Leírás: Egy ifjúúrnak két dolga van csak: hogy csinos hölgyek társaságát keresse és mulasson. Hwang Hyunjint azonban ezeknél sokkal inkább lekötik a versei és azoknak múzsája, az a titokzatos, árnyszerű férfi, aki álmait kísérti, és akinek hideg leheletét a nyakán érzi, mikor fölébred... 

Tags: VictorianAU; Vámpír-ember kapcsolat; Vámpírharapás; Vér; Halál (de szépen uwu)

"Árny suhan, 

Láng lobban, 

A csönd leplében.

Szív dobban, 

Vér csöppen, 

Fehér ingemen. 

Forró nyak, 

Hideg kéz, 

Együtt megigéz. 

Majd a lény, mint füst a szélben, 

Eltűnik a sötét éjben, 

S szememre álom hull..." 

Teljes sötétség honolt odakint, a Hold sem világlott. A hatalmas villa kirstálycsillárjainak fénye kísérteties árnyakat vetett a kert fáira. Odabent hangos mulatozás folyt, az ékkövekbe és drága prémekbe burkolódzó úri társaság vígan táncolt, társalgott, és persze literszámra itták a bort és a pezsgőt. Odakinn, a falakon túl azonban dermesztő volt a csend: egy állat se neszezett, egy faág se rezdült. Valami várt odakinn, valami, amitől még a szél is megfagyott. Egy ragadozó, 'mi meglapulva zsákmányát várta, és 'mi percről percre éhesebbé vált... 

Az ifjú lord az egyik második emeleti erkélyen állt, s a korlátra támaszkodva itta a pezsgőjét. Egy kis levegőért jött ki a szivarfüstös társalgóból, de a gondolatai szokásához híven elkalandoztak. Még azt se vette észre, hogy fázik, pedig az idő már elég hűvös volt így október vége felé. 

Ám hirtelen meglátott valamit a szeme sarkából. Az elméje egy pillanat alatt kiélesedett, a tartása megfeszült, és ahogy odanézett, az árny megmozdult. Egy szempillantásnál is gyorsabban suhant át az erkélyen, majd tűnt el az éjszakában, de Hyunjin esküdni mert volna, hogy egy pillanatig érezte a lény leheletét a nyakán. Aztán meghallotta, hogy valaki a nevét szólítja, és a pillanat elszállt, mintha soha meg se történt volna. 

- Hát itt vagy! Édesanyád mindenhol keres téged - sietett oda hozzá Felix, Hyunjin örök legjobb barátja. - Mit csinálsz idekint...? 

- Megint itt volt - szakította félbe Hyunjin. - Az Árny. Éreztem. 

Felix megállt, majd nagyot sóhajtott. Pontosan tudta, miről van szó, és mostanra már belefáradt az ismételgetésbe. 

- Az Árny? Tényleg? - kérdezte kétkedő hangon. 

Hyunjin csak megforgatta a szemeit. 

- Higgy nekem, itt járt! Megint! - erősködött. - Attól, hogy nem hiszel nekem, még igaz! 

- És had találjam ki, megint nem láttad, igaz? 

- Nem kell látnom, elég, hogy tudom! Felix, van valami vagy valaki odakinn, aki egész nyáron követett engem, akárhol voltam! 

- Nézd, én szeretnék hinni neked, Hyun, de egyszerűen képtelenség, amit állítasz. Túl sok regényt olvastál... 

- Nem kitalálom! - Hyunjin drámaian nekidőlt a korlátnak. - Az álmaimban is ott lapul, és minden pillanatban figyel engem! Érzem a tekintetét a hátamon! 

Felix erre megborzongott, majd megrázta a fejét. 

- Hideg van ittkint, inkább gyere be, és felejtsd el ezt az egészet, jó? - kérte, az arcán aggodalom látszott. 

- Szerinted én nem próbáltam elfelejteni? De ez nem rajtam múlik, ő tér mindig vissza hozzám... - Hyunjin látta, hogy a barátját úgyse tudja meggyőzni, így inkább bólintott. - Rendben, menjünk. Úgyis elfogyott a pezsgőm. 

