- Te is hallottad ezt a kattanást? - kapta fel a fejét Giorgio.

- Milyen kattanást?

- Mintha bezártak volna egy ajtót.

- Ne hülyéskedj! Hé, most hova mész?

Giorgio Bálintra támaszkodva állt fel a földről, gondosan összekócolva a másik haját. Az ajtóhoz sétált; nagyon rossz érzés fogta el. A kilincsért nyúló keze remegett. Lenyomta, de az ajtó nem nyílt. Dühében és kétségbeesésében tovább rángatta, hátha az majd megoldja a problémát, sőt, egyszer még bele is rúgott - Nem igaz!!!

Erre a kiabálásra már Bálint is odament megnézni, hogy mit bénázik éppen az énekes. Azt hitte, hogy ez egy újabb ostoba tréfa, vagy hogy Giorgio tényleg ennyire szerencsétlen, hogy még egy beragadt ajtót se tud kinyitni.

- Csak a meleg az! - állította magabiztosan, majd odébb hessegette az énekest és kioktató hangnemben folytatta - Tudod, a nagy melegben a fém kitágul, ezért néha szorulnak az ajtók...

De hiába húzta erősen azt a nyavalyás ajtót, az csak azért sem akart megmozdulni.

- A meleg, mi? - nézett rá önelégült vigyorral Giorgio.

- Rendben, be van zárva. Hogyan tovább? - sóhajtotta Bálint a fejét fogva. Más sem hiányzott neki az estére! Már mindent előre eltervezett. A próba után hazamegy, Annával főznek valami vacsoraféleséget együtt, utána leülnek filmezni, és talán film után meg... de ennek úgy látszott mind lőttek. És erről egyértelmű, hogy Giorgio tehetett.

- Pótkulcs.

- Nincs pótkulcs.

- Felhívjuk a srácokat.

- Szerinted mégis kik zártak be minket?

- Kimászunk az ablakon!

- Rács van rajtuk...

Most már Giorgio is a fejét fogta. Mély hangon morgott, miközben egyre szorosabban ökölbe szoruló kezébe képzelte Bálint torkát. Ha ennyire nem tetszenek neki az ő saját megoldásai, akkor miért nem talál ki magának egyet? Viszont sikerült lenyelje a haragját, ismét a hülyéskedés és egy kiállhatatlan vigyor mögé rejtette azt.

- Nincs több ötletem, tiéd a lehetőség, zsenikém. Ments meg minket! - biggyesztett Giorgio és összetette a kezeit, mintha imádkozna a másikhoz.

- Képes lennél, csak egy percre a korodhoz méltóan viselkedni és nem úgy, mint egy óvodás? - ripakodott rá ingerülten Bálint, de ez csak olaj volt a tűzre, Giorgio ugyanis remekül szórakozott és esze ágában sem volt leállni, sőt! Szíve mélyén lehet, hogy egy kicsit hálás is volt a srácoknak, amiért kitalálták ezt az ostoba tréfát, vagy akármi is akart ez lenni.

- Nyem. - majd kinyújtotta a nyelvét Bálintra.

- Ó, hogy milyen egy kiállhatatlan kis görcs vagy ilyenkor! - na ez már az énekesnek sem tetszett, azonnal stílust váltott.

- Mert te aztán annyival jobb vagy! - erre elkerekedtek Bálint szemei. Az énekes még sosem szólt vissza ilyen hangnemben. Giorgio folytatta - A srácok ránk zárták a próbatermet. Én legalább elkezdtem egy megoldáson gondolkodni, hogy kijuthassunk, mire te mindet leszólod. Viccelődök, próbálom enyhíteni a feszültséget, te meg folyton beszólogatsz! Amikor viszont bizonyíthatnál, hogy milyen fantasztikusan okos vagy, akkor is inkább velem vitatkozol! Na ki a gyerekes?

- Az nem jutott eszedbe, hogy esetleg, amit te viccesnek tartasz, az nekem baromi szarul esik?

- Ilyen az élet, Kun Bálint, jó reggelt! Néha mondanak olyat nekünk az emberek, ami nem esik jól. Például azt, hogy hülyét kapok a maximalista hozzáállásodtól és hogy mindent olyan véresen komolyan veszel! Hogy melletted sosem szabad hibázni! Hogy mindennek tökéletesnek kell lennie.

- Már miért ne lehetne hibázni mellettem?

- Mert akkor azonnal beszólsz. - és ez volt az a pont, amikor Bálintban összetört valami. Még sosem látta ennyire kiborulni az énekest. Az eddigi vitáik ehhez képest csak játékos szócsaták voltak. Felszínre került minden sérelem, ami már több éve érlelődött bennük. Érezték mindketten, hogy már így is túl sokat mondtak, viszont ha most nem vágják egymáshoz mindazt, ami lassan az őrületbe kergeti őket, akkor talán sosem lesz rá még egy ilyen jó alkalom.

