Tags: Royal AU, hercegJisung, testőrMinho, Angst, Hurt-Comfort, Hanahaki, Happy End, sok sok virág 

!!Warnings: Angst, Vér, Brutalitás, Gyilkosság (megérdemelték, de akkor is), Betegség, köhögés-hányás-szokásos Hanahaki dolgok, Szívfájdalom!!

Még gyerek voltam, alig hét éves, amikor az udvarhoz kerültem. A családom hajdan nemesinek számított, ám az évek során elszegényedtek. Hogy enyhítsék a terhet és a király felé való adósságokat, elküldtek engem szolgálatra a palotához. Ott az elején csak cselédmunkát kaptam, hol ennek, hol annak kellett segítenem, de sosem lehettem láb alatt, nem szabadott zavarnom senkit, mert akkor istenes verést kaptam a házvezetőtől. Így hamar megtanultam eltűnni, majd hirtelen felbukkanni amikor szükség volt rám, folyamatosan éberen figyelve, és kicsusszanva a baj útjából. Ez a képességem lehetett az, ami felkeltette a palotaőrség kapitányának az érdeklődését, mert alig másfél évvel azután, hogy megérkeztem, áthelyeztek az ő irányítása alá. 

A kiképzésem nehéz volt, hosszú, és kimerítő, mégis sokkal élvezetesebb mint a futkosás. Még mindig én voltam a legkisebb láncszem a gépezetben, de legalább úgy éreztem érek is valamit. Az itteni feletteseim észre vettek, tanítottak, azt akarták, hogy egyre jobbá váljak. Lett hivatásom, helyem a világban, és tudtam, ha sikerül teljesítenem a képzésemet, a királyi hadsereg megbecsült katonája leszek, sőt, akár még rangot is szerezhetek. Esélyem lett visszaállítani a családom régmúlt fényének egy darabkáját, és ez a jövő büszkeséggel töltötte el a szívemet. 

Ám hamarosan az álmaim egy teljesen másik fordulatot vettek... 

Tizenegy esztendős voltam, amikor először megpillantottam őt: a Han ház egyetlen hercegét. Korábban csak a pletykákat hallottam róla: hogy gyenge az egészsége ezért kétséges, megéri-e az uralkodási kort; vagy hogy a király szinte bezárva tartja, hogy ne eshessen baja. Arról is beszéltek, hogy milyen gyönyörű, de őszintén szólva, a mendemondák alábecsülték. Csak egy röpke pillanatra láttam, miközben a kiképzésen a palotakert mellett meneteltünk. A sövény egy része hiányos volt, és mikor átnéztem rajta, a szívem kihagyott egy ütemet. Han herceg a tanítójával ült egy fa alatt, éppen nevetett valamin. Hosszú, világos hajába belekapott a suhanó szél, a mosolya pedig úgy ragyogott, mint maga a Nap. Alig hittem a szemeimnek. A herceg alakja inkább tűnt valami tüneménynek, ami a napsugarak játékából született, és egy csepp esőtől elporladhat örökre; mint valós embernek. 

Sose tudtam meg miért láthattam meg az egyszerű halandók szemei elől elrejtett tündért aznap. Talán véletlen volt, talán a sors vagy egy isten keze... Csak azt tudtam, hogy képtelen voltam elfelejteni. Minden alkalommal, amikor becsuktam a szemem, őt láttam, ott a kertben, nevetve a fa óvó árnyékában. Nem tudtam elszakadni tőle. Attól naptól fogva a lelkem folyamatosan sajgott, őt hívta magához, mintha valami elszakíthatatlan kötelék lett volna köztünk. Sokszor eszembe jutott: vajon ő is így érez-e? Vajon neki is ott van-e az a megmagyarázhatatlan hiány a szívében? És ha igen, én betölthetem? 

Onnantól kezdve új célom lett: a herceg személyes testőre akartam lenni. Ezért edzettem, ezért küzdöttem, ezért lélegeztem. Mellette akartam lenni. Meg akartam védeni minden kártól, ami csak érheti. Át akartam venni minden fájdalmát, hogy az a mosoly sose tűnjön el az arcáról. 

Szerencsémre, a kapitány kedvelt engem, így mikor kérvényeztem, hogy had lehessek a herceg őrzője, ő egyenesen a király elé vitt a kérdéssel. A király szigorú volt velem: próbák egész sorát kellett kiállnom, hogy elnyerjem az elismerését, de nem bántam. Az ő helyében én is így tettem volna. Végül sikerült lenyűgöznöm, és másnap már beköltözhettem a palota azon szárnyába, ahol a herceg lakott. 

