A szívem a torkomban dobogott és a homlokomon gyöngyözött a hideg veríték. Jongin lehalkította a zenét, és most mindenki, szó szerint mindenki, aki a bulin volt, arra az egyetlen szóra várt, ami számomra egy vérre menő küzdelem kezdetét jelentette. Kiszúrtam a tömegben Chanyeolt is, aki a telefonálásból visszatérve összeráncolt szemöldökkel nézte a jelenetet. Behunytam a szemeimet és elismételtem a már berögzült mantrámat: Nem veszíthetek.

Fél-fél lábbal a fotel ülésén és annak karfáján álltam, míg Sehun egy dohányzóasztalon helyezte magát pozícióba. Egy nagy körbe toltunk össze 8 bútort és mindkettőnk között egyenlő mennyiségben osztottuk el azokat. A kezdeti esélytelenségemet felváltotta a remény, amint megpillantottam azt a tárgyat, ami talán elhozza nekem a győzelmet.

- Vigyázz! - hallatszott Jongin, azaz a játékvezetőnk hangja. A susmorgások alábbhagytak, mindenki feszülten figyelte a kibontakozni készülő versenyt.

- Kész? - Bizakodva szenteltem figyelmemet a következő szigetem, az étkezőasztal felé.

- Rajt! - az előbb beállt csend helyét most hangos biztatások és lelkes kiabálások vették át.

Elrugaszkodtam a fotelből és felkúsztam az asztalra, ügyelve arra, hogy a lábam véletlenül se érje a földet, ugyanis az az azonnali vereségemet jelentené. Az asztalról egy állófogasra kellett átmásznom, ami már nagyobb problémát jelentett. A vékony fadarabban megkapaszkodva óvatosan helyeztem át egyik lábamat a másik után a fogas talpára, vigyázva, nehogy elboruljak vele. Mindeközben a zaj csak egyre nagyobb lett, így aggódva pillantottam hátra. Sehun már a fotelra mászott át, alig két bútor választott el minket egymástól. Miért ilyen gyors még részegen is?!

Az összes isteni lényhez imádkozva fordultam a gurulós székhez, hogy sikerüljön a tervem és megmentsen engem egy kínos visszautasítástól. Veszélyes szögben kihajolva fogtam meg a szék karfáját és húztam közelebb magamhoz, majd amilyen erővel csak tudtam elrugaszkodtam a ruhafogastól. A széken térdelve gurultam el egészen a... mini könyvespolcig? Ezt meg honnan szedték? Mindegy is, kezeimmel egy felső polcba kapaszkodtam, míg lábaimmal egy alsón lépkedtem végig, falmászáshoz hasonló módon. Amikor a végéhez értem, arccal előrefele vetődtem a kanapéra. Még mindig a kanapén kiterülve kaptam fel a fejem és néztem oldalra, ahol egy tanácstalan Sehunt láttam. Már a fogason állt és a gurulós szék is csak egy karnyújtásnyi távolságra állt tőle, viszont kicsit becsiccsentett állapotában gondjai akadtak az egyensúlyozással. Amikor találkozott a tekintetünk egy diadalittas vigyort küldtem felé, majd felpattanva a lehető leggyorsabban átmásztam a maradék szigeteken is, majd az asztalról egy hangos „Utolértelek!" kiáltással rávetettem magam Sehunra. Az egyetlen gond csak az volt, hogy ő még mindig azt a nyamvadt fogast szorongatta, így jött velünk az is.

A tömeg eddig szűnni nem akaró zsivaja most megint elhalt, és mindenki aggódó pillantásokat vetett furcsa kis hármasunkra a földön. Lassan feltápászkodtam, majd Sehun hátára ráülve a levegőbe lendítettem a kezeimet.

- Nyertem! - kiáltottam boldogan, mire gratulációk tapsvihara és dicsérő füttyszók zaja töltötte meg ismét a szobát.

- Jól vagytok? - fúrt magának utat hozzánk Chanyeol és Jongin.

