- Nee! Eresszen el! – kiabáltam kétségbeesve, miközben az idegen karjaiban vergődtem.

- Nyugodj meg, csak én vagyok az! – szorított még erősebben, engem pedig a sírás kerülgetett. Mi az hogy „csak én vagyok az"? Melyik szerencsétlen áldozat venné ezt be? Szia, csak én vagyok az. Az elrablód.

- Segítség! – kiabáltam a tőlem telhető leghangosabban, miközben megpróbáltam lefejteni magamról támadóm karjait. A cipőm sarkával keményen beletapostam a lábába, aminek köszönhetően elengedett.

- Au, baszki! – kiáltott fel halkan, én pedig a nagy kalimpálásomnak köszönhetően megint előreestem. Remegő lábbakkal próbáltam meg ismét talpra állni, amikor az ismeretlen alak újfent megszólalt.

- Baekhyun várj már!

Remek. Az emberrabló még a nevemet is tudja. Lehet, hogy már egy ideje követ, és ez egy előre eltervezett merénylet ellenem. Tudta, hogy ma egyedül leszek, ezért szépen kivárta a megfelelő alkalmat, hogy elkaphasson, majd mindenféle illegális dolgot műveljen velem. Még mielőtt újból nekiiramodhattam volna, megragadta a karom és szembefordított magával. Másik kezével erősen tartotta a vállamat, nehogy elszökhessek.

- Nézz már rám egy kicsit! – kért kissé ingerülten, de nekem eszem ágában sem volt.

- Dehogy nézek! Sehun mondta, hogy ne álljak szóba gyanús, hosszúkabátos férfiakkal. Nálam nem fognak beválni a trükkjei! – figyelmeztettem szorosan behunyt szemekkel. Az alak lazított a szorításomon, és mintha nevetett is volna.

- Azt majd meglátjuk.

Még mielőtt rákontrázhattam volna, megéreztem valamit a számon. A puha és enyhén nedves valami lassan mozgott ajkaimon, nekem pedig abban a pillanatban pattantak ki a szemeim, amint rájöttem, mi történik. A támadóm éppen most csókol meg! Durván ellöktem magamtól, majd a kezemmel megtöröltem a számat.

- Maga meg mit képzel?! – kiabáltam rá a férfira idegesen, de amint ránéztem, hirtelen belém fagyott a szó. Az elrablóm, aki egészen eddig kergetett és ráadásul még meg is csókolt, vigyorogva nyugtázta döbbenetemet.

- Chanyeol?

- Neked is szia, Baekhyun.

- De... de... mi? – kérdeztem teljesen összezavarodva.

- Ha ez megnyugtat, én sem gondoltam volna, hogy ez lesz abból, hogy megvárlak.

- Miért vártál meg? – kérdeztem még mindig teljesen sokkos állapotban.

- Ez csak természetes, hogy megvárom a barátomat. Pláne, ha az illető fél a sötétben – jött hozzám ismét közelebb, majd átölelt.

- Nagyon megijedtél? – kérdezte bűnbánóan, én pedig éreztem, hogy elgyengülök. Egyfajta utóhatásként elkezdtem remegni, valamint a könnyeim is megeredtek.

- Igazán szólhattál volna. Nagyon féltem – szipogtam bele a kabátjába.

- Sajnálom.

- Örülök, hogy csak te voltál az – néztem fel rá megkönnyebbülve.

- Igen, annak én is – nézett le rám gyengéden, majd büszkén hozzátette – De legalább nyugodtan állíthatom, hogy veled nem lenne könnyű dolga egy bűnözőnek sem. Elég harcias vagy.

- Sehun is mondta már – kuncogtam, mire Chanyeol elég fura fejet vágott.

- Inkább nem kérdezem meg miért.

Így, miután elmúlt a vészhelyzet, sokkal nyugodtabb tempóban indultunk el a buszmegálló felé. Szerencsére nem kellett sokat várnunk, és mivel a busz nem volt zsúfolásig tele, le is tudtunk ülni.

- Arra gondoltam, hogy holnap átjöhetnél hozzám - kezdte Chanyeol, mire kíváncsian néztem rá.

- Be szeretnélek mutatni valakinek – tette hozzá, majd miután nem válaszoltam, zavarában elkezdett magyarázkodni.

- De persze ha még nem szeretnéd, azt is megértem, elvégre nem régóta vagyunk egy-

- De, szeretném! – vágtam a szavába boldogan. El sem hiszem, hogy be akar mutatni a családjának!

- Szuper – mosolygott rám ő is boldogan.

- Öhm, Chanyeol?

- Igen?

- Nem itt kellett volna leszállnod? – néztem rá érdeklődve, miközben a háta mögött becsukódtak az ajtók.

- Nem, hazakísérlek – mosolygott rám, amit örömmel viszonoztam.

Pár megállóval később az én, azaz most a mi megállónkhoz is elérkeztünk, így Chanyeolt követve kikászálódtam az ülésből. Az addigi mosolyom azonnal elhalványult, amint észrevettem egy nagy, piros foltot a nadrágomon, ami egyre csak terjedt. Sápadtan néztem a térdem szakadásán keresztül, ahogyan lassan csordogál a meleg, ragacsos vérem. El fogok vérezni.

- Nem jössz, Baekhyun? – Chanyeol hangjára elszakítottam a tekintetem a lábamról. Chanyeol már a járdán állt és kérdő pillantást vetett felém, amihez lassan szemöldökráncolás is társult.

- Hé, jól vagy? Elég sápadtnak tűnsz – jegyezte meg, majd egyik kezével megfogta a karom és szó szerint lehúzott a buszról, miután remegő lábaim nem nagyon engedelmeskedtek nekem.

- Ch-Chanyeol.

- Baekhyun mi baj?

- Rosszul vagyok. A-azt hiszem el fogok ájulni.

- Mi? Miért? – nézett rám kissé pánikolva, majd, valószínűleg hogy ne essek el ha ez bekövetkezik, szilárdan tartott a karomnál fogva. Nem bírtam válaszolni, helyette csak remegő kézzel mutattam a térdem felé, oda se nézve. Chanyeol odakapta a tekintetét, leggugolt és megvizsgálta a lábam, majd értetlen tekintettel nézett vissza rám.

- Baekhyun ez csak egy kis vér. Valószínűleg felsértetted a térded, amikor elestél – közölte a lehető legnyugodtabban, mintha nem is kéne amputálni a lábamat.

- Gyere menjünk, otthon majd bekötözzük – állt fel újra és indult volna el, de a lábaim annyira remegtek hogy egy lépést sem tudtam tenni. Chanyeol nyilvánvalóan észrevette szerencsétlen állapotomat, mert visszafordult és megint leguggolt elém, ezúttal viszont háttal nekem.

- Mássz fel – nézett vissza rám a válla mögül.

Egy aprót biccentettem, majd még mindig remegő végtagokkal belekapaszkodtam a nyakába. Chanyeol hátul átkulcsolta a karjait, felállt, majd könnyűszerrel dobott rajtam egyet, hogy jobb fogást találjon. A nyakhajlatába fúrtam a fejem, majd mélyeket lélegezve próbáltam megnyugodni, miközben Chanyeol, velem a hátán, elindult hazafelé.