Pár héttel voltam a tizenötödik születésnapom előtt, míg a herceg a tizenhármat taposta, amikor újra láthattam. Közelről egészen más volt, sokkal valósabb, sokkal lelkesebb és izgágább, de nem kevésbé csodálatos. Örömmel tettem le az eskümet a lába előtt térdelve, hogy az életem árán is megvédem ha kell. Mire ő csak nevetett, az édes, csilingelő hangján, hogy ilyenre úgyse kerül sor. 

Onnantól kezdve minden napomat vele töltöttem. A király parancsba adta, hogy sosem hagyhatom a herceget magára, de ha akartam se tudtam volna elszakadni tőle. Valami megmagyarázhatatlan fény áradt belőle, amely úgy vonzott engem hozzá, mint éjjeli lepkéket a lámpás derengése. Lángként lobogott, táncolt minden mozdulata, és a közelsége felmelegített. A rideg világban csillagként ragyogott, és én éreztem, hogy átragad rám az a tiszta, mennyei fény, ami áradt belőle, amit ő észre se vett. 

Önzőség volt, hogy ennyire ragaszkodtam hozzá? Hogy ittam a szavait, a nevetését, a lényének minden részét? Hogy legszívesebben a szívembe zártam volna, had lehessen enyém az örökkévalóságig? Talán, sőt biztosan. De képtelen voltam másképp nézni rá. A szikrázó tekintete, a kedvessége, az őszintesége, a tisztasága elöntött, mint a sűrű méz, és én beleragadtam az érzésbe. Az elkötelezettség, csodálat, hűség, szeretet, és odaadás, amit éreztem érte fullasztó volt, égetett, mintha fel akarna emészteni belülről. Mégis olyan édes és gyönyörű volt, nem tudtam megunni, kellett még, még, még! Olyan volt, mint óceán közepén szomjanhalni. 

Legszívesebben a karjaim közé zártam volna őt, és nem engedtem volna el többet. Beraktam volna egy kis bársonydobozba, hogy mindig ott legyen, nekem, biztonságban, örökké. Mégis, a szívem szakadt meg attól, hogy egész életét a palota falai között kellett töltenie. A családja és a doktorok igyekeztek megmagyarázni, hogy az ő érdeke, mivel gyenge a szervezete, nem szabad megerőltetni, de nem érdekelt. Kiabálni akartam velük, megütni őket, hogy engedjék szabadon, hagyják élni, szárnyalni, de nem tehettem. Nem tettem semmit, csak vigyáztam őt. 

Mint az énekesmadár aranykalickában. Virág a vázában. A szépsége olyan megigéző, hogy letépjük, bezárjuk, önzőn magunknak akarjuk, és közben nem vesszük észre, hogy elhervad. 

Hány napfényes délutánon nézett ki a herceg az ablakon, a kerten túl, a horizontot bámulva! Hány csendes estén kérdezgetett engem a külvilágról, a folyókról és tavakról, a hegyekről és gleccserekről, a falukról és városokról, a széles pusztákról és sűrű fenyvesekről! Én pedig meséltem, meséltem mindenről, amit ismertem, és még arról is, amit nem. Meséltem neki tengerekről, dombokról, völgyekről, állatokról, növényekről, manókról, tündérekről, meséltem bármit, amit hallani akart. A kíváncsi tekintetétől csak úgy dőltek belőlem a szavak. 

Szállni született, de ketrecbe kényszerült. És én voltam a zár, ami ott tartotta. A bűntudat szinte felemésztett belülről. 

Az én dolgom az lett volna, hogy megvédjem, nem az, hogy nézzem, ahogy fogolyként vergődik. Szerettem őt, annyira szerettem, hogy majd' belehaltam, mégsem tehettem semmit. Sosem tettem semmit. Hát nem az én dolgom lett volna mindent megadni neki? Hát nem arra esküdtem föl, hogy az életemet is feláldozom érte? Mégis hogy nézhetek így a szemébe? 

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok marcangoltak nap mint nap, ám senki sem tudhatott róluk, főleg nem a herceg. Így is túl sokat aggódott másokért, nem akartam, hogy még engem is védelmezzen. Az az én dolgom volt. Ám óráról órára nehezebb volt elviselni a fájdalmat, amit a szeretete okozott. Olyan édes volt, olyan törékeny, mégis olyan tökéletes... Meg akartam adni neki mindent, amire csak vágyhat, legszívesebben kitéptem volna a lelkem, hogy az övé lehessen. De nem tettem, nem adtam neki semmit. Csak kísérgettem, ahogy elvárták tőlem, és badarságokat meséltem egy szebb világról, amiben én is alig hittem. 