Ezt hallván Felix elmosolyodott. 

- Esetleg táncolhatnál is, mondjuk Lady Mariennel? Úgy hallottam igen kedvel téged... 

- Lady Mariennel? Isten őrizz! - tiltakozott Hyunjin. - Inkább táncolnék a Ördöggel, mint vele! Minden úr arról panaszkodik, hogy folyton a lábukra lép - háborgott, mire mindkettejükből kitört a nevetés. 

Pár nappal a fenti parti után Hyunjin a családjával együtt a városi lakásukba költözött télire. Az ő szobája a többi lakószobával együtt a harmadik emeleten volt, két ablakkal amik az utcára néztek. Nem ez volt a legnagyobb szoba a házban, de az asztal, szekrények, baldachinos ágy, és egy karosszék kényelmesen elfértek benne. 

Késő volt már, a család és a személyzet is mind nyugovóra tértek, ám Hyunjin nem bírt elaludni. Amint lehunyta a szemét, mindig ugyanazt a vörös szempárt látta maga előtt, ami hónapok óta kísértette az álmait. Ígyhát, mind oly sokszor korábban, inkább papírt és pennát ragadott, és igyekezett versekbe formálni a gondolatait. Sosem tartotta magát nagy poétának, így nem is említette ezeket az írásokat senkinek (Felixet kivéve), egyszerűen úgy találta, hogy ha papírra veti az érzéseit, utána egy ideig nyugodalma volt tőlük. Ezen az éjjelen azonban valakinek más tervei voltak. 

Valami koppant az ablakon. Hyunjin megrezzent a zajra, és egyből odasietett, de nem látott semmit. Kinyitotta az ablakot, és kihajolt, de nem volt senki odakint, se állat se más. Hyunjin furcsállta a dolgot, de úgy gondolta biztos csak egy eltévedt bogár, vagy denevér volt az, így becsukta az ablakot, és visszaült az asztalához. 

Ám alig pár perccel később két hideg kéz szorította meg a vállát. Hyunjin megdermedt ültő helyében, még a fejét se merte megmozdítani. 

- Az enyém vagy - suttogta egy férfihang a fülébe. 

Majd ugyanolyan hamar ahogy jött, a lény el is illant, mintha ott se lett volna; csak a gyertya halvány lobogását hagyta maga után. Ám Hyunjin nem engedte őt ismét kicsúszni a keze közül. Tudni akarta, ki az, aki árnyékaként követi hónapok óta. Így hát felkelt a székéből, és a szoba közepére lépett. 

- Mutasd magad! - a hangja halk volt, ám határozott, ellentétben a kezeivel, amik remegtek az izgatottságtól. 

Egy hosszú, néma pillanatig semmi sem történt, majd egyszer csak Hyunjin érezte, hogy valaki hátulról átkarolja, és szorosan hozzásimul. 

- Itt vagyok! - csengett a férfihang Hyunjin fülében. 

- Ki vagy te? - kérdezte ő suttogva, a szíve a torkában dobogott. 

- Neked azt nem kell tudni - felelte a férfi, majd az éles, hideg ujjaival megsimította Hyunjin arcát. 

Minden akaraterejét össze kellett szednie hozzá, hogy ellenkezzen a lénnyel, de végül sikeresen kimondta: 

- De. Látni akarlak! 

- Akarsz engem? - a férfi hangján hallatszott, hogy elmosolyodott. - Biztos vagy benne? 

Hyunjin, már amennyire tudott úgy, hogy a karmos ujjak most a nyakát tartották, bólintott. 

- Legyen hát - egyezett bele a férfi, majd elengedte az ifjút, megkerülte őt, és elélépett. 

