1 Rész

Az ágyadon ültél törökülésben, veled szemben gyerekkori barátoddal, Lee Felix-szel. Szőke haja hosszabb volt, mandula szemei tele vidámsággal néztek rád, ajkai fülig értek, annyira mosolygott rád.

- Szóval, mi van azzal a sráccal?- húzogatta szemöldökeit. Zavartan mosolyogtál, nem bírtad tartani a szemkontaktust Felix-szel.

- Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem szerelmes vagyok. - pironkodva vallottad be neki, ő pedig végig vigyorogva bámult rád. - Ne nézz már így!- temetted tenyereidbe arcodat, eltakarva magad mustráló tekintete elől.

- Miért? Csak nem zavarban vagyunk?- incselkedett veled játékos hangján. Megpróbálta elvenni kezedet arcod elől, akárhogy próbáltad ott tartani kezeidet, ő bizonyult erősebbnek.

- Jó, na!- kiáltottál fel, amire visszaült törökülésbe, kíváncsi szemekkel méregetve téged. - Szóval, - vettél egy nagy levegőt. - Ugye volt a ballagás, és miután lement az ünnepség, a suli előtt vártam anyáékra, mert elkeveredtek a nagy tömegben. - egész végig Felix barna szemeibe néztél. Csillogtak a kíváncsiságtól, az örömtől. Éreztették, hogy bármit elmondhatsz neki, amit kiejtesz a szádon, az köztetek marad. - Miközben vártam, odajött hozzám, elkezdte mondani, hogy reméli attól, hogy elballagtunk, még jóban leszünk, és tartjuk a kapcsolatot. - már egyáltalán nem voltál zavarban, inkább visszagondolva a múltra vigyorogtál, és átélted újra a pillanatot. - És, - kezdtél bele, ám izgatottságodban nem tudtad folytatni. Apró visítást hallattál.

- Megcsókolt?- tippelte be Felix. Hevesen ráztad fejedet, miszerint nem.

- Mondtam, hogy persze, meg minden, és először megölelt, aztán megpuszilt!- ugrálni kezdtél az ágyon, közben visongva tapsoltál. - De várj, ez nem minden!- emelted fel mutatóujjadat. Felix már azon volt, hogy veled együtt ugráljon, de ezzel a mondattal lefagyasztottad, szó szerint. - Megkérdezte, hogy elmennék-e vele egy autós találkozóra!- visítottál fel újra.

- Akkor ez egy randi?- jobban örült a hírnek, mint te.

- Szerintem igen. Annyira boldog vagyok, Felix!- dőltél hanyatt az ágyon, és magadhoz ölelted egyik párnádat.

- Azt elhiszem.- bólogatott. - Hány éve is futsz utána?- gondolkozott el a plafont nézve. - Tíz?- tippelte be.

- Hülye!- vágtad hozzá a párnát, amit nevetve kapott el. - Tizenöt éves vagyok, csak hat éve ismerem. - ráztad fejedet. - És csak öt éve futok utána. - öltötted ki rá nyelvedet.

- Majdnem tíz. - vont vállat. - De büszke vagyok rád. - ölelt magához. - Mikor lenne az autós tali?- engedett el. Már komolyabb arccal nézett rád.

- Jövő hétvégén. - szomorodtál el. - Várnom kell egy hetet, aztán lehet addigra el is felejti, hogy elhívott. - nevetted el magad, de egyáltalán nem találtad viccesnek a lehetőséget.

- Ezt akartam mondani!- nevetett fel veled együtt.

- Veled nem történt semmi?- terelted a témát őrá.

- Az én életem unalmasabb, mint film a kerítés festésről. - elnevetted magad a hasonlatra.

- Tényleg semmi?- kérdezted, miután csillapodott nevetésed.

- Tényleg semmi. - húzta el ajkait. - Reggel felkeltem, kitakarítottam, utána bűnügyi dokukat néztem. - vont vállat.

