Egy párnát igazítottam a hátam mögé és kicsit arrébb másztam, hogy Liam is le tudjon ülni a kanapéra. A feszültség tisztán érezhető volt a levegőben, mivel csupán annyit mondtunk Niallnek, hogy komoly dologról kell beszélnünk. Így lett az, hogy Harry az oldalamnak dőlve, figyelmesen pásztázta az arcokat, Liam mellettem az ujjait tördelte, Niall és Zayn pedig előttünk helyezkedtek el a fotelben. 

-Bökjétek már ki... - nyögte idegesen. Magam elé emeltem a kezeimet, én biztos nem fogok belekezdeni. Érdekes lenne tekintve, hogy ellenzem a dolgot. 

-Szóval... - mind Z-re kaptuk a tekintetünk, mikor egy nyöszörgés szerű hangot hallatott. 

-Most úgy érzem magam, mint mikor Louis majdnem elköltözött Angliába - biccentett a szőkeség. -Remélem, egyikőtök sem akar itt hagyni minket. 

-Nem, erről szó sincs - ráztam meg a fejem. -Valójában, nem tudom miért nem lehet egyszerűen csak elmondani - szavaimat hallva, Zayn széttárta a karjait. 

-Jó, oké. Felmerült bennünk az ötlet...

-Vagyis bennetek - vágtam közbe. Bosszankodva bólintott és torkát köszörülve folytatta.

-Mi lenne, ha bevennénk a bandába? - na, sikerült ledobni a bombát. Brávó. Niall reakciója megfizethetetlen. Elkerekedett szemekkel dőlt előrébb, lehet, hogy sokkba esett. 

-Hogy mi? - kérdezett vissza meghökkenve. 

-Nagyon jó hangod van, és még gitározni is tudsz - magyarázta Liam, és mikor Harry megfogta a kezem és az ujjaimmal kezdett szórakozni már tudtam, ő elvesztette a fonalat. Talán Liamnek is elénk kellett volna ülnie, hiszen én amúgy sem szólalok meg. Csendes megfigyelő vagyok és a jelenlétemmel próbálom a tudtukra hozni, hogy ez rossz ötlet.

-Huh... Ez most... Hirtelen jött... - vakarta a tarkóját zavartan Niall és segítségkérően fordult Zayn felé. -Most jött ki az albumotok és...

-Pont ezért. A következő munkálatai hónapokon belül elkezdődnek, abban már te is részt vehetnél - bólogatott.

-Srácok, ez hatalmas megtiszteltetés! - kiáltott fel boldogan. Itt jött az én részem; a felháborodás.

-Hogy lehetsz ennyire önző?! - horkantam fel hitetlenül, magamra vonva a figyelmüket. 

-Bocsánat, de miért lennék önző? - értetlenkedett Niall. Hosszasan felsóhajtottam és megelégelve, hogy Harry már majdnem eltörte az ujjaimat, óvóan megfogtam a kezét.

-Azért voltál magántanuló, hogy vigyázhass Harryre. Most mi lenne másképp? Miért mondanál igent egy ajánlatra, ami csak távolságot szülne köztetek? - vezettem rá a lényegre, kissé vehemensebben, mint szerettem volna, de már mindegy. 

-Te miért tartanád vele a kapcsolatot, ha a munka csak távolságot szülne köztetek? - kérdezett vissza nyersen. 

-Két eltérő indokot akarsz egyre vezetni? Nem fog összejönni - sziszegtem. 

-Már miért lenne eltérő? Azzal, hogy összejöttetek, átvállaltad a felügyeletének nagy részét.

-Szerintem ez... - próbálkozott Zayn közbeszólni, de a makacs természetem most sem engedett csak úgy hátradőlni. 

-Úgy beszélsz róla, mint egy állatról! Mintha minden percben rá kéne nézni, hátha bepiszkított! Eddig is így csináltad? Pórázt is kötöttél rá? - emeltem feljebb a hangom, mire Niall felpattant és csupán azért nem esett nekem, mert Z átfogta a csuklóját, ezzel egy helyben tartotta.

-Te nem vagy normális! Ő a testvérem! És süket, nemcsak, hogy nem hall, de még beszélni se tud! Mellette kellett lennem, de szabad tere volt, hiszen saját akaratú ember! - kiabálta. 

-Mi változott, hogy ezek után nem kell mellette lenned? - magamra erőltettem a nyugodtságot, bár ahogy láttam, őt ez még jobban felidegesítette. 

-Baszd meg, Louis! - köpte felém a szavakat. Gondoltam, hogy nincs rendes válasza a kérdésemre. Szinte vicsorgott, és amint kiejtette a nevem, Harry felugrott és egyet előrébb lépve kezdett jelelni, amit sajnos nem értettem, mert pont olyan szögben állt fel, ahonnan képtelenség lett volna tisztán látnom kezeinek mozgását. 
-Te ne szólj bele, arra se vagy képes, hogy megértsd, mi folyik itt! - hadonászva jelelt, s egyben kiabálva adta az ezáltal megszeppent göndör tudtára a véleményét. 

-Niall, fogd vissza magad! - morogtam. 

-Ki vagy te, hogy megmondd, mit tegyek, hm? Nem neked kellett éveken át őrizned egy...egy nyomorék kölyköt, aki egyszer csak betoppant a nyugodt életedbe és azt mondta, hogy figyu, amúgy mi tesók vagyunk, kötelességed figyelni rám! - dühöngött. Ekkor jöttem rá, most nem érdemes vele vitatkozni. Valami történt vele ma, amit most rajtunk vezet le, valószínűleg minden szavát meg fogja bánni. Harry remegő kezekkel felelt, meg mernék rá esküdni, hogy könnyesek a szemei -a szívem keservesen lüktetett a mellkasomban. 
-Igazad van. Az anyád az oka mindennek. 

