Csöndes csütörtök délelőtt volt a plázában. Csak pár iskolából lógó tinédzser, lyukas órán bevásárló egyetemista, és két idős pár lézengett az egész épületben. Hyunjin unottan támaszkodott a pulton, és a celluxszal gurigázott. 

Egyszer csak nyílt az ajtó, hideg fuvallatot hozva magával a kellemesen fűtött épületbe. Hyunjin felpillantott, hogy megnézze, ki jött, és abban a pillanatban kiejtette a kezéből a celluxot, amint meglátta Chant. Integetni kezdett neki, de a férfi úgy tűnt nem vette észre. Helyette inkább egyenesen a mozgólépcsőhöz sietett, és felfutott rajta az emeletre. Hyunjin még látta, hogy belép az egyik üzletbe, majd utána szem elől vesztette. Sóhajtott egyet, majd visszafordult a celluxához, türelmetlenül várva, mikor kerül ő sorra... 

Chan, Chan, Chan... A név visszhangzott Hyunjin fejében. Még egy hét sem telt el az előző találkozásuk óta, de azalatt a férfi bőven túl sokszor jutott eszébe. Az agya egyik része tudta, hogy teljesen irracionális egyetlen beszélgetés miatt crusholni valakit, elvégre ő már felnőtt ember, nem tinisrác! Az agya másik részét ez azonban igen kevéssé érdekelte. Ez a fél azzal érvelt, hogy Chan az átlagnál százszor dögösebb: jóképű, kedves, remek apa, és egyszerre vonzó és cuki, ami ritka kincs! Erre persze az elméje egyik része letorkollta a másikat, miszerint "ezt nem tudhatja, alig ismeri!". Amire a másik rákontrázott. Hyunjin pedig legszívesebben rákiáltott volna mindkettőre, hogy kussoljanak már. De ezt nem tehette, így köztes megoldásként azon gondolkozott, hogy hogyan kéne elhívnia Chant randira. 

Addig tépelődött ezen, hogy észre se vette a gondolatainak tárgyát, aki már ott állt előtte a csomagokkal. 

- Khmm... Szia... - próbálkozott óvatosan Chan. 

- Mi? Oh, szia! - pattant fel hirtelen Hyunjin a férfi hangjára. - Bocs, elbambultam - szabadkozott. "Mondjuk nálad van is min" tette hozzá magában. 

- Semmi gond! Álmos nap van - csevegett Chan, majd kipakolta az újonnan szerzett csomagokat, és elmagyarázta melyiket mibe. 

Hyunjin, mint a múltkor, most is leírta a részleteket, aztán hozzá állt csomagolni, közben pedig mindent beleadott, hogy beszélgethessen Channal. 

- Nem gondoltam volna, hogy pont egy csütörtök délelőtt látlak viszont... - kezdte, mert nem volt jobb ötlete. 

- Áhh, igen, de valahova muszáj volt beszuszakolni ezt is. Este nem tudtam volna jönni, mert Lilynek és Felixnek táncpróbája lesz, holnap végig dolgozok, a hétvégén pedig már megyünk az öcsémékhez, mert ők csak most érnek rá karácsonyozni - mesélte Chan. 

Észre se vette, hogy dőlt belőle a szó. De Hyunjin mellett kellemesen érezte magát, talán mert ő egyszer sem traktálta az unalmas közhelyekkel, amiket már megszokott. Chan ritkán mert beszélni a családjáról, mert unta a sajnálkozást, a "szegény, milyen nehéz lehet neked" kommentárokat, és a kéretlen tanácsokat. Folyton úgy érezte az ilyen-olyan ismerősök társaságában, mintha valamit rosszul csinálna az életével, mintha azt várnák tőle, hogy állandóan szomorú és keserű legyen, vagy panaszkodjon, hogy milyen nehéz neki. De ő sosem élte meg így. Tény, hogy fárasztó volt három kisgyereket nevelni egyedüli szülőként, és mellette dolgozni, hogy eltarthassa őket. Viszont a világért se választott volna másik utat! Szerette a gyerekeit, mindennél jobban, és egyedül sem volt: ott volt mellette az öccse Minho, a kollégája és egyben legjobb barátja Changbin, a szülei, sőt még a néhai feleségének a családja is igyekezett segíteni neki, bár velük nem volt olyan szoros a kapcsolata. Nem érezte tehát úgy, hogy oka lenne panaszkodni. 

Egyedül esténként, amikor már elcsendesült a ház, tört rá némi magány. Olyankor hiányzott egy társ mellőle, aki átkarolja, és a fülébe suttogja, hogy minden rendben. Hogy legalább egy röpke fél órára megpihenhessen. Sokszor borzasztó nehezére esett elaludnia emiatt, az ágya hidegnek érződött a sötét, néma szobában. De tökéletesen álcázta minden magányát, bárki ránézett, meg nem mondta volna meg, hányszor sírta álomba magát az utóbbi években. Egyedül Minho sejtett valamit ebből, de nem azért, mert Chan mondta volna, egyszerűen csak ismerte a testvérét. És pont emiatt nem kérdezett rá. Szóval Chan nem beszélt. Senkinek, semmiről. 

