid, beleegyező sóhaj után a falra akasztott telefonkagylóért nyúlt. 

-Anya, ezzel semmit nem segítesz... - morogta Niall. Neki kéne nyugtatnia az anyját, nem nekem. Úgy tűnik, szerepet cseréltünk. Persze ez nem jelenti azt, hogy én nem aggódom. Sőt, szétvet az ideg, amiért nem mondanak semmit. Érthetően vagyunk kiakadva, hiszen felnavigáltak minket a harmadik emeletre, ott várakoztunk öt percet mire kiderült, hogy a másodikon várnak minket. Éljenek a kórházak. 

-Önök Bobby Horan és Harry Styles hozzátartozói? - szólalt meg egy mély hang a hátunk mögött. Egyszerre fordultunk sarkon, és egy koros, szemüveges férfi állt előttünk, mellkasánál összefont karokkal. 

-Igen. Mi történt velük? - kérdezte Niall. Az orvos leengedte a vállait és intett a nővérnek, rá már nincs szükség a továbbiakban. 

-Autóbaleset. Feltételezem, ezt már tudták. A fiú erős agyrázkódást szenvedett és csak a szerencsén múlott, hogy az ütés nem érte el az idegeket is. Mr. Horan viszont... - Ms. Cox az átmeneti megkönnyebbülésben féllábbal álldogált, de ahogy a férfi vészjósló arcára nézett, visszalendült a holtpontra. -A lábszára szilánkosra tört, több helyi belsővérzés miatt kellett műteni. A harmincadik percben állt be a klinikai halál...

-Nem! - Ms. Cox a fejét fogva görnyedt előre. -Nem! Nem történhet meg!

-Hölgyem, nyugodjon meg! Sikerült stabil állapotba hoznunk és folytathattuk a műtétet.

-Akkor mi a fenének mondta ezt el?! - hitetlenkedett Niall.

-Nem tudtuk megállapítani, milyen károsodást szenvedett a szervezete a halál beállta után. A beteg kómába esett, de él. Nem mondhatok száz százalékosra semmit, de nagy a valószínűsége, hogy fel fog épülni, a maga módján - magyarázta.

-A maga módján? - kérdeztem vissza fájdalmasan. Nem tetszik ez a kifejezés. Az orvos sajnálkozva pillantott rám és bólintott egyet. Szóval, amúgy tök jól lenne és felépülne, ha nem halt volna meg? Meddig volt abban a helyzetben? Miért nem mentették meg, miért nem hozták vissza előbb? Liam és Zayn egyszerre karolták át Ms. Coxot, míg én az orvos után eredtem a rengeteg kérdéssel a fejemben, mégis, csak egyet bírtam feltenni közülük. 

-Igen? - fordult felém érdeklődve. 

-Mit foglal magába az... agyrázkódás? - kérdeztem halkan, bár a tőlünk messzebb állók már nem hallottak volna minket, főleg, hogy egymást próbálták csitítani. 

-Mindenkinél mást. A tünetek persze ugyanazok, de nem mind jelenik meg az embereknél. Mr. Styles szervezete gyengének bizonyult, nagy adag seduxen nyugtatót kapott a rohamot követően... - elhallgatott, mikor elkerekedett szemekkel bámultam rá. Roham?! -Mioklónusos rohama volt fél órával azután, hogy kezelés alá került. Ez egy epilepsziás roham, ami a karok és a lábak rángatózásával jár. Az agyrázkódás egyik tünete.

-Szóval bármikor előfordulhat még ilyen? - nagyot nyelve töröltem meg izzadt tenyerem a nadrágomba.

-Nem kizárt. Mindemellett a nővér fel fog írni egy hatásos gyógyszert a fejfájásra és hányingerre. Az elkövetkezendő két napban még megfigyeljük, de utána akár haza is mehet. 

-Két nap alatt elmúlhat minden? - a reményfoszlány felcsillant a szememben, azonban az orvos nemleges fejrázását látva, még a kedvem is elment az élettől.

-Mivel nem enyhe esetről van szó, akár hetekig szenvedhet a tünetektől. Persze, a gyógyszerek segíteni fognak, de...

-Mik azok a tünetek? - vágtam a szavába. 

-Mint említettem, fejfájás, hányás és a roham is ismétlődhet. Jellemző a zavart viselkedés, ha beszélget vele ne lepődjön meg, ha hamar témát vált, vagy egymás után többször teszi fel ugyanazt a kérdést. Ne ébressze fel. Rengeteget fog aludni, bár tapasztalatok szerint megtörténhet ennek pont az ellentettje - bólogatott. -Az agya nagy erővel ütődött a koponyájához, és, bár az agyfolyadék feladata a védelem, sajnos ilyen eseteknél nem sokat számít a jelenléte. Vagy inkább úgy mondom, túl kevés ahhoz, hogy az agy teljesen védve legyen egy ekkora hatású lökésnél. 

-Értem - feleltem lassan. Az elhangzottakból annyit következtettem le, hogy Harrynek szüksége van a segítségre. -Láthatom őt? - kérdeztem reménykedve, és legnagyobb örömömre az orvos halványan mosolyogva bólintott egyet.