– Taeyong, ha nem kelsz fel most azonnal, akkor el fogunk késni a suliból! – szólok rá az ágyban, még pizsamában fetrengő fiúra, miközben cuccainkat pakolom el, hogy ennyivel kevesebb dolgunk legyen.

– Még öt percet, anyu – fúrja a fejét a párnába, mire felháborodottan ugrok rá, ő pedig fájdalmasan felnyögve pillant irányomba. – Ezt muszáj volt?

– Igen, muszáj volt – bólogatok határozottan, ahogy mellkasán támaszkodok meg, s vigyorogva nézek szemeibe. – Ideje lenne elkezdened készülődni, nem szándékozok elkésni miattad.

– Pedig nekem ez a helyzet jobban tetszik, mint bent szenvedni a sok idióta között – fonja kezeit derekamra, miközben kómásan elmosolyodik, ám én csak a szemeimet forgatva pöckölöm meg orrát.

– Inkább öltözz, vettem elő neked ruhát – mászok le róla, majd magammal húzom, mire kómásan ölel ismét magának, ahogy az ágy szélén térdelek. – Na, Tyongie, kérlek szépen, a kedvemért embereld meg magad és készülődj, mindjárt indulunk.

– Egy csók után – pillant fel szemeimbe, mire elmosolyodva simítom kezemet arcára, s közelebb hajolok hozzá, hogy egy rövid csókban forrhassunk össze, majd utána Taeyong ténylegesen készülődni kezd. Mosolyogva várom, amíg öltözködik, majd amint készen van, gyorsan magunkhoz vesszük a cuccainkat, majd elindulunk suliba.

Ahogy kilépünk a házból, ujjaink szorosan fonódnak össze, mire boldogan mosolyogva pillantok Taeyong helyes vonásaira, majd egy apró puszit hagyok ajkain.

– Ezt most miért is kaptam, bébi? – fordul irányomba mosolyogva, ahogyan magunk mögött hagyjuk a métereket az iskola irányába.

– Mert szeretlek – válaszolom egyszerűen, vállaimat megrántva, ahogyan mélyen szemeibe nézve vigyorgok folyamatosan.

– Én is szeretlek – puszil ajkaimra menet közben, mire ha lehet még szélesebben vigyorodok el, s amint az iskolához érünk csak még közelebb simulok hozzá, szinte magamhoz ölelve karját, fejemet pedig vállának döntöm.

– Itt is van a suli álompárja – köszönt vigyorogva Lucas, mire megforgatva a szemeimet bököm meg oldalát, ahogy mellé érek, emiatt pedig szokásosan hangos nevetés szakad ki ajkai közül. – Mizu tubicáim?

– Taeyong miatt majdnem elkéstünk – válaszolok mosolyogva, mire a mellettem álldogáló szerelmem felháborodottan borzolja össze hajamat.

– De nem késtünk el – forgatja meg a szemeit, s látványosan duzzogni kezd, mire mosolyogva puszilom meg ismét arcát, ezzel pedig szinte azonnal ki is békítem, majd egy rövid csókban forrunk össze.

– Mostantól mindig ilyen undorítóan boldogok lesztek és folyamatosan ezt kell néznem? – szólal meg Lucas szórakozottan, miközben Taeyong mellkasához bújok vigyorogva.

– Határozottan – bólogatok hevesen, ahogyan Taeyong szemeibe nézek, ajkaimon szerelmes mosollyal, s úgy érzem, hogy nem is lehetnék boldogabb. Taeyong velem van, viszonozza az érzéseimet, minden eddigi vágyam, mely teljességgel lehetetlennek tűnt, már nem csupán egy álom; szeretve vagyok és én is szabadon szerethetek.

Nehéz volt, sok fájdalmon vagyunk túl, veszekedéseket hagytunk magunk mögött, ám a mi közös történetünk így volt teljes, s most nem is lehetnék boldogabb, hogy életem szerelme viszonozza érzéseimet.
S tudom, sosem tudnám őt nem szeretni, s nem vágyni arra, hogy megcsókoljon és öleljen, mellettem legyen, mert nekem szükségem van rá jobban bárminél; és tudom, hogy neki is rám, hiszen minden egyes eper és cigaretta ízű csókunk után csak egyre jobban egymásba szeretünk - ez az érzés pedig sosem fog elmúlni.