---

Nehezemre esett elengedni Harryt. Miután órákon át sírt a szobájában nem hinném, hogy jó benyomást fog kelteni vörös, nagyra dagadt szemekkel az első napján a modellügynökségnél. Mondtam neki, hogy inkább maradjon itthon és pihenjen, de még Mr. Horan is ellenem beszélt, mikor nagy lendülettel ránk nyitott és vidáman kérdezte, hogy indulhatnak-e. Eldöntöttem, hogy megvárom őt, bár minden bizonnyal csak este érnek haza és nagyon fáradt lesz. 

Niall a szobájába zárkózott. Még Zaynt sem engedte be, pedig azt mondta, ők ketten nagyon jól kijönnek egymással -néha jobban, mint szabadna. Még vár ránk egy komoly beszélgetés, mikor lenyugszik, és nem fogok engedni, ezúttal nem. Bocsánatot kell kérnie Harrytől, amiket a fejéhez vágott, még engem is szíven ütöttek. Főleg, hogy a kis göndör annyira érzékeny, és ezt Niallnek kellene a legjobban tudnia. 

-Segítenél? - kérdezte Ms. Cox, mire egy félpillantást vetettem rá a telefonom felől. 

-Miben kéne? - sóhajtottam, közben lejjebb tekertem a naptárban. 

Szeptember 20. Zayn

November 12. Liam

Január 15. Harry

Március 2. Én...

Május 26. Niall

Csak, hogy ne felejtsem el a saját születésnapomat se.

-Mondjuk, adogathatnád a piszkos edényeket - zökkentett ki újra a gondolataim közül Harry anyukája. A zsebembe nyomtam a telefonom és készségesen álltam mellé, egyik lábammal lenyomtam a kuka kis, kiálló lábát, így nem kellett szarakodnom a fedéllel. 

-Lehet egy kérdésem? - köszörültem meg a torkom. 

-Már megvolt, de lehet még egy - felelte. A szemeimet forgatva nyomtam a kezébe az összegyűjtött kanalakat. 

-Miért nem sikerültek Harry műtétjei? - Ms. Cox keze hirtelen megállt a levegőben. Valószínűleg kényes témát tapogatok, de tudnom kell a választ. 

-Amikor megszületett, egy vírus támadta meg a hallóidegeit. Átszállítottak minket egy másik kórházba, de persze már késő volt. Csak a felelősséget akarták áthárítani másra - motyogta. Egy tányért mosott már vagy öt perce -a tiszták közül vette mindig vissza, mégsem szóltam rá. Figyelmesen hallgattam őt.
-Nagyon sok műtétet végeztek el rajta, mindnél ámítottak, hogy rendbe fog jönni. Senki nem mondta, hogy tényleg kifutottunk az időből - szipogott egyet, mire a zsebemben kezdtem kutatni egy zsebkendő után. 

-Akkor nem csak őt támadta meg a vírus, nem igaz? - kérdeztem. A fejét ingatva zárta el a csapot és az asztalra mutatott. 

-Azok a tányérok jönnek - suttogta. -Lett volna még egy műtét, ami talán újra reményt adhatott volna. De az túl sokba került, és már amúgy is gondban voltunk, a munkahelyem megszűnt, Des pedig pultos volt egy bárban. Persze, meg tudtam volna oldani valahogy, de... Annyit szenvedett már. Alig voltak szünetek a műtétek között és mindnek volt valami utóhatása, egyik esetben se jó. Nem tehetettem meg vele, hogy még egyszer kínok alá vetem - már meg sem próbálta törölgetni a könnyeit, amik szaporán követték egymást enyhén ráncos bőrén. 

-Nem gondolt rá, hogy az az egy műtét, amit végül nem hajtottak végre... Talán sikerre vezetett volna? - halkan beszéltem, nehogy megbántsam, nagyon figyeltem rá, hogy ne legyen hallható a hangomban a számonkérés. 

-Ha tudnád, hányszor jár az eszemben, még a mai napig is - mosolyodott el halványan, amit csak a folytatás után tudtam értelmezni. -De nagyon okos gyerek. Megtanulta, hogyan kell élni. Nem panaszkodott sosem, ő boldog volt, és tudod... Én most is annak látom - végre elfogytak a koszos tányérok és leülhettünk az asztalhoz.

-Büszke rá - jelentettem ki a nyilvánvalót. Ám ahelyett, hogy Ms. Cox bólintott volna, csak még jobban sírni kezdett. -Rosszat mondtam?

-Én csak... Nem tudom, én... Éget a bűntudat. Van egy kihagyott műtét, ami talán segíthetett volna rajta, de mindez után még arra se voltam képes, hogy megkeressem azt a pénzt, amivel megtanulhatott volna beszélni a speciális iskolában! - zokogta. Egy pillanat alatt kerültem meg az asztalt, hogy át tudjam őt ölelni. A vállamba temette az arcát és rázkódva szorongatta a pólómat. 

-Nem hibáztatja magát senki - súgtam a fülébe. Támaszra volt szüksége, és én itt voltam neki, de a következő percekben hiába próbáltam, nem tudtam talpon maradni. Ms. Cox telefonja őrült csörgésbe kezdett, és csak a nő arckifejezéséből tudtam levonni, hogy baj van. Nagyon nagy baj. 

-Úristen... - a szava elállt, megkapaszkodott a konyhapultban. Átkaroltam a derekát, mert úgy láttam, bármelyik pillanatban összeeshet. -Harry...Bobby...

-Ms. Cox! Mi történt?! Mi van Harryékkel?! - kérdeztem kétségbeesetten. Rettegtem a választól, ami minden imám ellenére elhangzott az ajkai közül.