Szánalmas vagyok... 

Az első szirom egy tavaszi délelőtt érkezett. Aznap későn reggeliztünk: a herceg sokáig aludt, de még így is egy szörnyű fejfájással ébredt az előző napi estélyen elfogyasztott alkoholnak hála. Elméletben nem szabadott volna vele ennem, de ő mindig meggyőzött, hogy legalább egy teát igyak. Azonban ez alkalommal amint megpróbáltam lenyelni az első kortyot, valami mintha fennakadt volna a torkomban. Ösztönösen felköhögtem a teát, vissza egyenest a csészébe, amiben láss csodát, egy kis, rózsaszín virágszirom úszkált. Mindannyian elámultunk tőle, én is, a herceg is, még a cselédek is hol engem, hol a csészét bámulták. 

A meglepődés után azonban hamar egyöntetűen kijelentettük, hogy valószínűleg a szirom beleeshetett a teámba valamelyik közeli virágról, és én véletlenül nyeltem le; elvégre a kertben reggeliztünk. Viszont hamar kiderült, hogy tévedtünk. 

A következő hetekben egyre sűrűbben törtek rám köhögőrohamok, amik után mindig egy marok színes virágszirom került a számba. A herceget aggasztani kezdte a köhögésem, ezért leküldött a palotaorvoshoz, de az csak annyit tudott mondani, hogy legyek kevesebbet a kertben. Semmi pénzért nem hitte el, hogy a virágok belőlem jöttek, nem kívülről, és valahol meg tudtam érteni. Hiszen ki hallott már olyat, hogy egy emberben növények nőjenek? 

Azután viszont vigyáztam, igyekeztem visszanyelni őket a herceg közelében, nehogy megint aggódni kezdjen, ami, mivel mindenhová követnem kellett, a nap java részét kitette. Ettől viszont a betegségem, akár mi is volt az, csak egyre rosszabbodott. Elkezdtem vért is felköhögni a szirmok mellett, nem is keveset. Sőt, időnként még teljes virágfejek is feljöttek. És ez még nem is a legrosszabb része volt... 

Egyre gyengébben éreztem magam. Sűrűn volt lázam vagy szédülésem, a látásom újra és újra elhomályosult. Egy idő után remegni kezdtem, és többször az ájulás szélén éreztem magam. Tudtam, hogy ki kell derítenem mi a gond velem, méghozzá hamar, mielőtt teljesen képtelenné válok a kötelességem elvégzésére. És számomra az maga lett volna a halál! 

Így hát a szabad időm jó részében a könyvtárat bújtam, próbáltam találni valamit, akármit, ami segít. De akárhány orvosi vagy botanikai szakirodalmat bújtam át, semelyik sem írt az én gondomról. Végül már bármibe belenéztem, aminek virág volt a címében, és lám, a választ egy verseskötetben találtam meg: 

"Mikor rámnézel, a nap felragyog, 

Nevetésed színarany. 

Öröm és kín, ha melletted vagyok, 

Életed nekem halál. 

Hangod hallatán, vérem felbuzog, 

S szívemen rózsa nő." 

Abban a pillanatban, hogy a vers végére értem, hirtelen a tenyerembe öklendeztem egy csomó véres szirmot és virágot. Rózsavirágot. Rögtön tudtam, hogy jó helyen járok. Most már értettem, mi kínoz engem, mi az, amitől úgy érzem, felégek belülről. Nem hiába küldött el a doktor: a szívem fájt, szorította az érzéseim kavalkádja, és ez nem olyasmi, amin orvos tudna segíteni. 

Azonban sajnos a vers sem adott választ arra, hogy hogyan lehet megállítani a betegséget. Csak a halált emlegette, de én még nem voltam kész feladni az életet! Megfogadtam, hogy soha nem hagyom el a herceget, és én sosem szegtem meg a szavam! Viszont valamit sürgősen ki kellett találnom, hiszen még a színtiszta elkötelezettség sem állíthatja meg a halál jéghideg, csontos ujjait, amivel lerántana a mélybe. De hiába... akár mennyit kutattam, semmilyen megoldást sem találtam. 

Azonban hamarosan olyan dolgok történetek, amik teljesen elfeledtették velem a keresésemet... 

Késő májusi éjszaka volt, alig pár hónap telt el az első szirom óta. Han herceg már régen aludt, én pedig a késői könyvtári kiruccanásomból támolyogtam vissza a szobám felé. A lépteim nehezek és bizonytalanok voltak, alig láttam, és forgott velem a világ. 

