- Jól van srácok, utolsó próba az utolsó nyári koncertünk előtt, tegyük még oda magunkat, utána lesz majd időnk pihenni! - lépett be Giorgio is a próbaterembe a többiek után. Első útja a konyhába vitte, hogy még mielőtt nagyon belekezdenének bármibe is, főzzön magának egy jó erős kávét. A nyári melegben nem aludt valami jól - Kávét még valaki?

Nem érkezett választ, a többiek már bent beszélgettek és pakolásztak. Az énekes vállat vont és nekilátott lefőzni egyet. Amíg a gép dolgozott, ő sem pihent, felforgatta az összes szekrényt, de sehol sem talált cukrot. Közben a kávé elkészült, a cukor viszont még mindig nem került elő.

- Barni, elfogyott a cukor? - kiabált ki a konyhából az énekes.

- Dehogy! - jött is a válasz - A múlt héten vettem. Biztos ott lesz valahol a felső polcon!

Giorgio a homlokára csapott. Hát persze... a szekrény legfelső polcait nem nézte meg, mert aki még anno berendezte ezt a próbatermet olyan magas volt, ha nem magasabb, mint Barni, így hát ő mégis hogyan látott volna fel odáig? Rátámaszkodott a pultra, úgy állt lábujjhegyre és tapogatta végig a polcokat. Szinte megrészegült az örömtől, amikor megérezte a cukortartót, azonban ahogy a polc széle felé próbálta ügyeskedni, csak még hátrébb csúszott. Elnyomott magában egy hosszú olasz káromkodást, majd mivel nem akart odahúzni egy széket és arra felállni, fél lábbal feltérdelt a konyhapultra. Diadalittas mosollyal kaparintotta meg a cukortartót, viszont leereszkedés közben elvesztette az egyensúlyát és hanyatt is esett volna, ha két kéz nem támasztja meg. Kikapta a kezéből a cukortartót, mielőtt az énekes elejti és lesegítette a pultról.

- Legközelebb inkább szólj. - vett elő az egyik fiókból egy kávés kanalat Bálint a ledermedt énekesnek, majd mikor az nem nyúlt érte, elkezdett cukrot szórni a kávéba. Úgyis tudta, Giorgio mennyivel issza - Ha most leesel és megsérülsz, ki énekelt volna holnap, hmm? - folytatta Bálint, szemeit szigorúan a kávén tartva, mintha a világ legérdekesebb dolga az lenne, ahogy elkeveri a cukrot benne. Az előző jelenet után nem mert az énekesre nézni.

Giorgionak meg kellett hagynia, igaza volt a billentyűsnek. Nagyon, nagyon ritkán mondanak le fellépést, és akkor is csak ha tényleg nincs más megoldás. Elég Bálintra gondolni, aki frissen műtött bölcsességfoggal csinálta végig az egyik koncertjüket. Viszont ennek az esésnek tényleg lehettek volna olyan következményei, amit nem old meg két-három Cataflam. Ha ráesik a mögötte lévő szekrényre, vagy beveri a fejét... bele sem akart gondolni. Hogy kizökkenjen az elképzelt balesetből és oldjon a másik komolyságán is, gyorsan a humor mögé bújt.

- Tudod... - Giorgio közelebb oldalazott Bálinthoz, majd egy cinkos mosollyal az arcán elkezdte böködni a másik vállát - ... te is jól énekelsz, csinálhatnád gyakrabban.

Bálint úgy ugrott odébb, mintha megégették volna, amint Giorgio elkezdte böködni. Annyira furcsán intim volt neki ez az egész jelenet, kezdte kényelmetlenül érezni magát. Ha más lett volna a helyzet, ha az énekes ugyanúgy érzett volna iránta, akkor több, mint szívesen ment volna bele ebbe az akármibe, amit épp művelt a másik. Nem nevezte volna nyílt flörtölésnek, de a szavak mögött érezte, hogy több bújik meg, mint amennyi elsőre hallatszik. Nem tudta hova tenni a történéseket, úgyhogy ugyanarra az útra lépett, mint annyi évvel korábban is - elmenekült a helyzet elől.

- Kávézz gyorsan, aztán gyere! A srácok már majdnem készen vannak a kipakolással. - elsétált Giorgio mellett, szemét a padlóra sütötte.

- Kár... - dünnyögte az énekes maga elé, mintha csak úgy a levegőbe beszélne, viszont a következő szavai után felsandított Bálintra - Pedig imádom a hangodat, hallgatnám gyakrabban is...

