Este Chan szobájában ültél a megágyazott kanapén, lefürödve. Anyukádnak mesélted el, hogy eddig mi történt. Vigyorogva hallgatta végig, hogyan lett közöd a fiúhoz a mai nap folyamán. Mosolyogva emlékeztél vissza minden percre, s igyekeztél nem elfelejteni az apróbb részleteket.

Az ajtó nyitódott, Chan lépett be rajta, már ő is pizsamában volt. Hannah az unokatesóikat próbálta alvásra bírni, de már ő is ki volt teljesen. Chan a szobájába menekült nyugalomért. Az ajtót becsukva maga mögött neki támaszkodott, s nagy megkönnyebbült sóhajt hallatott, ami figyelmedet vonzotta.

- nem bírod a gyerekeket?- firtattad mosolyogva, s eltetted mobilodat.

- de, szeretem őket, csak, a hiszti ki tud készíteni. - rázta fejét miközben ágyához sétált. Konkrétan belezuhant az ágyba.

- pedig az velük jár. - húztad el ajkaidat, s felé fordultál. Fél szemmel nézett rád, közben tenyereibe temette arcát.

- tudom, de én erre még nem vagyok felkészülve. - kezeit elvette arcából, a plafont bámulta. - te hogy vagy ezzel?- kérte ki véleményedett, hátha tud belőle kiszedni valamilyen hasznos információt, amivel könnyíthet a helyzetén.

- igazából nálam semleges téma a gyerekek. - vettél öledbe egy párnát. Mélyebben elgondolkodtál erről a témáról. - majd ha itt az ideje szeretnék gyerekeket, de még nem. - motyogtad orrod alatt.

- én is így vagyok vele. - értett egyet. Ezután nem tudtál mit mondani. Semmi nem jelent meg a fejedben, ami olyan téma lett volna, amit be tudtál volna dobni. Aztán eszedbe jutott a vonat út. Sandítva néztél Chan felé, aki éppen ágyában helyezkedett el egy kényelmesebb pozícióba. A fejedben egymás után tervezted el, hogyan szólítsd meg, hogyan kérdezd a vérszívó Yebin-ről, de mire kinyitottad a szádat Hannah rontott be a szobába.

- ha valamelyikőtök felkelti őket, felvakolom azt a falra!- ült le testvére ágyára fenyegető tekintettel. Nem viccelt, amilyen idegállapotban van, simán megtette volna.

- az kéne még, hogy felébredjenek!- forgatta szemeit Chan, miután törökülésbe helyezte magát.

- biztos nem gond, hogy itt kell aludnod?- kérdezte tőled Hannah, sajnálkozó pillantásokkal.

- nem, dehogy. - ráztad fejedet egy halvány mosoly keretében.

- látod? Nem vagyok olyan szörnyű. - bökte oldalba Chan Hannah-t, aki ezt összehúzott szemöldökkel jutalmazta.

- jól van. Akkor én megyek és lefekszek aludni, amíg ilyen csend van a házban. - állt fel. Hozzád közelebb hajolt, karjaival átölelt, majd ment is lefeküdni. Szeretted volna, hogy maradjon még, úgy kevésbé érezted magad feszengve.

- kényelmes ott?- fordult feléd Chan. Oldalasan feküdt el, egyik karját feje alá helyezte.

- igen. - bólintottál, s hogy bizonyítsd amit mondasz te is elhelyezkedtél. Fúrta oldaladat a kíváncsiság, hogy mi történt Yebin, és közte, de nem akartál áskálódni a magánéletében. Viszont tudni akartad, hogy ki a rossz a sztoriban. Netán mind a ketten?- Chan...- szóltál végül halkan. Torkodban dobogott a szíved a közelgő beszélgetés miatt. Azt sem tudtad, hogyan fog reagálni a kérdésedre, és ez is nyugtalanított.

- igen? - szemei szinte felcsillantak, amiért megszólítottad. Kíváncsian várta mit szeretnél. Agyán végig futott az a gondolat, hogy megkéred, hogy feküdjön be melléd.

- mi történt köztetek? Yebin és közted. - a csillogás szemeiből eltűnt, amint meghallotta a nevet, amelyet próbált kizárni az életéből.

- hosszú történet. - rázta fejét. Azt hitte ennyivel letudja a beszélgetést, de hajthatatlan voltál.

- jó hír, van egy egész éjszakánk. - vigyorogtál rá. Nagy sóhajjal dőlt hátára.

- a lényeg annyi, hogy én nem értékeltem őt, ő sem engem. Nem voltunk egymásnak valóak. - az az érzésed támadt, hogy nem teljesen ez az igazság.

- nem aludtam a vonaton. - nyögted ki, amire rád kapta szemeit. Tudta ez mit jelent, hogy hallottál mindent, és tudsz pár részletet a kettőjük történetéből.

- tudod, én olyan vagyok, hogy ha van is barátnőm flörtölök, de csak játékból. És ez neki nem tetszett. Ő pedig megcsalt.

