Amint lassított a busz, mindenhova néztem, csak a felszállókra nem. Nem akartam túl nyilvánvaló lenni. Az ablak felé fordítottam a fejem, amikor észrevettem, hogy visszatükröződik az utastér. Király! Mégiscsak bámulhatom.

A srác fehér pólót viselt a farmerdzsekije alatt, fekete nadrágja követte hosszú lábainak vonalát egészen a barna bakancsáig. Fekete haját kisöpörte a szeme elől, majd leült a szokásos helyére. Velem szembe.

Jó, nem egészen velem szemben ült le, pontosan 3 ülés választ el minket egymástól, de semmi okom nincs panaszkodni. Sosem értettem, miért utazik hátrafele ülve, de ennek köszönhetően 5 megállón keresztül nézhetem az arcát. Kár, hogy ehhez már nem használhatom a busz ablakát. Nem mintha bármi megállíthatna, az elmúlt héten tökéletesítettem, hogyan tudom feltűnés nélkül bámulni: Isten ajándéka a napszemüveg. A sötétített lencsén keresztül tanulmányoztam tovább szinte tökéletes vonásait - markáns szemöldökeit, sötétbarna szemeit, formás száját és végül, de nem utolsó sorban, elálló füleit. Imádom a füleit.

A srác hirtelen rám emelte tekintetét, én pedig ijedten kaptam el a fejem. Én hülye – dörmögtem magamban, amikor rájöttem, hogy a napszemüvegen keresztül nem láthatja, merre nézek. Végül is, ezért vettem fel. Lassan visszafordítottam a fejem. A magas srác még mindig engem nézett, enyhén ráncba szaladt homloka elárulta, hogy valamin nagyon gondolkozik. Hát, szívesen segítenék neki megoldani a problémáját.

A busz csöndes útját hirtelen a mobilom csörgése szakította meg, mire az összes utas rám nézett. Ezt talán mások furcsának tartották volna, de én teljesen megértettem őket. Én is nagyot néztem volna, ha nem éppen a saját táskámból csendült volna fel a kellemesen lassú, de számomra kellemetlenül hangosan az erotikus hangzású zene. Természetesen a hátizsák legalján találtam meg, a matek könyvem és a tegnapi maradék szendvics között azt az átkozott készüléket. Az addigra pedig már a dal felénél járó George Michael miatt égő fejjel, dühtől remegő kézzel vettem fel a telefont.

- Te normális vagy?! – sziszegtem bele a telefonba, sajnos nem elég halkan, mert a már rám szegeződő tekinteteken nemcsak a meglepettséget, hanem a rosszallást is fel véltem fedezni.

- Szia neked is. Mi bajod így korán reggel? – hallottam Sehun hangját, és lelki szemeim előtt láttam vigyorgó arcát.

- Miért állítottad át a csengőhangom? – kértem számon legjobb barátomat.

- Mi bajod a Careless Whisper-rel? Ez Georgie legjobb száma! – tettetett sértődöttséget, de még így is áthallatszott visszafojtott nevetése.

- Ez nem vicces! – fakadtam ki.

Ebben a pillanatban állt meg a busz az iskola megállójában. Sehun szőke fejét megpillantva még jobban fellobbant bennem a düh, visszadobtam a telefont a táskába, majd szinte futva közelítettem meg a busz ajtaját. Sehun vigyora csak még nagyobbra nőtt, amint meglátta, hogy nem éppen békés szándékkal közeledek felé. Gyorsan megfordult és elkezdett futni az egyetem felé.

- Állj meg te rohadék! – kiáltottam utána, nem törődve a megállóban állók bizalmatlan pillantásaival.

Sehun gyorsabb volt nálam, de szerencsétlenségére feltartóztatta egy babakocsis pár, akik épp reggel hét harminckor sétáltatnak babát. Vagy mi. Amint kikerültem őket és behoztam lemaradásomat, Sehun hátára vetettem magam, aki bár kicsit megingott, de nem esett el.

- Auauauau, húzod a hajam! – nyöszörögte a szöszi barom, miközben továbbra is a hajába kapaszkodtam.

- Hogy mondtad?

- Sajnálom! – mondja ki a „varázsszót", mire elengedtem a haját és inkább a nyakát karoltam át, támaszték gyanánt.

- Egy szörnyeteg vagy – sziszegte áldozatom, majd egyik kezével felnyúlt, a másikkal még mindig engem tartva, és megtapogatta a haját.

- Nyugi, még nem vagy kopasz – biztosítottam, mire egy horkantást kaptam válaszként.

- Így jár az, aki leéget a buszon – mondtam, majd hirtelen eszembe jutott valami. Ó, baszki.