De Hyunjinban volt valami, amitől megeredt a nyelve. Valami a szemében, az az őszinte érdeklődés és csillogás, amivel ránézett... Hyunjin tényleg olyasfajta ember volt, aki már elsőre felkeltette Chan figyelmét. Ahogy beszélt vele, ahogy mosolygott, ahogy finom, óvatos mozdulatokkal hajtogatta a papírt a dobozokra. Miközben figyelte őt munka közben, Channak át futott az agyán, hogy ilyen embert szeretne maga mellé. Aztán azon nyomban lerázta ezt a gondolatot, kitessékelve, nehogy vissza jöjjön. 

Az igazság az volt, hogy Chan rettegett ismét randevúzni. Új emberrel ismerkedni sok energia és idő, amikből amúgy is szűkösen áll. Emellett ott volt az a sok kérdés: vajon találna valakit aki hajlandó három gyereket is a nyakába venni? És ha igen a kicsik szeretni fogják? És mi van, ha pár hónap, vagy pár év után kiderül, hogy mégsem működnek együtt? Menjen végig ismét azon a fájdalmon, hogy elveszít valakit? És ha a gyerekek nem akarnák elengedni? Egyáltalán merje megbolygatni az óvatosan kiegyensúlyozott családi életét? A válasz az volt, hogy nem, nem merte. Legalábbis eddig. De Hyunjin talán megér egy próbát. 

- Sűrűek akkor nálatok az ünnepek, mi? Nem irigyellek vele - nevetett Hyunjin, miközben felhajtotta a papír sarkát, és egy gyors mozdulattal leragasztotta. 

- Eléggé, rengeteg munka, de minden perce megéri - mosolygott Chan. - De biztos neked is van sok programod, nem? Elvégre karácsony van! 

- Pfff, dehogy! - legyintett Hyunjin. - A kötelező vacsoraviziten kívül a szüleimnél, nincs semmi. Se testvér, se pasi, se céges buli. Pár barátommal összeülünk majd szilveszterkor, de amúgy csak én leszek meg a kutyám, otthon, egyedül. De jó lesz, majd feldíszítjük a házat, meg sütünk sütit, meg nézünk sok gagyi karácsonyi filmet - mesélte a terveit. - Aztán januárban majd kezdhetem az álláskeresést... - sóhajtott. 

- Miért, nem itt dolgozol? - csodálkozott Chan. 

- A plázában? Nem, ez csak decemberre volt, alkalmi meló. Amúgy animátor vagyok, vagyis voltam, amíg a stúdió be nem zárt októberben - magyarázta. - De remélem hamarosan visszamehetek a rajzoláshoz, és nem ragadok itt csomagolni örökké... 

- Nos, akkor sok sikert! Bár igaz, a csomagolásban is kifejezetten tehetséges vagy! Jó a kézügyességed. 

- Ó igen, kézimunkában is jó vagyok... - mondta Hyunjin, majd kacsintott. - De a rajz és festészet volt mindig is a szenvedélyem, már kicsi korom óta gyakorlok. Rajzoljak neked valamit? 

- Mi, most rögtön? - kérdezett vissza Chan, mire a másik bólintott. - Hát, csak ha nem probléma... 

Hyunjin elvigyorodott, megigazította az utolsó dobozon a masnit, majd egy üres papírdarabot és ceruzát vett elő. Valamit gyorsan lefirkantott rá, de a férfi nem látta mit pontosan. Pár perc múlva Hyunjin odaadta neki a lapot, amin... 

- Ez egy telefonszám! 

- Egy virágban, igen. Modern stílusú alkotás - pontosított Hyunjin. Beharapta az ajka szélét idegességében, ahogy várta, a másik hogyan reagál. 

- Nagyon szép... - konstatálta Chan, aki kissé zavarban volt. 

Pontosan tudta, hogy ez egy randifelhívás, és hirtelen nem tudta, hogy elfogadja-e. Vagyis inkább hogy elfogadhatja-e. De végül úgy döntött, egye fene, egy próbát megér! Ki tudja, talán a kiderül, hogy igazából Hyunjin az az ember, akire egész eddig várt... 

Úgyhogy pár pillanatnyi hezitálás után elővette a telefonját, elmentette a számot, majd megcsörgette a számot, így a másik is el tudta menteni. 

- Egyébként, az ünnepek valóban zsúfoltak nekem, de január harmadikán már elvileg szabad leszek - jegyezte meg még mielőtt elindult volna. 

- Január három? Az péntek ugye? - kérdezte Hyunjin, mire Chan bólintott. - Akkor felírom magamnak, hogy aznapra randim lesz! - mosolyodott el. 

- Hát, akkor majd még találkozunk! - köszönt el Chan, szintén mosolyogva. 

- Reméltem! 

Hyunjin végig integetett a távozó Channak, és ha akarta se tudta volna leplezni a vidámságát. Sőt, igazából egyikük sem. Le se tagadhatták volna, mennyire megkedvelték egymást már ilyen rövid idő alatt is. 

Sokan úgy tartják, szerelem első látásra nem létezik. Viszont rájuk nézve bárki igazolhatná: mégis valódi. 

Jó hát végülis csak két rész lett, nem három, de legalább örülök, hogy befejeztem! Igaz újévre, de legalább kész... Eléggé elfáradtam itt év végére, úgyhogy elnézést a szünetért! De a saját egészségem és közérzetem fontosabb. 

Ettől függetlenül Boldog Karácsonyt mindenkinek, és Boldog Újévet is, remélem jól teltek az ünnepek nektek! ^ww^