Ekkor azonban sikítást hallottam. Han herceg sikolyát. 

A félelem hirtelen felélesztette a testemet. Éreztem, ahogy a vér szétárad az ereimben, a látásom kitisztult, és a lábam sebesen szaladni kezdett a szobája felé. Feltéptem az ajtót, és szörnyű látvány tárult elém: három férfi volt a szobában, állig beöltözve fekete ruhákba, karddal az oldalukon. Kettő lefogta a herceget, míg a harmadik a szobát kutatta át. Valószínűleg betörők voltak, vagy valamilyen besurranók, de ez akkor nem igazán érdekelt. 

Csak egy gondolat járt a fejemben: "Hogy merészeltek ezek a senkik akár egy ujjal is hozzáérni az én hercegemhez?!" A düh elöntötte az elmémet, és nem gondolkodtam tisztán. Előhúztam a kardomat, amit a biztonság kedvéért mindig a derekamon hordtam, majd rárontottam az elsőre. Ő elhajolt, hátrált, aztán a saját kardjával akart kivédeni, de velem szemben nem volt esélye. Egy jól irányzott rúgással kibillentettem az egyensúlyából, majd a pengém egyetlen suhintásával elvágtam a fejét a nyakáról. 

A társuk holttestét látva a másik kettő megrettent, de nem annyira, hogy feladják a harcot. Egyszerre támadtak rám, de engem igen kevéssé érdekeltek. Csak meg akartam szabadulni tőlük, hogy végre a herceg mellett lehessek, aki összerogyva feküdt a sarokban. 

A herceg. Az én hercegem. Még csata közben is ő töltötte ki minden gondolatom. Éppen ez volt a gond - abban a pillanatban, hogy eszembe jutott, a szívembe mintha valaki forró kést vájt volna. A fájdalomtól meginogtam, és ennyi elég volt, hogy a marconábbik a kettőből a földre lökjön. Fejjel előre elterültem a fa padlón, a kardom kiesett a kezemből. Nem láttam már, mi történik körülöttem, és egy pillanatra az egész világ eltűnni látszott. 

- Minho, vigyázz! 

Han herceg kiáltása áthasította a levegőt, és a hangjától új erőre kaptam. Ösztönösen elvetődtem jobbra, így az ellenség kardja a padlóba fúródott, ott, ahol egy másodperccel ezelőtt a nyakam volt. Nem kezdtem el keresni a saját fegyverem, inkább felkaptam ezt a kardot, és a támadóm mellkasába szúrtam. Majd megfordultam, a harmadik betörőt keresve, aki éppen kivont vassal lépett a herceg felé. 

Ó nem. Nem, nem, nem, nem! Ilyet nem játszunk! 

Hezitálás nélkül ugrottam a harmadik mögé, aki éppen emelte a kardját a hercegre, és hátulról felnyársaltam a társa fegyverére. A behatoló egy szörnyű nyögést hallatott, majd elterült a földön. Én a haszontalan hullájával mit sem törődve léptem a herceghez, akinek a keze még az arca elé volt tartva, hogy védje magát. 

- Han herceg, jól van? - kérdeztem, ahogy a kezemmel elhúztam a karját az fejétől. Ám amit akkor láttam, az rosszabb volt bárminél, ami eddig történt. 

Vérzett. Megsérült. Az én drága hercegem! A jobb arcán egy vékony vágás húzódott, amiből kis patakban csorgott a vér, és az álláról csöpögött lefelé. Ez már túl sok volt nekem. Hogy így elbukjak, mikor ennyit szenvedtem érte! Egyetlen dolgom volt, és még azt se sikerült elvégeznem. Hogy nézhetek ezután tükörbe? A király, vagy, rosszabb, a herceg szemébe? A szívem olyan erősen szorult össze, hogy azt hittem végleg meghasad, és egy ijesztően nagy mennyiségű véres virágot hánytam magam elé. 

- Minho! - hallottam a herceg fájdalmas kiáltását magam mellett, majd éreztem a kezeit a vállamon. 

- Minden rendben! - erőltettem ki nagy nehezen a virágok közepette. 

- Dehogy van minden rendben! - vitatkozott velem. - Minho, mi bajod van? Légy őszinte velem! És ne, ne nézz így rám, tudom, hogy beteg vagy, ennyire nem hazudsz jól! Mondd el, mi bánt, kérlek! 

