2 Rész

Nem voltál egyedül a furgonban. Felix ott ült melletted, nem szólt egy szót sem. Érezted teste melegét, ahogy karotok összeért. Elgondolkoztál, hogy ha a szüleidnek igazuk van, és Felix nem létezik, csak egy kitalált barát, akkor miért érzed őt úgy, mint egy rendes embert. Talán Felix nem is ember, hanem egy szellem, aki valamiért úgy döntött, hogy veled lesz amíg élsz? Tudtad, hogy a gyerekek látják a szellemeket, de te már nem vagy abban a korban. Te pár hónap múlva középiskolába mentél volna, nem általános iskola első osztályába. Mégis úton vagy éppen egy elmegyógyintézetbe. Ijesztő volt már csak az épület gondolata, na meg a pletykák, amik az ilyen helyekről terjengenek.

- Mi lesz most velem?- kérdezted halkan. - Meg veled?- pillantottál Felix-re. Nem akartad, hogy magadra hagyjon, főleg egy ilyen helyzetben, mikor pont a támogatásra lenne szükséged.

- Átvészeljük, ne aggódj. - mondta magabiztosan. Azt kívántad, bárcsak olyan magabiztos lennél, mint ő. Azonban egyáltalán nem voltál olyan erős lelkileg, mint ő, talán még gyengébb is, mint az átlag.

- Bántani fognak? Megkínoznak?- tetted fel a kérdéseidet, viszont Felix sem tudta rájuk a választ.

- Bízzunk benne, hogy nem. - motyogta, ez pedig nem volt túl bíztató. Féltél attól, mi vár rád ott, ahová visznek.

- Tényleg nem létezel, ugye?- kérdezted csendesen. Nem akartad elhinni, de már kevésbé hitted el magadnak, hogy Felix létezik.

- Az a fontos, hogy te miben hiszel. - pár percig gondolkoztál, mit is mondhatnál erre.

- Nem akarom, hogy eltűnj. Olyan vagy, mintha a bátyám lennél, és szeretlek is. - kerested tekintetét a sötétben, de nem találtad. Az, hogy hallottad hangját, kissé megnyugtatott, de így is aggasztott, ami történni fog a közeljövőben.

- Én is szeretlek, T/N. Addig leszek veled, ameddig szeretnéd. - ő megtalálta kezedet, ami öledben pihent tehetetlenül. Rászorított kezedre, mintha ezzel át tudná adni bátorságát.

- És, ha ők elintézik, hogy ne tudj velem lenni?- estél kétségbe.

- Visszatalálok hozzád. - biztosított róla. - Csak akkor maradok távol, ha te akarod. Nem akkor, ha mások akarják. - kis harag érződött hangjából, ami jólesett, hogy így vélekedett az egészről.

- Sose gondoltam volna, hogy anyáék ezt megtennék. - szörnyedtél el szemeidet összeszorítva.

A betegszállító lelassított, vett egy nagy kanyart, aminek köszönhetően Felix-re dőltél. Újabb kanyart vett be a sofőr, most viszont Felix esett rád. Testének súlya cáfolta, hogy nem létezik. Érezted őt.

Miközbeb Felix lemászott rólad, a kocsi alapjáraton döcögött végig egy foltozott kövesúton. A kövesutat ellepték a lehulló falevelek. Az intézmény falait graffitik díszítették, amiket szórakozó tinédzserek hagytak évekkel ezelőtt. A hosszú utat fák takarták el. A furgon az intézmény hátsó kapujánál állt meg.

A kapu rozsdás volt, nem lehetett tudni, milyen színű volt fénykorában. Csak az tudta, aki bekerült még az intézmény első tíz évében. Magas betonfalak szolgáltak kerítésként. Maga az épület nem volt magas; mindössze két emeletes, viszont sokkal tágasabb volt. A vaskapuk nyikorogva engedték be a fehér furgont, ami a betegszállító kocsiknak fenntartott garázs előtt állt meg. A garázs sem nézett ki túl bíztatóan; oldalai majdnem egymásra borultak, a fák ágai lassacskán beszakították a tetőt, az ajtó hiányzott.

A motort leállították, hallottad, ahogy csukódik az ajtó elől. Félve kaptad fel fejedet Felix válláról.

