Ｓｔｒｏｎｇｅｒ
×тαєтєη×

████████████████

❝Nem❞ mondta határozottan. Kivételesen tudta mit akar és kiállt akarata mellet. Mindig elveszett volt, sosem mondta ki mit is akart vagy éppen mit gondolt valójában. Másokra hagyta a választást, döntést még ha nekik nem is volt közük hozzá. Hozzá szokott már ehhez, csak sodródni másokkal, egy olyan életet élni, mi valójában nem is az övé. Mások által formált személy és életcél. Idővel belefáradt ebbe, azonban nem sokáig kellett aggódni ezen, szépen sorban eltűnt mellőle mindenki. Egyedül hagyva őt az igazi személyiségével, az igazi problémáival. 

Feladva az előbbi harcot testét elengedve dőlt az ágyra. Lábait lelógatva róla, míg karjait teste mellé ejtette. Elege volt a körülötte történő dolgokból, elege volt magából, az egész életéből, hogy egyszerűen semmire se talált helyes megoldást, hogy nem tud tovább lépni. Képtelen előre haladni, csakis előre nézni, minden mást hátra hagyni. Gyenge volt ehhez. 
Újra és újra hátra tekintett, nem hagyta, hogy az őt üldöző gondolatok eltűnjenek, nem tudott tőlük megszabadulni. Nem tudta elengedni a múltat. Minden pillanatában és tettében ott lebegtek a múlt képei, teljesen mértékben irányítva a jelenét. Mégis rettegett; rettegett, hogy mindenki más elhalad mellette az életben, mindenki éli az életét, mindenkinek vannak céljai és álmai. Mind az álmaikat kergetik, kivéve őt. Üresnek érezte magát, reménytelennek. Nem hajszolt semmit, nem érdekelte semmi, nem álmodozott semmiről, nem tudott megszeretni semmit. Nem volt más, mint csontig hatoló fájdalom és üresség. 

Dühítette a tudat, hogy most az egyszer biztos volt valamiben, valamiben, amit nem szeretett volna, és mégis bűntudatot érez. Úgy érzi kötelessége igent mondania vagy megbántja legjobb barátját. Szerette volna, ha utoljára is, de megértené, hogy ezt nem szeretné, nem akar elmenni. 

❝Ne csináld ezt Taeyong❞ nézett le rá. Jól tudta, hogy nehéz lesz ezt megbeszélniük. Tudta, hogy a másik elfog zárkózni, hogy bűntudatot kelt majd benne, de mégis mit tehetett volna? Segíteni szeretne rajta. Jelen helyzetben ez a legtöbb mit tehet. ❝Ez csak egy utazás❞ kérlelően fürkészte a másik arcát ❝Kérlek❞ lépett közelebb ❝Lehet, hogy ez lesz életed legszebb utazása❞ hangja megnyugtatóan hatott a sötét szobában. Nem volt mérges a másikra, hogyan is tudna rá haragudni, hiszen annyi mindent éltek már meg együtt.

Igenis lehet, hogy Doyoung néha túl nyers vagy éppen túl őszinte és erőszakos, mégis mellette maradt, mégis tiszta szívéből szereti a fiatalabbat. Hiszen akárhogyan is nézzük ő mindig ott volt neki, megpróbál rajta segíteni, még a mai napig is. Felnézett rá, mert kitart mellette, miközben mindenki más elhagyta. 
❝Nem tudom❞ karját arca elé helyezve takarta el magát. Úgy érezte sarokba szorították. Nem szerette az ilyesfajta terhet, túlságosan is túlgondol, és magára vesz mindent, mint jelen helyzetben is.

Nagyot sóhajtva dőlt le Taeyong mellé az ágyra. Csöndben maradt, hagyva egy kis időt a másiknak átgondolni az előbb hallottakat. Tekintetét a mennyezetre emelte. Mindig is szerette nézni az idősebb által felragasztgatott világítós kis csillagokat és bolygókat. Megnyugtatták őt. Szerette volna, ha végre barátja lelke is megnyugodna, ha egy percre is, de megszabadulna a problémáktól, ha boldog lenne. Mit meg nem adna azért, hogy azt a pillanatot megélhesse vele, együtt.

A plafonon ragyogó csillagok szüntelenül emlékeztetik arra, hogy ez nem lehetetlen. Ezért is szereti nézni őket, ahogy fénylenek a sötét szobában. Egyszer majd Taeyong is így fog ragyogni mellette. Kitűnve a sötétből, legyőzve azt. Büszkén. Voltaképp miért is tette volna fel az égitesteket, ha nem hinne bennük és a tündöklésben. Halvány mosolyra húzódott ajka az elméjében cikázó gondolatokra. Fejét a másik felé fordítva tanulmányozta arcát. Hogy ő mennyire, de mennyire hálás az égnek, hogy együtt nőhettek fel. Együtt váltak felnőtté. Nem váltak el egymástól, olyanok voltak, mint két összeragadt rágógumi.

Doyoung tekintete szinte már égette őt, szemöldök ráncolva fordította felé arcát. Közel voltak egymáshoz, de őket ez nem zavarta. Elvesztek egymás tekintetében. Bár nem értette miért néz így rá, mosolyogva, csillogó szemekkel. Míg ő zavarodottan, válaszok után kutatva fürkészte Doyoung tekintetét. Csend és sötétség uralta a szobát. Nem szóltak egy szót sem, csakis egymás arcát elemezték válaszokat keresve, próbálták teljesen megfejteni gondolataikat.

❝Tudod❞ suttogta, továbbra is a lelkéig hatolva az idősebbnek. ❝Hiszem, hogy ez sikerülni fog❞ kezével a másik keze után nyúlt, majd megszorítva azt folytatta ❝egyszer minden rendben lesz❞ kezeiket mellkasára helyezte ❝csak ne add fel❞

Egy apró könnycsepp gurult végig arcán, úgy érezte mintha megakarna fulladni, mintha fojtogatnák. Szíve fájdalmasan szorult össze. Nem tudta pontosan mit érez boldogságot vagy talán szeretetet? Nem, úgy érezte csalódást okozott, úgy érezte nem érdemli meg, hogy szeressék, nem érdemelte meg ezeket a szavakat. Fájdalmat és szomorúságot érzett.

Végig simított kézfején ❝Nincs semmi baj❞ halványan elmosolyodott, majd magához húzta egy szoros ölelésre.

Könnyei utat törtek maguknak, keservesen zokogni kezdett.
❝Elmegyek veled, de ígérd meg, hogy semmi baj nem lesz❞ jelentette ki szipogva, két nagy levegővétel között.

❝Ígérem❞  

Egy újabb lépés előre, egy újabb lépés fel a létrán, egy döntés mit félve, de megtett. Egy nehéz út, melyet mások nem tehetnek meg helyette, csak is ő képes tenni bármit is.
Magáért, a jövőért, a nyugalomért és boldogságért.
Egy ledobott létra melyet csak is ő tud megmászni.
Minden mit átélt, minden ami történik, amit érez és gondol, mind a sajátja.
Senki sem tudja pontosan mit érez, mit kell maga mögött hagynia, sosem fogja megérteni igazán senki.
Saját magán csak is ő lesz képes segíteni, senki más.
Ezt mindenkinek el kell fogadnia, még ha nehéz is.