A csillagok is előbújtak már az égbolton, Jungit lábai pedig önkéntelenül is Csiminék kunyhója felé vitték.
Elővette furulyáját (megkérem a kedves olvasót, ne gondoljon rosszra), amit egyébként nem igazán használt, mert nem tartotta elég menő hangszernek.
Amikor Csimin meghallotta a szomorú dallamot, felocsúdott alvóhelyéről, és lesietett szerelméhez.
Elérkezett a könnyes búcsú ideje, csak ugye az olyan szvegös gyerökök, mint Min Jungi, nem bőgicsélnek, mint egy csecsemő. Illetve, a jól ismert és ismételt közhely szerint ők a szemükön keresztül izzadnak, mert ők arra is képesek.
Csimin szorosan hozzábújt, ő pedig beszámolt neki a történtekről.
-...szóval, jobb lesz, ha mentem az irhámat. Ugye meg tudsz érteni, Csim?
Egy erőtlen bólintást kapott válaszul, majd féltett kis kincséből kitört a zokogás. Na tessék, éppen ezt nem akarta.
-Menj csak, Jungi, én majd...majd valahogy kibírom.
Ennél a pontnál Jungi tudta, hogy még Rómilyó és Dzsúlilyet is megirigyelné ezt a csodálatosan nyálas jelenetet.
De ugye ez egy epikus mű, kell egy menő konfliktus, amit majd a sirálykirály főszereplő megold. Vagy nem.
Szíve szép tavaszától nagy nehezen elbúcsúzva elindult a hős Jungi, természetesen halvány lila füstje sem volt róla, merre.
Az utat sem nézte (jó, hogy nem fordult bele az árokba), nem észlelte a külvilágot, csak kis Csiminje apró kezecskéire, elbűvölő szemmosolyára [ne fordíts így angolról!] husis combjaira volt képes gondolni.
Swüg sapkáját fejébe tette, és magába fordulva ballagott a csillagos ég alatt.

Most pedig nagy filmesen és klisésen bejelenthetjük, hogy Min Jungi élete gyökerestől megváltozott, kis világa összeomlott, és elindult a hibás földrajzú magyar mesevilág felfedezésére.