Hyunjin még sosem látott semmit ami ennyire elborzasztó, mégis gyönyörű lett volna. Az alak, ami előtte állt emberszerűnek tűnt, mégsem volt a vonásaiban semmi emberi, inkább mintha egy démon lett volna. A teste vékony volt, mégis erős; a bőre halottfehér; hosszú haja fekete. Éles vonalú, beesett arcából vörös szemek világlottak. Elegáns, fekete inget, nadrágot és kabátot viselt, amik azonban láthatóan megéltek már szebb napokat is. Az alakját körbevette valamiféle sötétség, több, mint szimpla árnyék, ez inkább mintha őbelőle sugárzott volna. Minden mozdulata fenyegető volt, és bárkinek az ép esze azt súgta volna, hogy fusson, meneküljön, de mégis: Hyunjin képtelen volt levenni róla a szemét. 

- Mi a neved? - tudakolta az alaktól. 

- A nevem? - nevetett fel a férfi. - Ugyan kérlek, senki sem tudja a nevem! Igen felelőtlen lenne kiadni a kezem közül, nem gondolod, Hyunjin? 

Amint a férfi kimondta a nevét, Hyunjin egy visszafoghatatlan késztetést érzett arra, hogy bólintson, és a világért sem tudta volna megmondani, hogy miért. 

- De, ha ennyire szeretnél, szólíthatsz... Jeonginnak! - tette hozzá az alak. 

- Rendben, Jeongin... - ízlelgette Hyunjin a nevet, és oh, de jól esett így szólítani a férfit... Végre nem csak Árnynak vagy Alaknak hívni őt, hanem egy tényleges néven szólítani... 

Hyunjin éppen szóra nyitotta a száját, hogy kérdezzen még többet, ám Jeongin megelőzte. A bal kezével megragadta Hyunjin tarkóját, a hüvelykujjával pedig megemelte az állát. Az éles karmai belevájtak a bőrbe, olyan szorosan fogta a másikat. Fölemelkedett a levegőbe, és úgy tornyosult Hyunjin fölé. 

- Á-Á! Utolsó kérdés! Már nem leszek türelmesebb! - parancsolta. 

Hyunjin nyelt egyet. 

- Mi... mit akarsz tőlem? - nyögte ki, mire Jeongin kajánul elvigyorodott, és egészen közel hajolt hozzá. 

- A véredet - súgta egyenesen az ifjú fülébe. 

Hyunjinban bennrekedt a levegő, amikor ezt meghallotta. Az elméje egy elfeledett része ordította neki, hogy tiltakozzon, meneküljön, tegyen bármit, de már túl késő volt. A vámpyr bája olyannyira elködösítette a fejét, hogy már nem is tudott semmi mást mondani, csak: 

- A tiéd vagyok! 

Jeongin elégedetten elmosolyodott. A karjaiba vette Hyunjint, az ágyhoz vitte, és ráfektette. Hyunjin még látta a hegyes, porcelánfehér fogakat, ahogy közelítenek feléje, de aztán becsukta a szemét, és átadta magát a lénynek. Érezte a vámpyr hideg leheletét, az éles fájdalmat, ahogy a fogak felsértették a bőrét, majd a nyakába hatoltak. Érezte a kicsorgó vére melegét, ahogy lecsöpög a vállán, és megfesti a huzatot maguk alatt. Érezte, ahogy az ereje lassan kiszáll a testéből, és tehetetlenül, ernyedten fekszik a gyilkosa karjaiban. Végül érezte, ahogy a feje a párnája hanyatlik, a szíve egy utolsót dobban, és ő örök, édes álomba merül. 

A vámpyr pedig eltűnt a szobájából, mintha soha ott se lett volna. Mintha mindez soha meg se történt volna... 

Damn, csóri Hyunjin, ez minimum a harmadik alkalom, amikor poetikus módon elhaláloztatom 😭😭 Sorry not sorry, de ilyen Halak embernek nem tudok ellenállni, hogy festői tragiromantikát írjak vele 😔🙏 (Mondjuk to be fair, Changbinen és Seungminen kívül már mindenkit elhaláloztattam legalább egyszer lol)