Az útikönyvekben és turistakalauzokban kis Kánaánként meg csodaszép látnivalókkal kecsegtető paradicsomként emlegetett Franciaország nem volt éppen jó állapotban.
Házak, templomok, várak kifosztva és felgyújtva, holttestek random helyeken a földön.
És mily szerencsés véletlen! A parasztemberként bujdosó francia király éppen a magyarokkal jött szembe az egyik faluszélen, és ők éppen felismerték.
Jóságos király uram elregélte nekik a szörnyűséget, ami őt érte, hogy miként lett kiűzve a saját tulajdon palotájából, és hogyan fosztották meg őt legnagyobb és legféltettebb kincsétől, aranybogár kisfiától, Dzsongguktól.
Miután Jungi is hullajtott néhány kötelező szánalom-könnyet, Namdzsun király bejelentette, hogy aki visszaszerzi a török fogságba került fiacskáját, az...
Na jó, mondjuk ki, elveheti férjül.

Jungi kivételével az egész sereg a francia szépség megszerzésének reményével a szívében indult a csatába. Ő meg előkaparta a harddiszkjéről a Csiminről féltve őrzött képeket, és depizett egyet magában.

Másnap az öreg királyt le kellett beszélni arról, hogy velük tartson, hiszen öregemberről beszélünk, aki amúgy is mindent tönkretesz és összetör, nehogy szegény a csatatéren magát törje össze.

Mivel semmi kedvem részletezni, milyen szögben fröcskölt ide-oda a vér, hogyan ugráltak, potyogtak lövöldözés közben, mint egy B.A.P klipben, be kell érnetek annyival, hogy hősiesen harcoltak a fiúk, sorban forogtak le a fejek, meg minden.

Jungi éppen töltötte megafegyverét, amikor szeme megakadt valamin.
A valami egy gyorsan távozni szándékozó török pasika volt, kinézete és ruházata alapján egy nagyfejes tejben-vajban fürdetett fia, nyergében a sipákoló francia királygyerekkel.

Jungika nekiiramodott, de hiába vágtatott, hiába sürgette Dzsejhorszot, csak nem tudta kielőzni a ficsúrt és a keservesen sírdogáló herceget.
Egy tragikus hegedűvonással kísért pillanatban összeomlott a túlhajszolt lovacska a török alatt. Jungi  diadalittasan rászegezte mordályát, géppuskáját, vízipisztolyát, vagy mittommijét, amaz pedig kétségbeesetten könyörögni kezdett rongy életéért.

A gyáva férget lovagiasan futni hagyta Jungi, utánakiáltva, hogy üzenje meg az otthoniaknak, hogy megsemmisítő vereséget mértek rájuk. Majd lovára segítette a kis bociszemű, szipogó hercegecskét, és hagyta, hogy átölelje a derekát.

-Én szívesen hozzádmegyek, vitézem-motyogta elpirulva a kissrác.
-Szerintem előbb a fateroddal is tárgyalnod kéne az ügyben, nem gondolod?-kérdezte Jungika, akinek azonnal eszébe jutott Csimin, aki otthon gürizik a boszorkánynak, miközben neki itt egy herceg ajánlja fel magát.

Szó se lehet róla-zárta le magában a témát, miközben a királyi vár felé ügettek a táltos paripán.

Ó, a hűség! *drámaian megtörli a szemét*