- Bárcsak én is tizenhét lehetnék!- sóhajtottál.

- Már miért? Nem olyan jó, mint ahogy a tini filmek mutatják. - rázta fejét. - Sokkal több a szenvedés, mint a buli. - forgatta szemeit.

- Szerintem a tizenhét a legjobb életkor. - gondolkoztál el. - Már majdnem felnőtt vagy, ha szerencséd van, úgyis kezelnek, de még semmi felelősség nincs rajtad. - magyaráztad érvedet.

- Azért van felelősség. - cáfolt meg. - Rajtad áll, vagy bukik a jövőd. - nem tudtál mit mondani, így csak bólogattál.

- T/N!- nyitott be anyukád minden előrejelzés nélkül. - Kivel beszélgetsz?- aggódva pillantott körbe szobádban. Megnyugodva fújt ki egy adag levegőt, mikor meglátott téged egyedül ülni az ágyon.

- Csak Felix-szel. - mutattál rá a fiúra, aki már sehol sem volt. Anyukádban meghűlt a vér, ahogy téged nézett, és hallotta mit mondtál.

- T/N...- suttogta nevedet. - Miért nem érted meg, hogy ő nem létezik?- eresztette el hangját. - Nincs itt senki rajtad, és rajtam kívül!- fakadt ki. - Egyedül vagyunk!- hirtelen ért kiakadása. Felix-re pillantottál, de ő csak fejét rázta.

- Anya, itt van. - hitetlenkedve nevetted el magad, ám anyukád úgy nézett rád, mint reménytelen esetre. - Miért nem hiszitek el?- már te is hangosabban beszéltél.

- Mert nincs ott senki melletted, T/N!- anyukád annyira kiakadt, hogy kiabalása közben nyakán kilátszódtak az erek. - Tizenöt éves vagy, már nem kellene képzeletbeli barátokkal játszanod!- mintha a te hibád lenne, hogy Felix még mindig veled van. - Hat évesen még elviseltük, de ez már sok!- rázta fejét, közben kifelé hátrált szobádból. - Pakolj össze mindent, ami fontos!- addig állt meg a küszöbön, míg ezt elmondta, majd küszködve könnyeivel rád csukta szobád ajtaját. Kétségbeesve pillantottál Felix-re.

- Sajnálom, T/N!- hajtotta le fejét.

- Ne! Ne kezd te is! Tudom, hogy létezel!- ragadtad meg kezét, amire felnézett rád. - Érzem a kezedet, érzem, ahogy megérintelek, vagy te érintesz meg! Érzem az illatodat! Azt meg nem lehet érezni, ami nem létezik, nem?- nagyon közel álltál a síráshoz. - Hallom a hangodat is, Felix! Tudom, hogy létezel!- szemeid annyira könnyben álltak már, hogy a fiúnak csak elmosódott alakját láttad.

- T/N - ejtette ki nevedet, ajkaid megremegtek, ahogy próbáltad visszatartani a sírást. - Nem fura, hogy amíg te felnőttél, változtál, idősödtél, én egy napot sem öregedtem?- kérdezte, közben szemed sarkából törölte le könnyedet. Fejedet ráztad, próbáltál erősnek tűnni, de hamar elsírtad magad.

- De érezlek!- szorítottál kezére. - Ezt mivel magyarázod?- néztél barna szemeibe. Már nem boldogság csillogott bennük, hanem keserűség, és bánat. - Most mi lesz, Felix? Bezárat egy elmegyógyintézetbe?- Felix közelebb ült hozzád, és magához ölelt.

- Nem tudom, T/N. - simogatta hátadat. - De én akkor is veled leszek. - puszilt hajadba.

- Tudom, és köszönöm. - suttogtad.

