Hajnali négykor maguktól pattantak ki a szemeim. Harry a nyakamhoz hajtva az arcát, lábaira csavarodott takaróval aludt. Percekig hallgattam az egyenletes szuszogását, de minden eltöltött hatvan másodperccel kétszer annyi repedés keletkezett a szívemen. Komolyan, fizikai fájdalmat okoz a mai nap. 
Kicsit hátrébb húzódtam, hogy jól láthassam az arcát. Szomorúan elmosolyodtam, mert most érinthetem őt talán utoljára, ennek tudatában simítottam végig ujjaimmal homlokától az álláig és bár megmozdult, nem ébredt fel. Megmarkolta a pólómat, mintha hasonlót álmodna, mint ami a valóság és nem akarna elengedni. Átöleltem őt, rövid, alig érezhető puszikat hagytam a haján, majd nehezen ugyan, de sikerült kimásznom az ágyból. Eszembe jutott, hogy már mindenki, aki fontos tudja, hogy ma elköltözöm, kivéve Niallt. Így mielőtt leléphettem volna a lépcső legfelső fokán, gyorsan sarkon fordultam és magamban szitkozódva nyitottam be a szőkeség szobájába. Hangosan durmolt, a karjait széttárta a matracon, a takarója valahol az ágy szélén lehetett, mivel azt nem láttam... Leültem mellé, majd megfogva a vállait kezdtem rázogatni őt.

-Niall, ébredj! - suttogtam egy pillantást vetve a nyitva hagyott ajtóra. -Niaaaaaaall! - a tenyerem fájdalom mentesen csattant az arcán, ekkor ébredt csak fel úgy igazán.

-Mi a fenét akarsz ilyenkor, Tomlinson? - kérdezte rekedten, szinte hangtalanul miközben felkönyökölt a párnáján. Látom rajta, hogy mérges amiért felébresztettem, de hát komoly okom volt rá.

-El szeretnék tőled köszönni - nagyot nyeltem, miközben a lepedőre szegeztem a tekintetem. -Ma elköltözöm Angliába - szavaimat csend követte. Csak azért néztem fel, hogy biztos legyek benne, nem aludt vissza. De ő kimeresztett szemekkel meredt rám, az álom apró szikráját is elhagyva. 

-Elmész? - kérdezett vissza a biztonság kedvéért, és amikor bólintottam, a fejét fogva ült fel. -Mi lesz így Harryvel? 

-Nem volt...túl sok időnk, hogy...teljesen egymásba szeressünk... - motyogtam fájdalmas hangon. 

-Te is tudod, hogy ez nem igaz - sóhajtotta Niall, majd a vállamra tette a kezét. -Harry odavan érted.

-És én is érte! - nyögtem elkeseredetten. 

-Nincs valami megoldás? Hogy ne kelljen elmenned? - a fejemet ingattam. Szerinte ha lenne, most itt ülnék az ágyán hajnali fél ötkor és búcsúzkodnék? 

-Nincs... - suttogtam, majd hagytam, hogy a tipikus, bivalyerős ölelésébe vonjon. 

-Hiányozni fogsz! 

Órákon át bolyongtam a városban. Ültem egy órát a virágos parkban, amihez megannyi szép emlék fűz, szóval konkrétan méltó búcsút mondtam a szülővárosomnak. Aztán, hogy minderre koronát tegyek, bementem Joan klubjába és helyet foglaltam az egyik boxban. Nem rendeltem semmit, csak néztem ki a fejemből és halványan érzékeltem, hogy a kevesebből egyre többen leszünk a híres helyen. Végül meggondoltam magam és kértem egy pohár narancslét, de ez csupán egy ürügy volt arra, hogy Joan idejöjjön hozzám és elköszönhessek tőle. 

-Öcsém, Anglia?! Mekkora mázlista vagy! Küldj majd képeket Facebookon, mindent látni akarok! - izgatottan, kábé tíz percet a boxomnál töltött, mikor az egyik vendége odakiáltott neki, hogy ideje lenne felvenni a rendelést. 

-Menj csak - mosolyogtam rá elnézően. A fejemre tenyerelt, összekócolta a hajam és szélesen vigyorogva pillantott le rám.

-Fel a fejjel! Jó lesz ez! - és ezzel magamra is hagyott. Nem időztem túl sokat, megittam a narancslevem és újra kiléptem az utcára. 

Lehetnék még ennél is szomorúbb és szánalmasabb? Meg sem próbálom a jó oldalát nézni a költözésnek. Lehet azért, mert én egyáltalán nem látok jó oldalt sehol sem, hiába keresem. Nekem nem kellenek új barátok, új banda a nulláról, arról pedig álmodozni se merek, hogy lesz valaki, akit szerethetnék. Mindenkiben Harryt keresném, alapból veszett ügy lenne az egész. 
Belerúgtam egy kőbe az utca szélén és a házakra néztem. A szomszédaink...
Bizonyára elég sokáig fogok hazavágyni, ha már ennyire nem akarok elmenni. Anyáék hetekig küzdhetnek majd velem, de ez nem annyira érdekel. Örüljenek neki, ha egyáltalán életben maradok ott az első két hét után is. 
Megálltam a házunk előtt, vagyis nem sokkal mellette, mert a kerítést követően egy hatalmas teherautó foglalta a helyet. Megforgattam a szemeimet, majd félrehúzódva emeltem fel a kezem, hogy intsek egyet az otthonomnak. 