Hosszú szünet után Giorgio folytatta - Igen, képzeld, nekem is szarul esik, ha kritizálnak. Eddig elviseltem, mert így éreztem fairnek: én folyton ugratlak és bosszantalak, te meg kritizálsz. De meguntam. Megtudhatnám, őszintén, hogy mi a franc bajod van velem?!

Bálint teljesen megsemmisülve állt a bejárati ajtó mellett, egyik kezével még mindig a kilincset szorongatta. Gyakorlatilag köpni-nyelni nem tudott. Giorgio heves kiakadása teljesen váratlanul érte, ráadásul olyan dolgokat vágott a fejéhez, amikről ő mit sem sejtett... vagyis inkább, amikbe bele sem gondolt. A kérdésre nem tudta, hogy mit válaszolhatott volna. Az énekes mit sem törődve szavai következményeivel a kendőzetlen igazsággal támadta le. Érezte, hogy az lett volna helyénvaló, hogy ő is ezt tegye, el kellett volna mondjon mindent Giorgionak. Azt, hogy mennyire nagyra tartja valójában, hogy néha irigy a másik tehetségére és azt, hogy minden este retteg, hogy ha nem alakít elég jól, akkor egyszerűen megszabadulnak tőle és keresnek egy nála jobbat. És leginkább azt, hogy azért kezdett el elzárkózni előle és rivalizálni a másikkal, mert rádöbbent, hogy ha a barátságuk változatlan marad, akkor egy idő után ő már nem biztos, hogy megelégedett volna a -legjobb haver- jelzővel. Megijedt, hogy ezek a furcsa érzései hova vezethetnek és milyen esetleges hatásokkal lehetnek a bandára is, ha nem vigyáz kellőképpen, ezért inkább megpróbálta ellökni és távol tartani a másikat, hogy így szabotáljon minden egyéb lehetséges következményt. Na nem mintha Giorgio bármikor is többként nézett volna rá, mint egy jó haverra.

Mindezt azonban képtelen volt kimondani. Még magának sem volt hajlandó teljesen beismerni. Gondolni sem akart rá. Pedig érezte, hogy évről évre, napról napra egyre rosszabbul viselte és most is utálta magát, amiért ilyen helyzetet teremtett. Tudta, hogy az ő hibája és hogy most túl messzire ment, mégsem volt képes ezt hangosan kimondani. Azt hitte majd ez is lepereg Giorgioról, ahogy eddig minden. Hát, amint kiderült, az eddigiek sem peregtek le róla teljesen.

Félt, nem mert beszélni, ezekről legalábbis biztosan nem, és nem is akart - Ha... ha van nálad egy hullámcsat vagy egy gemkapocs, megpróbálhatom kinyitni az ajtót.

Giorgio nem hitt a fülének - Baszd meg Bálint!

Fogta magát és bezárkózott a próbaterembe. Kintről Bálint csak annyit hallott, hogy az énekes elkezd gitározni. Amikor mérges, vagy ideges, mindig zenélni kezd, hogy így vezesse le a feszültséget. A billentyűs az igazat megvallva elégedett volt a szituációval. Az ő kis szánalmas világa is biztonságban maradt, Giorgio kidühöngte magát, és végre leszállt róla, legalábbis amíg ide be vannak zárva. Átment a konyhába, az összes szekrényt és fiókot felforgatta, mire talált pár gemkapcsot. Letelepedett az ajtó elé és elkezdett a zárral bíbelődni.

Három órányi sikertelen próbálkozás után arra jutott, hogy végül nem véletlenül állt zenésznek, és nem pedig betörőnek - azt az amúgy igen nyomós okot leszámítva, hogy az utóbbi mesterség teljesen illegális. Talán, ha elég meghatóan könyörög a telefonba, kiengedik őket. Többször is megcsörgette az állítólagos barátait, de senki se vette fel. Persze, számíthatott volna rá. Végül felhívta Annát, hogy szóljon neki, ma nem ér haza vacsorára. A lány tökéletesen játszotta a megdöbbent barátnő szerepét, mintha nem lett volna ő is benne ennek az egész szituációnak a kitervelésében.

Vacsoraidő volt, Bálint pedig megéhezett. Már nyúlt volna a telefonjáért, hogy rendeljen valamit, de rájött, hogy a futár hiába hozza ki a kaját, ha az az ajtón ugyanúgy nem tud bejutni, mint ők ki. A rácsos ablakok meg természetesen nem az utcára néztek. Visszaballagott a konyhába, hátha talál valami ehetőt. Emlékezett, hogy Ati imádta az instant tésztaleveseket, és vészhelyzet esetére tartott párat az egyik konyhaszekrényben. Elővett három csomagot, megfőzte őket, majd két tányérba szedte.

A próbateremből már jó ideje nem hallatszott ki semmi, csak a nagy csend. Bálint halkan bekopogott, de nem érkezett válasz. Újra próbálta, ezúttal már erősebben.

- Mi az, nem sikerült kinyitni az ajtót, ezermester? - a billentyűs ezúttal nem ment bele a veszekedésbe, jutott nekik épp elég a napra.