Mégis mi ütött Giorgioba? Aznap este, amikor megcsókolta, azonnal elhúzódott, ebből pedig a billentyűs arra következtetett, hogy a másik nem érez semmi többet egyszerű barátságnál, most meg mintha... nem is akart rá gondolni, hiú reményekkel kecsegtetni magát. De ez, ez már a flörtölés határait súrolta! Szíve úgy vert, majd kiugrott a mellkasából, a fülei zúgtak és hirtelen olyan melege lett, azt hitte menten elájul. Futólépésben érkezett meg a próbaterembe. Háttal ült le a többieknek, próbált a szintetizátoraira figyelni, de a gondolatai akaratlanul is Giorgio körül keringtek és a csókon, amit lopott tőle. Lassan azonban kezdett eljutni arra a szintre, hogy nem bánta a dolgot. Végtére, mégis csak megcsókolta az embert, akit kedvelt. Az énekes úgy tűnt bevette, hogy túl sokat ivott és csak ezért történt, ami megtörtént. Így volt a legjobb. Ő magának megőrizhette az emléket, és nem vesztette el Giorgio barátságát sem. Mi többre vágyhatott volna még?

Giorgio egyedül maradt a konyhában. Erősen a homlokára csapott. Hát ezt nem így terveztem, gondolta magában.

A próba zökkenőmentesen zajlott, összeállították és begyakorolták a másnapi koncert setlistjét. Nem sokat változtattak az előzőhöz képest, kicsit a sorrenden variáltak és lecserélték a Hobbihajótöröttet a Mit sem érdekelre. Miután végeztek a próbákkal, Barni feldobta az ötletet, hogy menjenek el pizzázni valahova, viszont Bálint megígérte Annának, hogy az estét együtt töltik, úgyhogy sűrűn elnézést kérve gyorsan összepakolt és hazasietett.

- Még ilyet... - nézett utána Barni a fejét csóválva - Látjátok, ezért nincs barátnőm.

Mindenki nevetett, kivéve Petit, aki hátul, lesütött szemekkel állt. Amikor felpillantott egyszer, összeakadt a tekintetük és elpirult. Az előző megjegyzésével Barni újfent kimondta, amire a többiek is gondoltak. Persze örültek, hogy a barátjuknak van egy Anna-féle kedves, megértő és támogató barátnője, de hiányoztak azok az idők, amikor tényleg csak ők hatan voltak a világ ellen.

- Akkor megyünk? - kérdezte Ati, majd hangosat kordult a gyomra, amit síri csendben hallgattak a többiek.

- Éhes vagy, Ati? - kérdezte Barni, igyekezve visszafojtani a nevetését.

- Nem, miért kérded? - válaszolt játszott ingerültséggel a basszusgitáros.

Némán megegyeztek, hogy nem váratják tovább Atit, összecuccoltak és indultak ők is. Az ajtón kilépve látták csak, hogy Giorgio nem követi őket.

- Hát te? - fordult vissza érte Barni.

- Még fel akarok venni egy demót, van egy ötletem, csak otthon nem tudom megcsinálni. Majd bezárok, menjetek csak. Holnap találkozunk a koncerten!

Tudták, ilyenkor nincs értelme győzködni az énekest, sem felajánlani, hogy megvárják. Ha egyszer Giorgio elkezdett valami újjal kísérletezni, az onnantól tarthatott tíz percig is, vagy akár órákig. A srácok le merték volna fogadni, hogy ezúttal az utóbbi lesz majd a helyzet. Elköszöntek, és megkeresték a legközelebbi pizzériát.

Giorgio végre egyedül maradt. Tényleg volt egy demó-ötlete, amit fel akart játszani, de hirtelen olyan jól esett neki az a csend, ami körülvette, hogy leült a próbaterem közepén a földre és lehunyta a szemeit. Hagyta a gondolatait szabadon vándorolni, nem akart megálljt parancsolni nekik. Most nem. Volt mit végiggondoljon.

Szinte érezte még a hátán és a derekán Bálint kezeit, ahogy megfogta, amikor elvesztette az egyensúlyát a konyhapulton térdelve. Aztán ahogy a billentyűsre terelődtek a gondolatai, számtalan kép villant be az emlékezetébe, szabályosan megrohamozták. Ahogy a pultos incidens után elkezdte piszkálni, azonnal elszaladt, vagy mikor a Polaroid alatt az egyik fellépésen odaállt a szintetizátorokhoz és a szemébe nézve énekelte a flörtölésről szóló sort, azonnal zavarba jött, bár próbálta leplezni... és legvégül persze eszébe jutott a csók is. Akaratlanul is az egyik kezét az ajkaihoz emelte, mintha emlékeztetni próbálta volna magát, milyen is volt.