---

-Segíthetnél! - mondta anya, miközben leült mellém a lépcsőre. 

-Igen, segíthetnék, de nem teszem - feleltem durván, ami az arckifejezésén is rögtön változást mutatott. 

-Csak az első pár hét lesz nehéz, rendben? Utána minden a lehető legjobbra fog fordulni! - biztatott a térdemre téve a kezét. -Adj egy esélyt!

-Ne kérj lehetetlent, anya - mondtam grimaszolva, miközben lehajtottam a fejem. 

-Felfújod ezt a dolgot - sóhajtotta elégedetlenül. 

-Persze, én mindig mindent csak felnagyítok. Ezt igenis felfújom, mert az életemről van szó! - emeltem fel a hangom, egyrészt mert dühös lettem, másrészt a teherautó hangos búgással gurult ki az utcából. 

-De...

-Kialakítottam egy számomra tökéletes életet, ti pedig el akarjátok ezt venni tőlem! És az a baj, hogy nem értitek, én elfáradtam. Egyedül leszek öngyilkos a londoni szobámban, mert magányos leszek! - keltem fel a betonról. 

-Mit mondtál? - kérdezte lassan, miközben ő is felállt. Farkasszemet néztem vele, majd hirtelen a tenyere az arcomon csattant. -Meg nem halljam még egyszer! 

-Úgyis abba fogtok hajszolni... - motyogtam lesütve a szemeimet. 

-Nincs semmi, ami megfelelő indok lenne arra, hogy öngyilkos légy! Ilyen gondolataid vannak? Akkor az első, amit meglátogatunk Londonban a pszichiátria lesz! - dühöngött, erre pedig apa is kilépett az ajtón. 

-Mi az? - kérdezte értetlenül.

-Louis fenyegetőzik, egyáltalán nem akar Londonba menni! - hadarta anya zaklatottan. Összefontam a mellkasom előtt a karjaimat és hátráltam pár lépést apa szikrázó szemei elől. 

-Még mindig itt tartunk? 

-Legalább te értsd meg, hogy itt van mindenem! - kértem őt esdekelve. 

-Egy szót se halljak többet! Indulj készülődni, a repülő... - a hangja elfúlt, ahogy a hátam mögé nézett. Sűrűn kapkodva a levegőt, homlokomat ráncolva néztem az arckifejezését, mikor valaki megfogta a csuklóm, majd összefonta az ujjainkat. Elkerekedett szemekkel néztem Harryre, aki a szabad kezével átkarolta a felkarom és szinte teljes testével hozzám simult. A szemem sarkából láttam a mozgást, így egy félpillantást vetve arra észrevettem Niallt, aki a hátamra tette a kezét és ugyanolyan faképpel bámult a szüleimre, mint Harry. 

Ekkor újra autó ajtaja csapódott, a másik oldalamra egy ismerős állt, Liam. Egy apró, bátorító mosolyt engedett felém, de aztán felvette a kifejezéstelen arcát. Lépteket hallottam, majd valaki elém állt, olyan szorosan, hogy hátranyúlva, egyik kezét az oldalamra tudta tenni. Zayn anyáékra mutatott, majd rekedtes hangon szólalt meg, miközben ujjait a pólóm anyagába akasztotta.

-Sajnos, nem engedhetjük el Louis! - mondta. Nem láttam az arcát, mivel nekem háttal állt, de biztosan nagyon határozott kifejezést mutathatott, ha anya szava elállt tőle és apa is csak későn tudott rá reagálni. 

-Zayn, megértem, hogy... - kezdte, de barátom felemelte a mutatóujját, elhallgattatva apát.

-Kijavítom magam, nem vagyunk hajlandóak elengedni Louist! 

-Ez nem így megy! - hitetlenkedett anya, majd kétségbeesetten apára nézett. 

-Mrs. Tomlinson, ha jól tudom az volt a kikötése, hogy Louis maradhat, ha kitalál valami megoldást. Van megoldás! - a szüleim kérdőn néztek rá, és engem is érdekelt az a bizonyos megoldás, szóval türelmetlenül vártam, hogy folytassa. -Hozzánk költözik.

-Nem, Zayn, nem fog egyik pillanatról a másikra hozzátok költözni. Ráadásul a szüleiddel is beszélnünk kellett volna, ehhez már túl késő! - hátrált egy lépést anya. 

-Khm... - Z feltűnően köhintett egyet és mintha meg lenne tervezve, ebben a pillanatban gurult a házunk elé a hatalmas, fekete autó. Mr. és Mrs. Malik elegáns ruházatban, napszemüveggel az arcukon léptek oda hozzánk. 

-Te képes voltál hazahívni őket, csak ezért? - kérdeztem suttogva Zayntől. 

-Ne kételkedj bennük. A világ másik végéről jöttek haza egy nap leforgása alatt, nagyon harapósak... - súgta vissza, majd elengedte a ruhám. 

-Bemehetnénk meginni egy kávét - mondta Mr. Malik. Anyu dadogva bólogatott és sarkon fordult, míg apa arca az ellentettjére változott, meghatódva nézett először ránk, majd hálásan mosolyogva Zayn szüleire.

Sziasztok! Köszönöm a Vélemény? bejegyzéshez a kommenteket! 
Remélem tetszett ez a rész<3