Chan x Changbin x Seungmin

Changbin

Feldúltan léptem ki az igazgató irodájából. Szinte már könnyezett a szemem, annyira dühös voltam.

Egyenesen a mosdóba rohantam, hogy valahogy megnyugodjak. Legalább kitombolhatom magam, gondoltam.

Meglepetésemre nem voltam bent egyedül, annak ellenére, hogy már rég vége a tanításnak.
Egy fiú ült velem szemben, hátát a hideg csempének támasztva, miközben bambán maga elé nézett. Fején fejhallgató volt, a szemei pedig vörösek voltak; biztosan sírt, gondoltam.

Amint meglátott rögtön elkapta rólam a tekintetét és tovább bámult a semmibe.

-Minden oké?-kérdeztem. Lassan megrázta a fejét és a pulóvere ujját kezdte piszkálni.

-Elmondod mi történt?

Hosszú hallgatás után végül megszólalt.

-Pánikrohamom volt...azt hiszem...

Kicsit meglepődtem a válaszán. Nem tűnt valami népszerű gyereknek, lehet, hogy pont ezért.

Tisztes távolságban leültem mellé és tovább beszéltem hozzá.

-Figyelj, lehet nem ismerjük egymást, de...azt hiszem elmondhatod, ha valami bánt téged és lehet akkor segíteni is tudok valahogy.

-Rajtam már nem lehet.

-Ugyan!-fordultam felé.-Ha nem is lehet, legalább megkönnyebbülsz, hogy elmondhatod valakinek.

Úgy láttam egy kissé még bizalmatlan felém.

-Velem például az történt, hogy megütöttem egy gyereket. Jó okom volt rá, mert megbántott engem és a barátomat, Chan-t. Mégis nekem adtak nagyobb büntetést, mint neki!-mérgelődtem.

-Sajnos még nem sok helyen elfogadott a meleg párkapcsolat.-mondta halkan.-Mondjuk erőszakkal sem mehet sokra az ember.

-Igazad lehet...-gondolkodtam rajta.-De akkor mit kellett volna tennem? Hagyni, hogy tovább sértegessen?

-Szólhattál volna rögtön egy tanárnak, vagy az igazgatónak.

Hosszú csend következett ismét.

-És neked? Neked van más egyéb bajod?

A fejhallgatóját piszkálva próbálta nem elsírni magát. Amint megláttam ezt, rögtön próbáltam megnyugtatni.

-Nem muszáj elmondanod, ha nem szeretnéd és rosszul érint téged!

-Az a baj, hogy...autista vagyok!-sírta el magát.

Nem tudtam, hogy lehetne lenyugtatnom. Nem mertem közelebb menni, hisz nem tudtam mennyire elutasító a közelléttől.

-Ezért kerülted a szemkontaktust? És ezért van rajtad egy fejhallgató?-néztem rá.

Óvatosan bólintott.

-Sajnálom, ha undorodva érzed most magad!-törölgette a szemét.

-Dehogyis, szó sincs erről! Szeretnék neked segíteni valahogy, bár tudom, hogy nem lehet...De akkor is, szeretném, ha jobban éreznéd magad, akár csak egy kicsit is!

-Mégis miért? Nem is ismerjük egymást!

-Akkor most már igen!-álltam fel.-Seo Changbin!-nyújtottam a kezem.

Érdeklődve nézett a kezemre, majd feltápászkodva óvatosan megfogta és kezet rázott velem.

-Kim Seungmin.

-Szép neved van!-dicsértem meg. Egy apró mosolyt láttam meg az arcán, ami megmelengette a szívem.

-Nem szeretnél hazamenni?

-De, csak...kicsit félek a nagyobb hangzavartól...

-Ne aggódj, vigyázok rád!-mentünk ki a mosdóból.

-K-köszönöm- dadogta.

-Semmiség!-mosolyogtam rá.-Megfoghatom a kezed? Hogy ne tévedjünk el egymástól?

Felém nyújtotta, én pedig a lehető leggyengédebben megfogtam. Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát, hogy valakivel érintkezik, de úgy tűnt nyugodt most.

A vonaton szerencsére nem voltak nagyon sokan, mégis Min szinte kapaszkodott belém a félelemtől. Örültem, hogy ennyire a bizalmába fogadott, de egyben sajnáltam is, hogy mennyire rosszul érezheti magát idegen emberek környezetében. Azt hiszem szeretném jobban megismerni, és nem csak mint egy barátot.

[Gondoltam megemlítem itt a végén, hogy ne legyen félreértés; minden autizmussal élő ember máshogyan viselkedik, épp ezért nincs pontos megállapítás, ami minden emberre igaz a spektrumban. Épp ezért a helyes megnevezése autizmus spektrumzavar.]