Nem értette, hogy mi történik. Még mikor az első albumukon dolgoztak, közel került Bálinthoz, igen, de akkor nem gondolt rá semmi többként, mint az egyik legjobb haverjára. Aztán a másik teljesen elzárkózott előle, ami, mint később kiderült, a saját önbizalom-problémáinak volt köszönhető. Amint ez végre kiderült, Giorgio helyén tudta kezelni a dolgokat, megértette, hogy Bálint miért akar mindig a legjobb lenni, hogy miért omlik össze, amint valaki szóvá teszi, hogy hibázott... azóta viszont minden megváltozott. Bálint újra elkezdett vele úgy viselkedni, mint régen. Ebből úgy gondolta, ismét minden olyan közöttük, mint azelőtt volt. Akkor is ölelgette a többieket, rajtuk lógott, volt, hogy meg is puszilta őket egyszer-egyszer, a színpadon rendszeresen odaállt szórakozni a srácokkal és bizony, előfordult, hogy úgy viselkedett, mintha flörtölne velük. Ezt általában Bálint kapta, de nem azért, mert Giorgio titokban kedvelte volna, hanem egyszerűen csak az ő reakciója volt a legviccesebb - mindig zavarba jött, ezen pedig az énekes jót nevetett.

De mi van akkor, ha Bálint viszont... oh... oh...

Ez sok mindent megmagyarázott volna. Lehet, hogy ezért zárkózott be annyira akkor? És lehet, hogy ez is közrejátszott az önbizalom-problémáival? Te jó ég, hiszen akkor ő is hibás volt! Folyton ugratta és piszkálta, beszólogatott neki, mert mit sem tudott az egészről! Ezzel pedig csak egyre-egyre mélyebbre lökte a billentyűst. Aztán meg most, hogy elkezdett vele flörtölni, hogy így is szórakozzon egy kicsit, holott ő semmit sem érzett Bálint iránt... vagyis... már ő sem volt egészen biztos benne, hogy vajon azért piszkálja őt, mert az ő reakciói voltak a legviccesebbek, vagy már nem is piszkálja, hanem egyszerűen csak kimondja, amire gondol.

Mégis, neki ott volt Sára. Szerette a lányt, ezt biztosan érezte. Olyanok voltak, akár bármelyik másik átlagos pár: együtt filmeztek, kávézókba jártak, megosztottak egymással mindent, nem titkolóztak, legalábbis majdnem; a lány még mindig nem tudott arról, amikor Bálint a buli után megcsókolta őt. Ezt leszámítva azonban tényleg csak egy lépés választotta el őket a tipikus fiatal kertvárosi házaspároktól: még nem kérte meg Sára kezét. És most, ahogy jobban belegondolt, egyszer sem jutott még eszébe, hogy elvegye a lányt. Sőt, az ötlet szabályosan megijesztette. Viszont a lánykérés még mindig nem volt annyira rémisztő, mint az a felismerés, hogy belefásult a kapcsolatukba; elege volt abból, hogy mindig erőt kellett vennie magán, csak hogy a lány kedvére tegyen, mert egyszerűen különböztek, és mindketten másra vágytak. Szerette a lányt, igen, de minél régebb óta voltak együtt, annál inkább érezte, hogy nem hozzá való.

Arcát a kezeibe temette. Hogy teheti ezt a lánnyal? Megteheti egyáltalán? Tudja, hogy Sára rajong érte, azonban ő is és a lány is megérdemli, hogy olyasvalakivel legyenek együtt, akivel igazán összeillenek és aki mellett nem érzik úgy, hogy nem elég jók, nem? Nincs igaza? Lehet ennyire önző? Önzőség ez egyáltalán? És ha szakít Sárával, utána mi lesz? Bálint... de hát Giorgio ezelőtt még sosem érzett barátságnál többet egy másik srác iránt. Bálint megcsókolta... sokat ivott akkor este, biztosan csak az tehetett róla. Mondjuk, ő maga nem hasonlított Annára, szóval valószínűleg nem keverhette össze őket. Giorgio hagyta akkor este Bálintnak, hogy megcsókolja... kíváncsi volt csak, hogy mi fog történni? Hát, most már tudja, hogy mi történt. Nem értett semmit, csak annyit tudott biztosan, hogy most már ő sem tudja kiverni a másikat a fejéből.

Ez így nem mehetett tovább, döntötte el az énekes, majd durcásan felpattant a földről és a vállára akasztotta a kedvenc fehér elektronikus gitárját. Még össze volt dugva az erősítővel. Végigpengette a húrokat és nekilátott kísérletezni a különböző dallamokkal, amik épp a fejében kavarogtak. Ha feszült volt, a zenélés mindig segített.

