– Miért is akarsz nálam aludni a hétvégén? – kérdezem értetlenül, ahogy Lucas társaságában üldögélek már megint a lépcsőn. Kínai barátom csupán megvonja vállait, mire ha lehet csak még jobban elvesztem a fonalat. Lucasnak sosem volt még ilyen megszólalása, egyszer sem akart eddig nálam aludni, most sem értem honnan jött ez neki.

– Nem aludhatok csak úgy a legjobb barátomnál? – vonja fel a szemöldökét, mire szemeim megforgatva lököm meg vállát, ez pedig csupán csak hangos nevetésre készteti őt. – Szóval?

– Meglátom még.

– Ne kéresd magad, Chittapon Leechaiyapornkul! – borzolja össze fekete színű hajkoronámat, mire hitetlenül nézek rá, s ajkaim közül vidám kacagás szalad ki.

– Csak illedelmességből kérdezted meg és nincs választásom valójában, ugye?

– Határozottan – bólogat hevesen, mire ismét meglököm vállait, ám ennek hatására csak még hangosabb, s önfeledtebb nevetésben törünk ki, mire a folyosón tartózkodó pár diáktársunk meglehetősen furán néz ránk. Az elmúlt időben túlságosan a figyelem középpontjába kerültem így nem tulajdonítok a többiek tekintetének nagy jelentőséget.

– Miért barátkozom én egyáltalán veled? – sóhajtok fel, mire Lucas hitetlenül pillant irányomba, így a gondterhelt ábrázatomat hamar felváltja egy széles vigyor.

– Azért barátkozol velem, mert szeretsz és én visellek el egyedül – vág vissza roppant frappánsan, miközben elégedett vigyor telepszik telt ajkaira, mire sértetten kezdem el megcsapkodni őt.

– És hétvégén mégis mikor jönnél át? – terelem a témát, hiszen értelmes visszaszólás nem jut az eszembe, ám ennek hatására csak még elégedettebben vigyorodik el, mivel úgy érzi, hogy ebből a csatából ő jutott ki győztesként, míg én meglengettem a fehér zászlót.

– Nem tudom amúgy – rántja meg ismét a vállait, mire hitetlenkedve húzom össze szemöldökeimet. – Mivel szeretsz, ezért nyilván rengeteg időt akarsz majd eltölteni velem, szóval olyan dél, egy körül átmegyek hozzád.

– Milyen jó, hogy ilyen szerény, visszahúzódó legjobb barátom van – húzom meg fülét, mire ő nevetve csíp bele az oldalamba, ám nemsokára felkelünk a lépcsőről, s elindulunk saját tantermeink irányába, az oda vezető, rövid utat pedig végig beszélgetjük, ám neki közelebb van osztályterme, így utána egyedül teszem meg a hátralévő métereket.

Gondolataimba merülve, halvány mosollyal ajkaimon sétálok az egyre jobban kiürült folyosón, mikor megpillantom Taeyongot, s szívem akaratom ellenére nagyobbat dobban a kelleténél. Mikor Lucasszal vagyok általában el tudja terelni a gondolataimat, mivel Taeyongot továbbra is kerültem a verekedés óta. Tudom, hogy nem direkt ütött meg, azonban nem tudom hogyan mehetnék oda hozzá, mivel szerintem most nem nekem kell lépnem irányába. Ám ahogy most egymás felé sétálunk, s mikor egy halvány mosolyt küld felém úgy érzem, mintha a világ is lelassulna körülöttünk, hiszen bármi történt, nem tudom őt kevésbé szeretni.