A szívem hevesen dobogott a mellkasomban, miközben meglapultam a faház oldalánál. Egyre közelebb kerültünk a tábortűzhöz, ami körül emberek ültek, de közöttük még nem találtam meg azt, akit kerestem. Hiába kutattam a göndör fürtök után, mindig sikertelenül jártam, ami egyre jobban bosszantott. Mi van, ha nem is ebbe a táborba jött és csak valamit félreértettem, amikor a programról beszélt nekem? 

-Ők mind süketek? - kérdezte Zayn suttogva. Lassan bólintottam, mire hitetlenül lépett el a faltól. -Akkor minek suttogunk?

-Mert a táborvezető nem az, te gyökér! - rántottam vissza az előző helyzetébe. Óvatosan szétnéztem, mert nem igazán díjaztam volna ha észrevesznek. Ettől függetlenül, zseniális ötletem támadt, amikor egy alacsony, szőke hajú lány lépdelt felénk. Egy zacskót tartott a kezében, feltételezem, csak vissza akarja vinni a saját házába. Nem támaszkodhattam biztos tényekre. Bármikor kiderülhet, hogy a csaj nem is süket, kénytelen voltam arra hagyatkozni, amit a két szememmel láttam. Rettentő csendes mozgása volt és a szemeit folyton járatta, párszor hátra is nézett. 

-Bevonjuk a szőkét? - kérdezte Zayn, mire felé kaptam a tekintetem. -Mi van?

-Mikor lettél gondolatolvasó? - kértem számon. Szórakozottan megrántotta a vállát. -Háromra ideér. A te dolgod lesz elhallgattatni.

-Már megbocsáss, de miért pont én? - felháborodva arrébb lökött, aztán minden előjel nélkül, egyszer csak elkapta a falhoz érő lány karját és kíméletlenül berángatta a fák közé. Mindezt levegővétel nélkül, elkerekedett szemekkel néztem végig. 

-Megőrültél? Nem elrabolni akarjuk, te állat! - morogtam halkan, miközben a vadul kapálózó lány kezeit próbáltam lefogni. 

-Gyökér, állat, mi a franc van ma veled? Ez a hála, amiért itt vagyok? - Z sértődötten felszegte az orrát és elengedte a lányt, aki ezzel a váratlan mozdulattal rám esett. 

-Ne hagyd megszökni! - sziszegtem ijedten. Azt hittem, Zayn hátrálni kezd (mert az arckifejezéséből ítélve úgy éreztem, hogy innentől nem számíthatok rá), de ehelyett csak leguggolt a földre és a lány bokáját erősen tartva akadályozta meg a további menekülési próbálkozásait. 

-Nem akarnád végre beavatni?

-Nem megy, ha nem néz rám! - tanácstalanul felálltam, aztán visszasétáltam a faházhoz, hogy biztosra vegyem; senki nem vett minket észre. Komolyan, mint a rossz kommandósok. Vagy bűnözők.
A két véglet...
Zayn szenvedő hangokat hallatott, mire megfordultam és elismerően biccentettem, amikor a barátom a földön fekve fogta le az egyre gyengébb áldozatunkat. Dehogy áldozat! 
Térdre vetettem magam előttük és gondolatban összeszedve mindent, amit eddig tanultam, felemeltem a kezem és jelelni kezdtem. 

"Nem akarunk bántani! Sajnálom, hogy ennyire megijesztettünk, de te vagy az egyetlen, aki segíthet nekünk. Keresünk valakit, nagyon fontos lenne!"

A lány meglepődve, pislogás nélkül meredt rám, aztán szinte láttam a válláról legördülő, hatalmas követ, ami a megkönnyebbüléstől eresztette el magát. Kék szemeivel felfele nézett, kicsit oldalra billentette a fejét és felvonta a szemöldökét, mikor tekintete megtalálta Zaynt, aki még mindig erősen szorította a karját. 

-Zayn! Engedd már el! - tértem észhez én is. Z tette, amire kértem és miután hátrébb csúszott, leporolta magát és felsegítette a lányt is. 

-Segít nekünk? - kérdezte.

-Nagyon remélem - sóhajtottam. Feszülten vártam, hogy az egyetlen reményünk megigazítsa magán a ruhát és a lábához tegye a zacskót. Ekkor felcsillant a szemem, hiszen mi másért akarná, hogy a kezei szabadok legyenek, ha nem azért, hogy jeleljen nekünk? 

