Ott állva az ajtóban, hallva Hannah szavait, amiket nem is hozzád intézett, szíved sajdult ketté, pedig bíztál abban, hogy új lappal kezdtek bele egy új fejezetbe, de a kopár valóság újra megmutatta magát. A fejedben párszor végig ment ez a menete a dolognak, de így élőben sokkal fájdalmasabbnak tartottad. Hannah is csak akkor vett észre téged, mikor anyukája meglepett, aggódó pillantással az ajtó felé nézett, ahol már nem csak te álltál lefagyva, hanem Chan is ott díszelgett a hátad mögött. Később jött be a házba, mint te, így nem is értette miről van szó, miért állsz ott az ajtóban.

- mi történt?- szemei válaszért vándoroltak édesanyjára, húgára, és rád. Annyira szíven szúrt, amit Hannah mondott, hogy nem tudtál rá válaszolni. Próbáltad az erős énedet mutatni, akinek meg sem kottyant ez az előbbi kijelentés. Hannah is hasonlóan érzett, bár neki annyira nem kellett megerőltetnie magát. Ő csak le volt döbbenve, hogy az ajtóban állsz, azon gondolkodott, hogyan mondja meg neked is, miképpen jutott erre a döntésre. Anyukájuk azért nem válaszolt, mert várta, hogy valamelyikőtök mondjon valamit, de mind a ketten le voltatok szedálva. Mellesleg félt is, hogy most mi fog következni. - valaki méltatna válaszra?- kérdezte hisztérikus hangján, ami sértette füleidet.

- T/N, menjünk a szobámba. - szólalt meg Hannah, bár nem az jött ki szájából, amit Chan hallani akart. Hitetlenkedve kezdett el csapkodni. Kikerülve a fiút indultál el a jól ismert útvonalon, amit hamarosan már csak az emlékeidben fogsz látni. Szíved torkodban dobogott, tudni akartad mit fog mondani, egyben nem akartad tudni. Tartottál tőle, bár már tudtad, hogy miről fog szólni a következő párbeszéd. Ahogy beléptél a szobába azonnal körbe néztél, hogy bevéss minden apró kis részletet az emlékeidbe arról a helyről, ahol életed legboldogabb pillanatai zajlottak. Nem akartad elfelejteni. Hannah az ajtót becsukta maga mögött, te kezdtél bele mondandódba.

- sajnálom, amiért csalódnod kellett bennem, nem szándékosan szerettem meg...de, ha tényleg így szeretnéd, annyit kérek, békében válljunk el. Boldogan szeretnék rád emlékezni. - fordultál felé, s nem foglalkozva szigorú pillantásaival kértél tőle szívességet. Nem kicsi bűntudatod lett ez miatt is, hiszen te okoztál neki fájdalmat, csalódást, mégis te kérsz tőle. Hannah nem mondott semmit, átszelte a köztetek fennálló távolságot. Szemeidet erősen behunyva vártad a nagy, csattanós pofont, de helyette meleg ölelésbe vont, ami meglepett, ám jól esett. 

- tudom, T/N, de így lesz a legjobb mindenkinek. - kölcsönösen szorítottátok egymást, ez az utolsó ölelésetek. - téged sem akarlak kínozni. Sejtem milyen szar lehet úgy a szemeibe nézni, hogy azt várod legyen valami, de tudod, hogy soha sem lesz. - hálás voltál, amiért próbálja a te szemszögedet is nézni, megérteni a helyzetet a te nézőpontodból. - én sem szeretnék haraggal elvállni, mert nem fájdalmas emlékként akarlak lezárni.- vált el tőled, könnyeit törölgetve. - tudod, hogy azért nem szeretném, hogy legyen köztetek bármi is, mert féltelek tőle. Hiába a bátyám, megbízhatatlan. - nehezére esett kimondani bátyjára jellemző szót, őt sem akarta sértegetni. 

- tudom.- hajtottad le fejedet, csendesen válaszolva.- nem is értem mit láttam meg benne.- ráztad fejedet, ahogy próbáltál visszaemlékezni arra a pillanatra, mikor belészerettél. Bár éppen váltatok el egymástól barátnőddel, még mindig őszinén tudtál vele beszélni. Sokkal könnyebb volt szólni érzelmeidről, hangot adni gondolataidnak, így, hogy mostmár tudja mi a helyzet. Jó érzés volt nem hazudni neki. Nem zavartatva magadat ültél le ágyára, egy szót sem szólt érte, melléd ült. 

- ha megváltozik, és még akkor is szeretni fogod, ígérem, hogy jelentkezek. Feltéve, ha még akkor is jóként fogsz rám gondolni.- karolta át válladat. Könnyes szemeidet rá emelted, nem hitted el neki, amit mondott. Nem azt a részt, hogy ha Chan megváltozik, hanem azt, hogy megfordult a fejében, miszerint rosszként ítélnéd el őt a jövőben a döntése miatt. 