A kezét az állam alá vezette, és felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. Én pedig csak bámultam vissza rá, a szememben könnyek gyűltek. 

- Sajnálom - suttogtam. - Hibáztam. Nem, nem szabadott volna... nem kellett volna így lennie... 

- Mi, micsoda, mit tettél? - a herceg hangja remegett az aggodalomtól. 

- Beléd szerettem - vallottam be halkan. A szavak csak úgy kicsusszantak a számból, és visszavonhatatlanul lebegtek a levegőben közöttünk. 

- Oh, Minho! - Han herceg sóhajtott. Már az ő szeméből is peregtek a könnyek. 

A véráztatta ruháimmal vagy a földön heverő virágokkal mit sem törődve borult a nyakamba, olyan szorosan simult hozzám, mint még soha. Nem értettem, miért teszi ezt, de ösztönösen átkaroltam, és magamhoz húztam még jobban. Így érződött jónak, és istenem, milyen jó is volt! Végre ilyen közel érezni magamhoz, beletemetkezni az illatába, hallani, ahogy az ő szíve és az enyém egy ritmusra ver! Han herceg összekulcsolta a kezét a tarkómon, mintha belém akarna kapaszkodni, és úgy súgta a fülembe: 

- Jaj te! Én buta, buta, buta Minhom! - korholt, de a szavai így is édesebbek voltak nekem, mint a méz. - Hát nem belebetegedtél itt a szerelembe nekem! Bele se merek gondolni, milyen rossz állapodban lehetsz, és mind ezt teljesen fölöslegesen! 

- Hogy-hogy fölöslegesen? - értetlenkedtem. 

- Hát nem jöttél rá? Vagy annyira beleragadtál az önsanyargatásba, hogy fel sem merült benned? - hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Én is szeretlek! 

Azt hiszem a szívem kihagyott egy ütemet. 

Hogy lehet ez? Nem, biztos rosszul hallottam! Képtelenség! Vagy mégis igaz? Lehet, hogy ő, a király egyetlen fia, a Han ház utolsó hercege, a legszebb, legcsodálatosabb ember a földön szeressen? Engem? 

- Halló! Minho! Hallottad, mit mondtam? - kérdezte a herceg, a két kezével az arcomat fogta, úgy tanulmányozta a tekintetemet. 

- De... Han herceg, én... - kezdtem volna, de félbe szakított. 

- Minho! Hányszor kértelek, hogy szólíts Jisungnak? 

Nyeltem egyet. Furcsának érződött, de megpróbáltam közvetlenül beszélni hozzá. 

- Jisung... mégis hogyan szerethetnél engem? 

- Hát mégis hogy ne szeretnélek?! - csóválta a fejét. - Jaj, Minho, ha látnád milyen gyönyörű vagy az én szememben... Milyen erős, és bátor, és kitartó, de egyben gyengéd, kedves, önzetlen, és odaadó. Olyan csodálatos minden veled töltött perc, minden napom szebb, mióta velem vagy! Képtelen lennék nem szeretni téged! 

Nem hittem el a szavait. Nem tudtam elhinni. Lehetetlen. És mégis, egy kis hang, ami egyre erősödött a fejemben azt súgta, hogy igaz. 

Annyi mindent akartam mondani neki akkor. Annyi bókot, dicséretet, bármi viszonzását annak, amit ő mondott nekem. De csak annyit sikerült, hogy: 

- Köszönöm. 

- Szeretlek, Minho - ismételte mosolyogva, és összeérintette a homlokunkat. - Örökké szeretni foglak!  

Megint az államnál fogva emelte meg az arcom, most viszont azért, hogy egy leheletfinom csókot adjon az ajkaimra. Ez végre meggyőzött teljesen. Hát tényleg szeret. Nem álmodom. Ez a valóság. Meseszép valóság. 

A derekánál fogva vontam ismét magamhoz, ám most ölelés helyett csókot adtam neki. Ő viszontcsókolt, az egyik kezét a hajamba vezette, a másikkal még mindig a nyakamba kapaszkodott, és nem engedett el. Sosem engedett el. Eggyé váltunk ott és akkor, azon az estén, a vérfoltos padlón a virágok között, és nem váltunk külön azóta sem... Miénk lett az örökkévalóság! 

És ez történik ha Letti néni Spiritpacktet néz... Mondjuk ezzel a dallal már jó ideje akartam írni egy sztorit, mert egyszerűen szerelmes vagyok belé, de na... Kettő együtt megszülte nekem ezt, és őszintén, elég büszke vagyok rá! Szóval remélem nektek is tetszett! ^w^