"Először is..." Zayn felé lépett egyet, a következő pillanatban pedig egy hangosan csattanó pofon engedte megzavarni az este csendjét. Barátom meghökkenve simította a kezét arcának jobb oldalára, ami a bőrszíne miatt csak enyhén kezdett piroslani. "Mert megfogta a fenekem!" nézett rám és egy grimasszal az arcán adott magyarázatot az előbbiekért. Hitetlenül néztem a még mindig döbbent fiúra, aztán a fejemet ingatva kértem bocsánatot a helyében.

"Akkor segítesz nekem?" reménykedve haraptam rá a számra (ettől pedig eszembe jutott, hogy percek múlva talán már Harry ajkait csókolhatom).

"Kit keresel?" kérdezte elmosolyodva. 

"A neve Harry Styles." a homlokát ráncolta és látványosan gondolkodóba esett. 

"Szerintem ő már lefeküdt aludni. De várj, megnézem a tűznél." ezzel otthagyott minket. 

-Komolyan felpofozott egy csaj? - Z elhaló hangja kuncogásra késztetett, még mindig az arcát fogdosta.

-Attól még, hogy süket, nem fogja figyelmen kívül hagyni, ha megfogod a seggét - forgattam a szemeimet, mikor megvilágosulva csapta a combjára a tenyereit.

-Úgy ficánkolt, alig tudtam lefogni! Figyelj, ha tényleg megfogtam a seggét, teljesen véletlen volt!

-Nekem nem kell magyarázkodnod! - emeltem fel a kezeimet magam elé. Zayn kinyújtotta rám a nyelvét, majd fáradtan felsóhajtott.

-Én mit csináljak, ameddig te enyelegsz Harryvel? - köszörülte meg a torkát zavartan.

-Figyelsz, hogy senki ne zavarjon meg minket - bólintottam és izgatottan néztem a lányra, aki ebben a pillanatban lépett újra mellénk. Vetett egy barátságtalan pillantást Zaynre, majd felém fordult.

"Megmutatom a házukat. Bill, ő a társa, szóval azt mondta, hogy Harry nem érezte jól magát, ezért korán lefeküdt aludni." magyarázta másodjára. Először olyan gyorsan jártak az ujjai, hogy képtelen voltam megérteni, amit jelel. 

"De akkor hogyan beszéljek vele?" nem! Muszáj látnom őt, addig nem megyek el innen, ameddig nem beszéltem vele!

-Ez nekem így totál kínai - nyögte Zayn a halántékát masszírozva.

"A táborvezetőnk magánál tartja a faházak kulcsainak másolatát. Csak aludni megyünk oda, de ha reggel valaki nem kel fel időben, másképp nem lehet felébreszteni." megrázta az arcom előtt a kulcscsomót, amin vagy húsz kulcs zörgött hangosan. 

"Mekkora szerencse, hogy pont egy angyalba botlottunk bele!" hálálkodtam. Ha ő nem lenne, foghatnánk a fejünket, hogy mégis mi tévők legyünk. 

"Lefogtatok és rángattatok. Jobban mondva, a barátod. Ha ugyanezt eljátsszátok Lisával, mostanra talán mindketten holtan feküdnétek a tó partján. Vagy felakasztva két faágra." rendben, talán mégsem annyira angyal. 

"De mi nem Lisa segítségét kértük, hanem......"

"Emma." mosolygott szélesen, aztán intett egyet és elindult abba az irányba, amerre egészen idáig lopóztunk Zaynnel. Az említett mellém lépett és a vállamra ütött. 

-Nem akarnál engem is beavatni a dolgokba? - kérdezte feszülten. Nem igazán törődtem vele, hogy nem érti amit jelelünk. Mindenesetre, ha Harry igent mond, Zaynnek kötelezően meg kell majd tanulnia a jelnyelvet, mivel ezek után akkor sokat fognak találkozni egymással. 

-Emma a neve. Elvisz Harryhez - feleltem egyszerűen. A laza stílust csak addig tudtam megtartani, amíg meg nem álltunk a faházsor végén, az egyik bejárata előtt. Emma a kezembe adta a leakasztott kulcsot, majd visszafele mutogatott.

"Mondd meg Harrynek, hogy majd adja vissza Thomasnak." bólintottam, hogy megértettem. Még párszor megköszöntem a segítségét és épp harmadjára kezdtem volna bele a hálaáradatba, mikor megveregette a vállam és nemes egyszerűséggel kikerült. 

-Azt hiszem, megunt téged - közölte Zayn, miközben leült a kis ház előtt roskadozó székre, ami jelenlegi kilétéhez hűen, nagyot reccsenve nyögött fel alatta. -Na, nem is vagyok olyan nehéz! - hördült fel a küzdelmet folytató darabra téve a kezét. -Kibírsz engem, erős vagy te.