- akkor is legjobb barátomként fogok rád gondolni.- biztosítottad róla. - azt viszont nem tudom, hogy szeretni fogom-e még őt akkor is.- sóhajtottad, ahogy a plafont kezdted kémlelni.- talán, ha már nem látom többé, nem hallok róla, el fog múlni egyhamar.- vontad meg válladat, mintha nem lenne olyan nagy dolog. 

- azt kívánom, hogy múljon el. Úgy te sem szenvedsz, és vissza is tudunk térni egymáshoz. - mosolygott rád. Nem mondtál semmit, csupán viszonoztad a mosolyt. 

- talán...most jobb, ha megyek, és elkezdem a kiszeretés hadműveletét.- álltál fel az ágyáról, erre ő is felpattant mellőled. 

- ha sikerült...írj.- apró mosollyal az arcodon bólintottál. Egy utolsó, hosszú, szomorú ölelésbe invitált téged, amit szívesen fogadtál. - ha nem gond, én nem kísérlek vissza a vonathoz.- motyogta nyakadba.- rohadtul beállt a derekam. - nyögte ki, hangosan nevetted el magadat, ez pedig mosolyt csalt Hannah arcára.- lesz esélyed beszélgetni Chan-nal. - motyogta. 

- tudja?- illetődtél meg. 

- itt volt mikor bevallottad nekem.

Ahogy Hannah mondta, Chan kísért ki a vonathoz. Nem csak Hannah-tól vettél könnyes búcsút, hanem Mrs Bang-től is. Veletek együtt sajnálta ezt a barátságot, és befejezést. A vasútállomásra vezető utat nem találtad a legmegfelelőbbnek a társalgásra, így azt is csendben tettétek meg. Nem tudtad mit mondhatnál neki, vagy hogyan hozhatnád fel a témát. Nem volt hiba, hogy nem tudtad, ő nagyon is jól tudta mit mondjon neked. 

- sajnálom, hogy ez lett a vége.- ült le melléd a padra, mikor már a vágánynál voltatok. Nagy sóhajt hallattál. 

- majd, ha minden csillapodott talán újra kezdhetjük.- nézted a síneket. Érezted, láttad is szemed sarkából, hogy arcodat nézi, de nem néztél rá. Nem mertél, féltél a szemébe nézni.

- kérdezhetek valamit?- szíved nagyot dobbant a kérdés hallatán. Megijedtél, hogy mit szeretne tudni, esetleg valamit a szerelmedről. 

- igen.- felelted halkan. Egy ideig tétovázott, de végül kinyögte, mit szeretne tudni. 

- mit láttál meg bennem? Nem vagyok olyan hű de jó ember.- nevette el magát kínosan. 

- még magam sem tudom, Chan.- bátorságot vettél, és szemeibe néztél. Tekintete kíváncsi volt, a válaszra azonban kicsit lelombozódott, habár így sem volt túl boldog kedvében. Megpróbáltad magad kicsit megerőltetni, és gondolkodni.- talán az, hogy mindig érdeklődtél, mi van velem.- rántottál egyet válladon, már mindegy volt. A bemondó tájékoztatott benneteket, hogy öt perc múlva érkezik a vonatod. Felálltál a padról, közelebb sétáltál a peron széléhez. 

- várj!- ugrott utánad. Érdeklődve néztél rá, torkodban dobogó szívvel. Karodat megragadva húzott vissza magához. Ő sem tudta, miért cselekszik így, a szívére, és az ösztöneire hallgatott. Ajkait tiédre tapasztotta, s nem csak neked vert hevesen a szíved. Lágyan, lassan mozgatta ajkait, várta, hogy viszonozd, de nem reménykedett. Beadtad neki derekadat, úgy voltál vele, ha Hannah megtudja, már nincs mit veszítened. Kezei arcodat fogták közre, örült, hogy viszonoztad csókját, nem érezte annyira szánalmasnak magát. Levegőért kapva húzódott el tőled, zavarodban a betont nézted. - remélem találkozunk még.- mosolygott rád. 

- én is.- apró mosolyt húztál ajkaiddal. A vonat beért, elfordulva Chan-tól vártad, hogy ki tudd nyitni az ajtót. Ajkaid megremegtek, mikor felszálltál a voantra, könnyeid kezdték elönteni szemeidet, facsarni orrodat. Ajkadba harapva kerestél egy szabad fülkét, annak örültél volna a legjobban, nem tudtad nagyon fékezni a könnyeidet. Azonban, ahogy felszálltál a vonatra, rá kellett jönnöd, hogy nem fülkés vonat jött érted. Így kint maradtál a wc-nél, s a tájat figyelve küszködtél a sírással. Chan megvárta, míg a vonat elmegy, de azután, hogy ez megtörtént, még úgy sem tudott elmozdulni. 

- szerelem?- kérdezte tőle egy idős hölgy, aki szemtanúja volt a csókotoknak, illetve Chan könnyes szemeinek. 

- igen...- felelt csendesen a fiú, fejét lehajtva, hogy ne lássák könnyeit. Akkor kezdett el megszeretni, mikor elengedni kellett volna.