Felix tényleg hat éves korod óta van veled. Mióta iskolába kerültél azóta egyszer sem hagyott magadra. Ott volt, mikor felkeltél, mikor iskolában ültél, mikor otthon vacsoráztál, és vele aludtál el. Csak akkor hagyott magadra, ha személyes dolgod volt, például fürdésnél, öltözésnél nem volt veled, várta hogy elkészülj. Ahogy idősödtél, ő ugyanaz a tizenhét éves szőke, barna szemű fiú maradt sima, szeplős bőrével. Bár nem tudott megvédeni mindentől, de melletted volt akkor is, mikor a barátaid elhagytak. Támaszt nyújtott a bajban, még ha te okoztad a bajt is.

Anyukád elmesélte apukádnak, mi történt, és milyen döntést hozott. Apukád nem igazán rajongott érte, de bármit megtett volna, hogy megszabadítson a képzeletbeli barátodtól. Így hát engedte anyukádnak, hogy hívja a gyermek pszichiátriát.

Már majdnem aludtál Felix karjaiban, mikor egy fehér autó parkolt le a házatok előtt. Az autóhoz hasonló színű ruhás fickók szálltak ki. Anyukád, és apukád a ház bejáratánál vártak rájuk, majd a köszönés után felvezették őket szobádba.

- T/N!- nyitott be anyukád a szobádba, ami felvert a félálomból. Kómásan néztél szüleidre, megpillantottad a két fehér ruhás férfit, akikre azt hitted képzelődsz, de szemeid megdörzsölése után is ott maradtak. Felix után kezdtél nézelődni, ő pedig szorosan ott ült melletted. - Összepakoltál?- kérdezte anyukád nyugodt hangon. Aki ismerte őt, az tudhatta, ez csak a látszat, valójában pattanásig feszül benne minden ér.

- Nem megyek sehova!- válaszoltál magabiztos hangon.

- Így lesz a legjobb, T/N!- győzködött róla, de hiába. Nem akartál menni.

- Nem!- ráztad fejedet a sírás szélén állva. - Én nem vagyok bolond! Én nem vagyok olyan! Anya, kérlek!- néztél szemeibe. Lemondóan rázta fejét. - Az anyám vagy...- motyogtad orrod alatt, de ez sem hatotta meg. - Apa!- pillantottál apukádra, aki karba tett kezekkel figyelt, eddig csendben.

- Ne nehezítsd meg a dolgot, T/N! Hallgass anyádra!- vette fel szigorú tekintetét.

- Ne! Kérlek!- sírtad el magad, még így sem hatottad meg őket.

- Vigyék!- szólt anyukád elfulló hangon, majd kirohant a szobádból.

A két fehér ruhás fickó megindult feléd, karodnál fogva rángattak fel az ágyról. Ellenkeztél, sírtál, kérlelted a két idegent, hogy engedjenek el, hagyjanak békén. Szüleidet is kérted, azonban senki nem hallgatott meg.

Kitoloncoltak a szobádból, leráncigáltak a lépcsőn, kitoltak a házból, és betaszítottak a fehér furgon hátuljába. Senkit nem érdekelt, hogy lelkedet kisírod éppen, könyörgésed sem javított a helyzeteden.

A két férfi beszállt előre, beindították a kocsit, és elhúztak onnan. Apukád az ajtóból nézte végig, ahogy elvisznek, anyukád a nappaliban sírt, és esedezett Istenhez, hogy gyógyítson meg téged.

A furgon hátuljában sötét volt, nem volt egy ablak sem, ami egy kis fényt engedett volna be. Összekuporodva ültél az egyik sarokban, bámultál a sötétbe. Próbáltad rendezni gondolataidat, rábeszélni magad, hogy szüleidnek igazuk van, és így sikerül meggyógyulnod annak ellenére, hogy nem vagy beteg. Elárulva érezted magad, csalódtál szüleidben, azt hajtogattad magadban, hogy nem is szeretnek, és ez az egész arra ment ki, hogy megszabaduljanak tőled. Már sírni sem volt erőd, csak ültél a sötét furgonban, s néztél ki fejedből.