- Megjöttünk. - dörmögte Felix. Neki sem tetszett ez az egész. Féltett téged, minden áron meg akart védeni, de tudta, nem tehet semmit.

A furgon hátsó két ajtaja kinyílt, beengedve a fényességet, ami teljesen elvakított, ráadás volt a két férfi fehér ruhája. Hunyorogva próbáltad kivenni a két férfi alakját; az egyik az ajtót fogta, a másik feléd nyúlt. Karodat megfogta, amire felvisítottál, s újra könyörögni kezdtél, hogy hagyjanak békén. Hangodon lehetett hallani a fáradtságot, és a vágyakozást, hogy békén hagyjanak. A fickó kiszedett a furgonból, ujjai erősen vájtak karodba, már rendesen fájt. Szemeid hozzászoktak a fényhez, végre körül tudtál nézni.

Az udvart beterítette az avar, mintha csak ősz lenne, pedig most kezdődött a nyár. Az épület előtt bokrok díszelegtek, de inkább azért, mert el akarták nyelni az intézményt, nem azért, hogy a hangulatot fokozzák. Végülis, félelmedet fokozták. A bokrok mögött három fenyő magasodott, maguk mögé rejtve az épület bal oldalát. Az udvar közepén egymástól pár méterre három fa adott árnyékot. Láttál még egy aknatetőt, és egy kivágott fa törzsét.

A betegszállító ajtaja hangosan csapódott be, esküdni mertél, hogy visszhangzott is. Mindkét férfi karodba markolva indultak meg az épület felé. Nem akarom, nem akarom, nem akarom, ismételted magadban.

A szürke falak omladoztak, az ablakok keretein repedezett a vörös festék. A bejárathoz vezető lépcső fokaiból itt-ott hiányzott egy kis betondarab. A bejárati ajtó két szárnyú üveges ajtó volt, aminek az egyik üvege be volt törve, belülről ragasztották be fekete kukás zsákkal, a másik csak meg volt repedve.

Az ajtón belépve két oldalra nyúló folyosón találtad magad. A piszkos mintázatú csempék valóban piszkosak voltak. Porosak, repedezettek, valamelyiknek hiányzott egy-két darabkája. Papírok hevertek a földön, amiken sáros lábnyomok is látszódtak. A mennyezett nagyrésze a csempéken pihent, ahogy a falról lehullt fehér, és türkiz festék. Az ajtó felöli oldal tele volt ablakkal, amik nagyjából egyben voltak, egy kicsit porosak, és pókhálósak voltak. Minden ablak alatt radiátor volt. Az ajtóval szemben középen egy hosszú folyosó vezetett az előcsarnokba. A folyosón, ahova beléptél a fehér ruhások kíséretével, nyílt négy nagy fehér faajtó. A mennyezetről két hosszúkás lámpa lógott, amiket megevett az idő. Egy alapos seprés, festés, felmosás, porolás tudott volna segíteni az épület belsején, de az igazgatót úgy tűnik nem izgatja, hogy néz ki a kórháza. A levegő sem volt éppen a legfrissebb; a jellegzetes kórházi szag terjengett, egy kis penésszel vegyítve. 

Miközben nézelődtél Felix sétált eléd. Az ő látványa sokkal jobb volt, mint az omladozó, piszkos, penészes falaké. Zöld dzsekit viselt, alatta csíkos pólóval, egyszerű kék farmerral, és fekete bakanccsal. Egyik kezét zsebre tette, másik keze ott lógott teste mellett. Mutató ujjával hüvelykujjánál a körömágyát kaparta. 

- T/N, fontos, hogy ha nem vagy egyedül, ne szólalj meg, csak akkor, ha kérdeznek!- szólt szigorú hangján. - Ne válaszolj nekem!- tette hozzá, még mielőtt mondhattál volna valamit.- A végén azt hiszik, tényleg bolond vagy.- rákiabáltál volna, de helyette csak homlokodat ráncoltad. 

A két pasi lökött rajtad egyet, így elindultál, bár fogalmad sem volt merre toloncolnak. A veletek szemben lévő folyosón haladtatok végig, szemeiddel minden kis részletet felmértél. Volt egy olyan érzésed, hogy lesz elég időd tanulmányozni ezeket a falakat, és ajtókat. 

