Lassacskán már teljesen besötétedett, Jungi pedig még mindig az elveszett bárányok után kajtatott erdőn-mezőn. A felét valahogy csak sikerült összekaparnia, de nagy volt a híja. Na de most már úgyis mindegy, ezerszer jobban töltötte a napot Csimin ölelő karjaiban, és nem adná azokat a perceket a juhokért, az tuti.
Csakhogy egy a probléma. Ha bárányok az övéi lennének, az még hagyján, de nem, ez a nyáj agresszív nevelőapja tulajdona volt.
Jungi félelemmel telve kullogott végig a lócitromos földúton, elbaltázott kis életén filozofálva. Mert hogy ezután nem kap enni, és jól megverik, az teljesen nyilvánvaló. Lehet, addig kitalál valamit brilliáns elméjével, de őszintén, most csak egy mindennapos lúzernek érezte magát.
A kapujukon belépve összeszorult a torka, és izzadni kezdett a tenyere.
Mostohaapja-mint minden nap-számolni kezdte az állatokat.
Jungi félve, a földet szuggerálva próbálta lebeszélni őt tevékenységéről, mondván, úgy sincs meg az összes.
-Ez nem tréfadolog, fiam-és folytatta a számolást. Végül kikerekedett szemmel nézett végig fogadott fián, majd úgy kezdett vele üvölteni, mint még soha, majd fogta a petrencés rudat (az a nagy izé, tudjátok, ami a Toldiban is benne van), és üldözni kezdte szerencsétlen főszereplőnket.
Jungi sem volt rest, sprintelt ám ő rendesen. Persze nem azért, mert félt, a magafajta szvegjolók nem szoktak olyat, hanem mert mégsem akart azzal bunyózni, aki felnevelte, ellátta őt egy kis munka fejében.
Aztán amikor meglátta, hogy gazdája kifulladva hagy fel a kergetésével, magába roskadva járt-kelt ide-oda a faluban, és fogalma se volt, hogy ezzel mit is akar elérni.