- Ezt nem hiszem el – sóhajtottam, mire Sehun lerakott a földre és összehúzott szemöldökkel méregetett.

- Mi van? – kérdezte végül.

- Leégettél a buszos srác előtt! – fakadtam ki, realizálva a helyzetet.

- Ó. Bocs.

- Sokra megyek vele – dünnyögtem.

- Ne izélj már, azt se tudod ki az, és ő se tudja te ki vagy – akadt ki Sehun is.

- Sehun, a mi sulinkba jár, bármikor összefuthatunk!

- Baek, annyiszor égetted már le magad, ennyi igazán belefér.

Nagyot sóhajtottam. Tulajdonképpen igaza van, de akkor is gáz, hogy pont az előtt a srác előtt égtem be.

- Ha ennyire odáig vagy érte, miért nem mész oda és beszélsz vele legközelebb?

- Jesszus dehogy. Jó nekem a távolból.

- Nyuszi vagy – dorgált meg Sehun, majd megpaskolta a fejem.

- Tudom.

Hétfőn figyeltem fel a srácra, amikor először felszállt a buszra. Rögtön kitűnt magas, izmos alakjával. Nem tudtam levenni róla a tekintetem, elképesztően helyes volt és igen, a fiúkra bukom.

Akkor az egész út alatt nyíltan bámultam. Kicsit sajnáltam, hogy le kell szállnom, de meglepődtem, hogy a helyes srác is ugyanott száll le, majd ugyanabba az irányba indul el, mint nekem is kellett volna. Ekkor derült ki, hogy egy egyetemre járunk.

Azóta minden nap láttam reggel a buszon, és mindig próbáltam feltűnés nélkül csodálni.

Sehunnal az egyetem felé vettük az irányt. A buszmegálló és az épület között fekvő parkon keresztül mentünk, amely már tele volt az ugyanoda igyekvő diákok csoportjaival. Szinte azonnal kiszúrtam a magas alakot. Megrángattam Sehun ruhaujját, majd az irányába mutattam. Legjobb barátomnak már rég beszámoltam a „buszos srácról" de még sosem látta.

- Ő az? – kérdezte Sehun, miközben hunyorítva felmérte.

- Igen. Hát nem jóképű? – Most még szexibb, ahogyan a haját borzolja a hűvös, novemberi szél.

- Nem is tudom. Nem épp az esetem – vont vállat Sehun, még mindig bíráló arckifejezéssel.

- Szerinted magasabb, mint te? – kérdeztem hol Sehunra, hol a buszos srácra pillantva.

- Hmm.... szerintem igen. De nem sokkal. – válaszolt Sehun, az arcán pedig megjelent egy bizalmasabb mosoly amikor Jongin, Sehun egyik csoporttársa, odalépett a magas srác mellé és egy baráti ölelésben részesítette.

- Ha Jongin barátkozik vele, nem lehet vészes a gyerek – osztotta meg mosolyának okát az orra alatt motyogva. Azt hitte nem hallom.

- Király – vigyorogtam, amint Sehun „okézta" a buszos srácot. Nála nagyon nehezen megy át bárki is, aki tetszik nekem.

- Figyelj, Baek, nem akarod előbb megismerni még mielőtt teljesen neki szentelnéd magad? – kérdezte Sehun, de már tudtam, mi a célja.

- Ezt meg hogy érted? – adtam az értetlent.

- Hát, látom rajtad hogy teljesen odáig vagy érte. De mi van, ha egy seggfej?

Ugyan, kérlek. Az előbb „okéztad" le, nem fogok ennek bedőlni.

- Még mindig nem értelek.

- Azt akarom mondani, hogy nem lenne jobb előbb megismerni, még mielőtt teljesen belezúgsz? Ha rossz arc, akkor minél előbb tudod, annál hamarabb teszed túl magad rajta.

Volt valami értelem abban, amit mondott, mégsem akartam megismerkedni vele. Legalábbis nem úgy, ahogy Sehun gondolja. A szociális életem egyenlő Sehun és még két közeli barátom társaságával, akik tudják, milyen vagyok. Az esetek többségében, azaz szinte mindig, a társalgási kezdeményezéseim orbitális nagy kudarcba fulladnak.

- Nem is rossz ötlet. – mondtam végül, mire Sehun arcán egy széles vigyor terült szét.

- Na, akkor már nincs is más hátra, mint hogy odamenj hozzá és-

- Meg fogom ismerni – szakítottam félbe. Sehun előbbi örömét rögtön felváltotta a zavarodottság. Túl jól ismert ahhoz, hogy tudja, valamit forralok. Gyanakvó pillantással méregetett.

- Mire gondolsz?

Lassan mosolyra húztam a számat, majd vázoltam a tervet.

- Követni fogom.