Az előcsarnokba kiérve nagy tér fogadott. Nagy lépcső vezetett le a bejárati ajtóhoz, ami hasonlóan nézett ki, mint a hátsó ajtók, csak ennek üvegei egyben voltak. Jobb oldalon fehér műanyag székek sorakoztak a falhoz, és a betonba csavarozva. A csempék itt fekete-fehérek voltak, fentről nézve egy hatalmas sakktáblához hasonlított a padló. A falak viszonylag rendben voltak, csak itt-ott repedt meg a fehér és türkiz festék. Baloldalt volt egy recepciós pult, ahol egy fehér köpenybe öltözött, összekontyolt szőke hajú nő ült. Unott arccal vette észre, hogy munkatársai hoztak egy újabb beteget. A két férfi odakísért a pulthoz. Féltél, de jelen pillanatban kíváncsi voltál inkább.

- Mi a neve?- kérdezte unott hangon a nő, s tollat ragadott, meg egy papírt. 

- V/N T/N.- felelted erőtlenül, remegő, alig hallható hangon. A nő felírta nevedet, majd újra felnézett rád.

- Panasza?- húzta fel egyik szemöldökét. Nem tudtad, mit mondj, hiszen te nem panaszkodtál semmire. Pislogtál a nőre, aki kezdett türelmetlenebb lenni. Már szemöldökeit húzta össze, mikor megszólalt bal karodat markoló férfi. 

- Képzelődik, hallucinál, őrjöng. - lenéző stílusára legszívesebben tettél volna egy megjegyzést, állítását is megcáfolnád, viszont tudtad, ebben az épületben neked nincsenek jogaid. A nő felírta a panaszokat, tollát letette, lehajolt a pult alá, majd egy műanyag dobozt tett fel a pultra. A székből felállt, és a háta mögötti rozoga faszekrényhez lépett. Kinyitotta ajtaját, ami hangos nyikorgással nyílt ki. A szekrény tele volt fehér ruhákkal, a polcokra ragasztott cetlikre ráírt méretek szerint rendezték őket. A szőke nő kivett egy szerinte számodra megfelelő méretű ruhát, visszacsukta a szekrény ajtaját, azután a ruhát a műanyag dobozba tette. 

- Egy ápoló mindjárt elkíséri a szobájába. A ruháit cserélje le, és majd adja oda az ápolónak.- tolta eléd a dobozt, azután visszaült a székbe, és a piros kagylóstelefonért nyúlt. A két férfi hátra felé kezdett el húzni, a műanyag székek egyikére ültettek le, majd magadra is hagytak.- Új beteg.- hallottad a nő hangját. Ennyit mondott, s le is tette a telefont. 

Oldalra pillantottál, ekkor láttad meg Felix-szet melletted ülni. Jó volt érezni a közelségét, tudni, hogy nem fog magadra hagyni. Beszélni akartál vele, hallani a hangját, hogy megnyugtasson, aztán eszedbe jutott, amit mondott. 

Hangos léptek ütötték meg füledet. Gyors léptek, mintha ideges lenne az illető. Visszhangzott az előcsarnokban, pedig arról a folyosóró jött, ahonnan az előtérbe lehet jutni. Végül egy harmincas évei elején járó férfi jött ki. Ápoló ruhát viselt, ami nem fehér volt, hanem zöld. Borostás arca nem nézett ki kedvesnek, tudtad, itt senki nem lesz veled kedves. Szürkés szemeit rád tapasztotta, s le nem vette rólad. Gyomrod görcsbe rándult, ahogy téged nézett. A hideg rázta testedet jelenléte miatt. Tudtad, hogy nem ő lesz a kedvenced, de valószínűleg vannak itt rosszabb emberek is. Felix észrevette, hogy kissé remeg a tested. Bíztatóan tette kezét kezedre. 

- Csak akkor szólj, ha kérdeznek!- emlékeztetett. A férfi eléd állt, várakozva pillantott rád. Miután rájöttél, mire vár felálltál a székből. Kezeid görcsösen szorították a műanyag dobozt, amiben új ruhád pihent. Máris börtönben érezted magad, a ruha pedig csak ráadás volt. 

A férfi ugyanolyan léptekkel indult el, mint amilyennel jött. Majdhogynem szaladnod kellett utána. Felix mögöttetek sétált. Összehúzott szemekkel szugerálta az ápolót, igyekezett lyukat égetni háta közepébe tekintetével.