- Főztem Ati leveséből, hoztam egy tányérral neked is.

Az ajtó résnyire nyílt, Giorgio fél szemmel kinézett. Ahogy megérezte a leves illatát, azonnal megkordult az ő hasa is. Elvette a levest és egy gyors mozdulattal ismét becsapta az ajtót.

- Ne már, haver, - nevetett Bálint kínjában - mégis meddig akarod ezt csinálni?

Válasz azonban nem érkezett. Giorgio bent a teremben, hátát az ajtónak támasztva leült és enni kezdett. Mindent elengedett a füle mellett, amit kintről a billentyűstől hallott. Egy tompa puffanással Bálint is leült, mit sem sejtve, hogy szó szerint csak egyetlen ajtó választja el őket. Halkan evett ő is, azon gondolkozott, hogy mit mondhatna, hogy mennyit árulhatna el abból, ami benne zajlik, úgy, hogy meg tudja őrizni maradék kis büszkeségét.

- Az előbb azt mondtad, - kezdte, de a hangja rekedt volt a hosszú hallgatás miatt - hogy mellettem nem szabad hibázni, meg hogy mindig mindennek tökéletesnek kell lennie. Tudod, igazad volt...

- Tudom. - válaszolt Giorgio félig tele szájjal. Bálint meglepődött, milyen közelről jön a másik hangja. Ekkor esett le neki, hogy majdnem hátat hátnak vetve ülnek. Furcsa, bizsergő érzés kúszott fel a gerincén és elmondhatatlanul utálta magát érte. Mi történt, most hogy újra ideje volt elgondolkodni, mit is gondol az énekesről, úgy fog viselkedni, mint egy tinilány? Minden esetre elengedte a megjegyzést a füle mellett.

- És azt is tudod, miért hajtom ennyire magamat?

- Mert egy maximalista seggfej vagy? - félvállról vetette oda a kommenteket, Bálint pedig ekkor döbbent rá, hogy milyen lehetett Giorgionak, amikor ő szólogatott be neki hasonló stílusban. Sosem akart volna ilyen fájdalmat okozni neki, csak távol akarta tartani magától őt is, meg a társaságában felmerülő egyre kényelmetlenebb érzéseit. Abba pedig már bele sem mert gondolni, hogy mi lehetett Giorgio véleménye róla, ha most ilyeneket válaszol.

- Csak részben. - ezzel megengedett magának egy félmosolyt, amit ugyan Giorgio nem láthatott, de egyértelműen hallotta a hangján. Nem akart vitatkozni, de mivel nem volt teljesen igaza a másiknak, csak félig engedett neki - Azért hajtottam így magamat, mert féltem. Féltem, hogy ha nem vagyok elég jó, akkor csak kerestek helyettem valaki jobbat. És... őszintén? Még mindig félek.

Csend. Se egy csípős válasz, se sajnálat, egyszerűen semmi reakció sem érkezett Giorgiotól. Pont amire Bálintnak szüksége volt. Nem akarta, hogy sajnálják ezért, azt pedig főleg nem, hogy kigúnyolják érte, csak szerette volna, hogy tudomásul vegyék. Ahogy elhagyták a szavak a száját, úgy érezte, az a fojtogató érzés is távozik a mellkasából. Szinte megrészegítette a felszabadulás érzése, úgyhogy folytatta

- Tudod, nagyon irigyellek. És rohadtul felnézek rád, amiatt amit csinálsz és ahogyan csinálod. Minden nap mosolyogva jössz a próbákra, elviselsz engem, rendet tartasz a csapatban, menedzseled a zenekart, emellett jóban vagy a szüleiddel, van egy csinos barátnőd, aki odáig van érted... és mindezeket úgy, mintha a világ legegyszerűbb dolgai lennének.

Halkan elkezdett dobolni az éjszakai eső az ablakon.

- Szóval... gondolom száz szónak is egy a vége... izé... sajnálom.

Továbbra sem érkezett semmi reakció odabentről, úgyhogy Bálint tett még egy kísérletet a bocsánatkérésre.

- Sajnálom, hogy bunkó voltam veled és hogy azt a haragot, amit saját magam felé éreztem, rajtad töltöttem ki. Igazságtalan volt. A jövőben megpróbálok egyedül megküzdeni az érzéseimmel. - ahogy kimondta az utolsó mondatot, jutott eszébe, hogy ezt már nem biztos, hogy kellett volna. Mi van, ha Giorgio megsejt valamit? De mégis mit sejtene meg? Hiszen semmit sem érez iránta... egek, de hülyén hangzott ezt csak a fejében is kimondani. Hülyén és nevetségesen. De most meg miért bizonygatja magának? Miért mentegetőzik önmaga előtt? Na ez a nevetséges.

Giorgio lassan nyitotta ki az ajtót, nehogy a másik hanyatt essen - Spongyát rá, haver.

A földön ülő Bálint ahogy felnézett az ajtóban álló Giorgiora, egyszerűen megfeledkezett mindenről, ami körülvette.