- Soha jobban - feleltem vigyorogva. Chanyeol nevetve nyújtotta felém a kezét, amit elfogadva felálltam, Jongin pedig Sehunt szedte fel a földről.

- Ugyan már - szólalt meg Sehun, mire mindhárman felé fordítottuk a fejünket.

- Mindannyian tudjuk, hogy te nem megóvni akarod a seggét, hanem megrongálni.

Hirtelen azt se tudtam mit mondjak. Csak tátogtam, mint egy hal, de a többiek sem voltak másként. Legelőször Jongin tért magához, és hangos nevetésbe kezdett.

- Jézusom, Sehun, hogy mondhatsz ilyet? - szégyentől vöröslő fejjel sóztam rá a vállára, amit utána fájdalmas arckifejezéssel kezdett el dörzsölgetni. Óvatosan pillantottam Chanyeol felé, aki enyhén vöröslő arccal nézett bármerre, csak felém nem. Nyilvánvaló zavara láttán az én arcom a kelleténél még jobban elpirult.

Chanyeol hirtelen a zsebéhez kapott, majd előhalászva a mobilját egy gyors pillantást vetett a kijelzőre.

- Megjött a taxi.

Egy megkönnyebbült sóhajt hallatva köszöntem meg magamban a taxisofőrnek a tökéletes időzítést. Elkezdtem kifele vonszolni Sehunt a házból Chanyeol és Jongin kíséretében, de az előszobában megtorpantam. Az én kabátom ugyan ott lógott, ahol hagytam, viszont Sehunét még ki kellett halászni a ruhakupacból.

A három jómadártól hiába kértem volna segítséget, így egyedül térdeltem le a halomhoz, hogy kibányásszam onnan Sehun kabátját. Csak úgy röpködtek jobbra-balra a mindenféle méretű és színű ruhadarabok, mígnem megtaláltam azt az egyet, amit kerestem. Két kezem között fogva a fekete vászonkabátot gyorsan megfordultam, hogy az egyedül ácsorgó Chanyeol alakja fogadjon.

- Hát a többiek? - kérdeztem zavartan, hiszen az előbb még itt álltak.

- Sehunnak wc-znie kellett, így Kai elkísérte - avatott be a titokba Chanyeol, mire csak arcon csaptam magam. Hát persze hogy most hívja a természet, mikor máskor.

- Tessék, addig vedd fel a kabátod - tartotta felém az addig még a fogason álló kabátomat.

- Honnan tudtad, hogy ez az enyém? - kérdeztem kíváncsian, mire csak szégyenlősen elmosolyodott és vállat vont.

- Láttam már rajtad párszor - mondta, majd közelebb lépve felsegítette rám.

- Köszönöm - mosolyogtam fel rá.

- Nincs mit.

Megint teljesen elvesztem a szemében és a mosolyában. A keze még a kabátom gallérjánál időzött egy darabig. Észrevettem, hogy már rajta is ott van a kabátja, de pont mikor rákérdeztem volna, egy szakadó Jongin és Sehun félbeszakított. Amint észrevették, hogy milyen közel állunk egymáshoz, rögtön elhallgattak. Chanyeol elvette a kezét, én pedig gyorsan Sehun elé álltam, aki a fejem felett szúrósan méregette Chanyeolt. A kezébe nyomtam a kabátját, majd miután megköszöntem Jonginnak a bulimeghívást és biztosítottam afelől, hogy jól éreztük magunkat, kituszkoltam Sehunt az ajtón. Szerencsére a taxi megvárt minket.

Kinyitottam a hátsó ajtót, de pont mielőtt Sehun beült volna, hirtelen megfordult.

- Te - mutatott Chanyeolra, akit egészen addig észre sem vettem, hogy jött velünk. Chanyeol kicsit meglepetten nézett rá, de türelmesen hagyta, hogy részeg barátom elmondja, amit akar.

- Lehet, hogy búza, de az én búzám - mutatott ezúttal felém, de a szemét nem vette le Chanyeolról.

- Baekhyun - fordult ezúttal felém.

