Chan x Hyunjin x Seungmin x Jeongin

Ez az első négy tagos poli rész, amit valaha írtam, szóval nézzétek el nekem, ha nem lesz olyan jó, mint a többi.

Egyébként kissé érzékeny tartalmú rész lesz, a nemrég történt szomorú és sokkoló hírek miatt pedig úgy éreztem ezt a részt kell kitennem.

Annyira sajnálom, hogy nem ismertem Moonbin-t és az Astro-t, mégis sokat sírtam a tudat miatt, hogy sokak kedvence volt. Hiszem azt, hogy a következő életét szeretetben és boldogságban éli majd le, hiszen megérdemli!

Minden esetre legyen szép napotok a továbbiakban!💗

Seungmin

Gyűlölöm magam. Jobban, mint valaha. Bár ne lennék szerelmes! Bárcsak ne lennék olyan idióta, hogy 3 emberbe legyek szerelmes! Bárcsak eltűnnék végre és akkor nem kéne tovább szenvednem!

Voltam olyan okos, hogy bevallottam nekik, mit érzek irántuk. Hyunjin és Chan együtt vannak már, úgyhogy ez csak nehezített rajta.

Nem tudtam, hogy éreznek-e bármit is irántam. Ha tudtam volna, lehet nem mondok nekik semmit és akkor nem kellene a szobámban sírnom.

Mikor elmondtam nekik elég érdekes arcot vágtak. Fogadni mernék, hogy teljesen undorodnak tőlem. Főleg Jeongin, hisz eddig is elutasítónak tűnt felém.

Mikor már vagy egy órája bent kucorogtam, úgy éreztem cselekednem kell. Felöltöztem és kimentem az előszobába. Furcsáltam, hogy merre van Innie, hisz egy szobába alszunk. Amikor megláttam a kanapén aludni megint elfogott a sírhatnék. Óvatosan betakartam és megsimítottam az arcát.

-Sajnálok mindent!-suttogtam, majd a kulcsomat felkapva kiléptem a házból.

Lassan a folyóhoz baktattam. Szokatlan módon csak pár autós ment el mellettem, a hídon pedig én voltam az egyetlen gyalogos.

A telefonom rezegni kezdett, de nem foglalkoztam vele. A korlát szélére támaszkodva néztem a vizet.

Vajon hideg? Egyáltalán meg tudok benne fulladni? Hisz tudok úszni, de képes lennél arra, hogy segítsek magamon?

Megvártam amíg elmennek mögülem az autók, majd mikor csend lett nagyot sóhajtottam.

Lehúztam a cipőmet a lábamról és a korlátra ültem.

Ez volt az a pillanat, mikor realizáltam mire is készülök. Bevallom, féltem és meg is ijedtem magamtól. A könnyeim megint utat törtek a szememből, a telefonom pedig folyamatosan rezgett az értesítések miatt.

Már nem tudtam figyelni semmire, nem is hallottam semmi zajt. Azt sem tudtam, hogy mennyi ideje ülök ott. Csak akkor eszméltem fel, mikor két kéz átkarolta a derekam.

-Siessetek, nem tudom egyedül visszahúzni!-hallottam meg egy ismerős hangot. Hisz ez Innie! Hogy talált meg?

Újabb két kart éreztem magamon, majd hirtelen újra a talajon találtam magam.

-Épp időben érkeztünk! Ha később jövünk már elkéstünk volna!-hallottam meg Chan kiffulladt hangját. Ennyire siettek volna?

Meg sem bírtam szólalni. Hyunjin-t pillantottam meg magam előtt, aki sírva a nyakamba borult. Éreztem ahogy Chan és Jeongin is átölel.

-Miért...jötettek ide?-néztem rájuk.

-Szerinted miért? Szeretünk hyung! És aggódunk miattad!-szipogta Innie, miközben mégjobban a vállamba fúrta a fejét.

-Tényleg szeretünk Minnie! A legeslegjobban!

-Azt szeretnénk, ha mellettünk lennél! Kérlek ne csinálj többé ilyet!

-De...-szóltam volna közbe.

-Semmi de! Szépen hazamegyünk!-állítottak talpra. Beszálltunk az autóba és visszaindultunk a dormba. Két oldalról Innie és Hyunjin karolt magához szorosan, miközben keservesen sírtak. Chan vezetett, de láttam a visszapillantóból, hogy ő is sír.

A többiek aggódva vártak minket az ajtóban. Miután megbizonyosodtak arról, hogy jól vagyok magunkra hagytak minket.

-Szeretünk!-pusziltak meg, miközben a kanapén ültünk.

-Nem kell miattam ez csinálnotok!

-Nem játsszuk meg magunkat! Szeretünk Minnie, jobban, mint bárki mást ezen a világon!-fordította felém a fejét Chan, miközben megsimogatta az arcom.

-Lehet félreérthető volt a reakciónk, de az azért volt, mert nem számítottunk a vallomásodra!-magyarázta Hyunjin.

-Maradj velünk...kérlek!-sírta a legfiatalabb. Közelebb húztam magamhoz, hogy megnyugodjon. Hyunjin is közelebb bújt hozzám és a kezemet kezdte piszkálni.

-Maradok!

-Köszönjük!-puszilt meg Hyun, majd Chan.

-Ígérem, hogy jobb lesz minden, mint azelőtt!-döntötte a fejét a vállamra.

Igaza is lett.