Bálint idő közben hazaért. Anna az ajtóban állva várta már, arcáról sütött az aggodalom. A billentyűs még a cipőjét se vette le, máris ölelte a lányt, hogy megnyugtassa. Mikor megkérdezte, hogy mi a baj, a lány elmondta, hogy többször is hívta, hogy merre jár, de egyszer sem vette fel a telefont. Bálint zavarodottan nézett rá - ő ugyan egyszer nem hallotta csörögni a telefonját. A farzsebéhez nyúlt, ahol mindig tartani szokta, de most nem volt ott. Gondolkodni kezdett, hol hagyhatta el, mire eszébe jutott, hogy amikor elrohant a próbateremből, ottfelejtette a szintetizátorán. Így, hogy Annát sikeresen megnyugtatta, megkérte, hogy amíg ő visszaszalad a telefonjáért a próbaterembe (oda-vissza kevesebb, mint egy óra alatt megjárja), addig ő rendeljen pizzát vacsorára. Barni volt a hibás, ahogy délután megemlítette, Bálint is megkívánta.

A billentyűs új csúcsot állított fel, ilyen hamar még sosem ért oda a próbateremhez. Vette elő a kulcsait, de az ajtó nyitva volt. Most vagy Giorgio felejtett el bezárni, vagy még mindig bent próbált. Nem akarta zavarni, halkan bement, de megtorpant az előszobát és a próbatermet elválasztó ajtó előtt. Csak résnyire volt nyitva és gitárhang hallatszott ki. Bálint nem ismerte a számot, de nem az övék volt, az is biztos. Aztán meghallotta Giorgiot énekelni. A hangja a szokottnál is rekedtesebb volt, mint aki már hosszú ideje kiabált. Kicsit sem fogta vissza magát, szívét-lelkét a dalba öntötte.

-E in cambio non chiedo niente, soltanto un sorriso, ogni tua piccola lacrima è oceano sopra il mio viso, - Bálint karján felállt a szőr, még sosem érzett ehhez hasonlót egy zenét hallgatva. Mivel olasz volt a szöveg, csak egy-egy szót értett ki, de arra sem lett volna szüksége, hogy megértse, miről szólhat a dal - e in cambio non chiedo niente, solo un po' di tempo, sarò vessillo, scudo, o la tua spada d'argento e - nem mert se benézni, se bemenni a terembe, de mintha Giorgio hangja el-elcsuklott volna néha, mint mikor az ember épp a sírás határán egyensúlyoz.

- E Coraline piange, Coraline ha l'ansia, Coraline vuole il mare, ma ha paura dell'acqua, - Ebből a refrénből már ráismert a dalra, emlékezett, hogy egyszer Giorgio mutatta már nekik - e forse il mare è dentro di lei. E ogni parola è un ascia, un taglio sulla schiena, come una zattera che naviga in un fiume in piena, e forse il fiume è dentro di lei, di lei - ezzel hirtelen veszített a dal a lendületéből, amint az utolsó sort elénekelte, csak egy-egy halk pendülés szűrődött ki a teremből.

- E dimmi le tue verità, Coraline, Coraline... - ismételgette az énekes monoton hangon. Bálint teljesen a dal hatása alá került, most vette csak észre magán, hogy levegőt is alig mer venni, nehogy megzavarja a másikat.

- Coraline bella come il sole, ha perso il frutto del suo ventre, non ha conosciuto l'amore, ma un padre che di padre ha niente, le han detto in città c'è un castello, con mura talmente potenti, che se ci vai a vivere dentro, non potrà colpirti più niente, non potrà colpirti più... niente... - az utolsó szó már szinte csak egy erőtlen sóhajnak hangzott.

Bálint elképzelni sem tudta, hogy mi okozott Giorgionak ekkora fájdalmat, ami miatt elővette és ilyen indulatosan el is énekelte ezt a dalt, csak hogy levezessen egy keveset abból a feszültségből. Még sosem akarta ennyire megölelni. Segíteni szeretett volna rajta. Addig nem hagyta volna magára, amíg jobban nem érzi magát a barátja. Nyúlt is a kilincsért, de félúton megállt a keze. Meggondolta magát. Valószínűleg Giorgionak most nem rá lenne szüksége, hanem mondjuk Sárára.

Elbújt a konyhában, megvárta, amíg az énekeselment és csak utána mert bemenni a próbaterembe a telefonjáért. Már előrefélt, hogy mit fog kapni Annától.