- egyik sem jó. - ráztad fejedet. - le kell szoknod arról, hogy mindenkivel flörtölsz, ha szeretnél egy egészséges kapcsolatot. - felszabadultabbnak érezted magad. Lett egy témátok, és könnyen tudsz hozzászólni.

- tudom. De minek változzak, ha mindegyik ugyanolyan? - tette fel a kérdést, ami egy kicsit rosszul esett. - mindegyik csak nyavalyog, elvárja, hogy minden az ölébe hulljon, de tenni meg nem tesz érte semmit. - ajkadba haraptál hallgatva őt.

- nem minden lány ilyen. Vannak, akiket nem így neveltek, csak keresned kell őket. Ha megtaláltad, vigyázz rá, mert neki elég, ha csak szereted, őszinte vagy hozzá, és bízol benne, de azt nehezen tolerálja, ha rajta kívül mást is fűzöl. - a saját elvárásaidat soroltad fel, s reménykedtél, hogy ne jöjjön rá arra, hogy valójában magadról beszéltél.

- de hiába keresem, ha találok, akkor az vagy leszbikus, vagy utál. - frusztrált sóhajt hallatott, te pedig egyre szomorúbb lettél. Hiszen te tudtad volna úgy szeretni, ahogy ő azt elképzelte, de rájönni már nem volt képes. Viszont részben ennek örültél, hogy nem tudja.

- csak mélyebbre kell ásnod. Talán ott van az orrod előtt, csak éppen nem veszed észre. - fordultál hátra. Szemeid már kezdtek könnyesedni, ezért mutattad tovább a hátadat.

- akkor igazán mutathatna pár jelet, hogy akar engem. - halvány mosoly jelent meg arcodon. Hogy mutass neki jeleket úgy, hogy Hannah ne vegye észre őket?

- és ha nem mer? - vetetted fel az első okot, amiért még csak ránézni sem mersz.

- legyen bátrabb. - szemedet forgattad a tanácsra, amit nem biztos, hogy meg fogsz fogadni. Hangos, mély morajló hang töltötte be a köztetek lévő csendet, amire reflexből ültél fel a kanapén.

- ez mi volt?- kapkodtad tekintetedet körbe-körbe, mintha a szobában történt volna a hang.

- valószínűleg dörgött az ég. - vette kezébe telefonját. Gyerekkori traumád a vihar, sosem nőtted ki a félelmet, amit a villámok, dörgések okoztak. Összekuporodtál a kanapén, s testedet szorongatva próbáltál hamarabb elaludni, mint a vihar erőssé vállása. Fejedre húztad a takarót, a párnát szorítottad magadhoz. Ezek a tettek felkeltették az érdeklődését Chan-nak.- baj van, T/N?- kérdésére kidugtad a fejedet a takaró alól, de csak szemeidig.

- csak a vihar. - motyogtad.

- félsz?- vonta magasra szemöldökeit. - te is?- Hannah is retteg a vihartól, így van tapasztalata, hogyan nyugtasson meg.

- gyerekkoromban volt egy vihar - fordultál felé teljes testeddel.- és sötét volt már. Anyáék bent voltak a házba, én pedig kint az udvaron. Kizártak, elfeljtették, hogy kint maradtam. - kicsit szánalmasnak, egyben viccesnek találtad a történetet.

- kint maradtál a viharban egyedül, gyerekként?- mosolygott halványan. Válaszoltál volna, de a szobát fény töltötte meg, ami kintről jött. Gyorsan húztad fejedre a takarót. Ujjaid fehérré váltak, ahogy szorítottad a párnát. - fogsz tudni aludni?- nagyon jól szórakozott, látva rettegésedet.

- hát...egyszer biztos. - dugtad ki fejedet. - általában a nagy plüss kutyámmal alszok, ha vihar van, de az nincs itt. - húztad el szádat.

- gyere. - emelte fel takaróját, jelezve, hogy mássz be mellé. Értetted, mit szeretne, mégis idétlen fejjel néztél rá, mely azt sugallta, nem veszed a lapot. - aludj velem. Ha már a kutyáddal nem tudsz. - forgatta szemeit, de a mosoly ott bújkált az arcán.

- nem, kibírom. - zavarba jöttél, magától a gondolattól is. Bármennyire szerettél volna vele aludni, visszautasítottad. Ki tudja, hogy reggel Hannah benyit-e vagy nem. Ha rajtakap, hogy a bátyjával alszol egy ágyban, kicsit mérges lesz.

- aha, persze. Gyere már, eskü nem csinálok semmi olyat, amit te sem akarsz. - ajkaid elnyíltak, pár percig csendben szemeztél vele, gondolkodtál. Végül kitakartad magad, s bebújtál mellé. A takarót leengedte rád, kezét derekadra tette, közelebb bújt hozzád. - jó éjszakát. - dünnyögte füledbe, amire a hideg rázott ki.

- neked is.