- Ne hagyd, hogy learassanak.

Még mielőtt bármit is reagálhattam volna, fogta magát és beült az autóba. A taxi távolodó fényeit figyelve döbbentem rá valami fontosra.

- Baszki! - kiáltottam hangosan, mire Chanyeol mellettem kicsit összerezzent

- Mi a baj? - kérdezte aggódva.

- Meg se várta, amíg beülök! - fogtam a fejem, mire csak kinevetett. A gyéren megvilágított, kísértetiesen csöndes utca felé néztem, amin nekem haza kéne mennem. Ez egyáltalán nem vicces.

- Hogy megyek most haza?

- Gyalog? - kérdezte kuncogva.

- Hát pont ez az - feleltem halkan.

- Mit mondtál?

- Semmi, nem fontos - sóhajtottam lemondóan - Hát akkor, szia - köszöntem el tőle. Illetve csak köszöntem volna el tőle, ugyanis amint elindultam, mellém szegődött.

- Hazakísérlek - válaszolt a ki nem mondott kérdésemre.

- Tényleg?! Mármint... oké - próbáltam leplezni az örömömet, kicsit sikertelenül, miután Chanyeol elnevette magát.

Habár egész úton hazafelé beszélgettünk, nem tudtam megszabadulni a félelmeimtől. A figyelmem folyamatosan Chanyeol és a környező sötétség között oszlott meg, mindegyik pillanatban attól tartva, hogy mikor fog kiugrani elénk valami ijesztő lény vagy alak. Amikor pedig egy óvatlan pillanatban ez bekövetkezni látszott, a sírás kerülgetett.

- Áááááááá! - kiabáltam, miután közvetlenül mellőlem nagy csörömpölést hallottam.

Chanyeol felé ugorva kapaszkodtam bele a karjába, majd félig-meddig a háta mögé bújva lestem ki, keresve a baltás gyilkost vagy a gyerekevő bohócot. Nagy megkönnyebbülésemre csak egy kóbor macska volt, így reszketve fújtam ki a levegőt, majd megtámaszkodtam a térdeimen.

- Hé, jól vagy? - tette a hátamra a kezét Chanyeol, majd folyamatos köröket simogatva próbált megnyugtatni.

- Félek - nyögtem ki végül.

- Félsz? De mitől? - kérdezte aggodalmasan.

- Nagyon félek a sötétben - vallottam be kicsit bekönnyezve. Jó oké hogy csak egy büdös (egyébként cuki) macska volt, de tényleg nagyon megijedtem.

- De kis buta vagy, miért nem mondtad? - kérdezte finoman megróva, majd szorosan átölelt és vigasztalóan kezdte el simogatni a hajamat.

- Ne aggódj, majd én megvédelek.

Te. Atya. Úr. Isten. Beletemettem az arcomat a kabátjába, és mélyeket lélegezve szívtam be az illatát. Az ölelésében tényleg biztonságban éreztem magam, és habár a szívem még mindig eszeveszetten dobogott, teljesen más volt az oka. Egy kis idő után elengedett, de csak azért, hogy kézen fogva induljunk el újra. Lehet tényleg hamarabb kellett volna szólnom.

- Mehetünk? - kérdezte egy bátorító mosollyal az arcán, mire csak bólintottam.

Az út maradék része sokkal gyorsabban eltelt, mint azt gondoltam volna. Már szinte nem is jutott eszembe az arctalan sötéttől való félelmem, és ha mégis, elég volt csak a szavaira gondolnom és éreznem meleg tenyerét az enyémben. A házunk kapujában álltunk meg végül, ahol még mindig kézen fogva fordultunk egymással szembe.

- Köszönöm - néztem rá hálásan és enyhén pírba borult arccal.

- Igazán nincs mit. Rám számíthatsz - mosolygott le rám, amit viszonoztam. Ezután olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam. Chanyeol lehajolt és egy puha puszit nyomott az arcomra.

- Hétfőn találkozunk - köszönt el, én pedig vöröslő fejjel néztem utána.