Mosolyogva ingattam a fejem, majd élesen beszívva a levegőt koncentráltam arra, amiért itt vagyok. A kulcsot betettem az ajtó zárjába és sikeresen el is fordítottam, de ennél a pontnál megakadtam. Rosszul érezte magát, azért feküdt előbb ágyba. Mi van, ha zavarom? Ha tényleg nincs jól, nem ébreszthetem fel. És ha mégis, akkor mit mondjak neki? Hogyan kérdezzek rá?
   A fejemben tökéletesnek tűnő terv most valahogy olyan kuszán zavart össze, hogy majdnem kihátráltam a felkínálkozó helyzetből. Azonban minden erőmet összevetve, kezemet a kilincsre tettem és összeszorított szemekkel léptem át a küszöböt. Az ajtó becsukódott mögöttem és bent voltam, ráébresztve magam, hogy innen már kizárt, hogy visszalépjek. 

Nagyot nyeltem, miközben végignéztem a szűkös kis helyen, a Hold fénye segített meglátnom az oldalra nyíló ajtót, gondolom az a fürdő. A helyiség, ahova beléptem pedig tagadhatatlanul, rögtön a szoba volt, a szemben álló két fal mellett ágyak kaptak helyet. Az egyiken a takaró egyenesen kisimítva hevert, míg a másikon, a jobb oldalin inkább egy kupachoz hasonló valami terült el középen. Remegő térdekkel közelítettem meg az utóbbit. Eleinte nem értettem magam, de mikor megláttam a gyönyörű arcot a párnára hajtva, hirtelen minden idegességem eltűnt. Gondolkozás nélkül másztam be a göndör angyalom mellé, aki erre mocorogni kezdett és félig lerúgta magáról a vastag takarót. Hihetetlen, hogy csak pár nap telt el, de úgy élem meg, hogy újra láthatom őt, mintha minimum két hónapja nem találkoztunk volna. Ujjaimat óvatosan az arcára simítottam, a szempillái megremegtek és sóhajtva nyitotta résnyire a szemeit. Basszus, annyira hiányzott!
Közelebb csusszantam hozzá és a nehéz beszélgetés előtt még kiélveztem, hogy alig van magánál. Ebben az állapotában is nagy levegőt vett és előre nyomta a homlokát, egészen a nyakamhoz, míg kezei elengedték az addig szorongatott takarót és átkulcsolták a derekam. Amikor felkészültnek éreztem magam, egy apró csókot nyomtam az ajkaira, mire tágra nyíltak a szemei, sűrűn pislogva hátrált el tőlem. Felült, megrázta a fejét és úgy nézett vissza rám, mintha nem hinné el, hogy itt vagyok. Felnyomta a kislámpát (mert itt még az is van) és az ágy mellett kutakodott, gondolom papír után, hogy le tudja írni, amit mondani akar. Itt jött el az én időm. 

A vállánál fogva magam felé fordítottam és felülve vele szemben, bizonytalanul kezdtem jelelni. 

"Talán most őrültnek fogsz tartani, amiért képes voltam így rád törni." az ajkai megremegtek, elkerekedett szemeit a kezeim és az arcom között kapkodta. "És azt fogod mondani, hogy ez várhatott volna hétvégéig, de nem! Harry!" előrébb dőltem és a már nagyon-nagyon sokszor gyakorolt mozdulatokkal folytattam. "Csak el szeretném mondani, hogy életem legjobb döntése volt, mikor elhívtalak sétálni. Azt hiszem, akkor kezdődött el bennem ez a valami, ez az érzés irántad. Rohadt nyálasnak tűnök, tudom. De ez érdekel a legkevésbé, mert csak így tudom elmondani neked az érzéseimet. Például, hogy imádom a mosolyod. Hogy szeretek veled lenni, legyünk akárhol, ha te ott vagy, számomra az a legjobb hely." megakadtam, amikor Harry szemei könnybe lábadtak és mellkasára tett kezekkel figyelt rám. Halványan elmosolyodtam, már minden kétségem eloszlott, de az apró, idegességre utaló gombóc még mindig ott volt a torkomban. "Nem érdekel, hogy csak másfél hónapja ismerjük egymást. Harry, lennél a barátom?"

Magamban háromig jutottam a számolásban, Harry széles mosollyal az arcán, könnyes szemekkel bólogatott és a térdein csúszott elém.

"Igen." jelelte, majd kezeit a nyakam köré fonta és a homlokomnak döntötte az övét. Szétáradt bennem a határtalan boldogság, elfojtottam a mosolyom és úgy csókoltam őt, ahogy még ezelőtt soha senkit.