Elérkezett a következő koncert, egy pesti rendezvényen léptek fel. A kezdés hétre volt kitűzve, de jónéhány rajongó már órákkal azelőtt a kordonnál ücsörgött. Amikor megérkezett a zenekar a helyszínre, látták az elhivatott fiatalokat, akik a tűző nap és a hőség ellenére is ott vártak, csak hogy biztosítsák helyüket az első sorban. Mind elmosolyodtak, hiszen nagyon jól esett látni, hogy vannak olyanok, akik ennyire szeretik őket és a zenét, amit játszanak. Hiszen végül is ezért csinálták, nem?

Bebújtak a 'backstage' felirattal ellátott fóliasátorba a színpad mögött, ahol azonnal izzadni kezdtek; a nyári hőségben csak még melegebb volt odabent. Barni megint humoránál volt, szendviccsel a kezében, egy szál rövidnadrágban és baseball sapkában megszólalt - A fóliasátrak az emberiség által feltalált második leggonoszabb kínzóeszközök, rögtön a forró gyümölcsleves után...

- Akkor örülj, hogy itt szendvicsekkel vártak minket! - nevetett Peti, miközben töltött egy pohár kávét magának.

- Igen, tényleg, de jó... - húzta a száját a dobos, majd elkövette azt a hibát, hogy szétnyitotta a szendvicset. A sajt valahol a szilárd és folyékony halmazállapota között volt, a párizsi gyanús szagot árasztott, az uborka karikák pedig teljesen eláztatták a zsemle belsejét - Hát nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én lehet kiszaladok egy lángosért. Kér még valaki?

Elérkezett a fellépés előtti utolsó fél óra, a srácok kezdtek izgulni, a tömeg zsizsgése tisztán behallatszott hozzájuk. A türelmetlenebbek a nyakukat nyújtogatták, hátha belátnak a színpad mögé, vagy épp a kedvenc tagjaik nevét kiabálták és sikítoztak. A bandatagok odabent ültek, hol a földet, hol egymást bámulva. Ott lebegett az a kényelmetlen téma a fejük fölött, de egyszerűen senkiben sem volt annyi, hogy felhozza.

Mind olvasták a cikket és egyikük sem örült. Az újságíró csak rosszkor kapta el őket, a helyzet korán sem volt olyan rossz, mint amilyennek az tűnt. Ráadásul teleírta az a nő mindenféle túlzásokkal! Tény, hogy Giorgio és Bálint egy ideje nehezen fért meg egy helyiségben, és valóban előfordult már, hogy összeverekedtek, viszont akkor egyikük sem volt már szomjas. A koncerten teljesen elfáradtak, és azok a csípős megjegyzések, amik általában csak egy kisebb szarkasztikus szócsatát vontak volna maguk után, akkor sokkal élesebb vitához vezettek. A zenekarban valóban oda kellett egy kicsit figyelni, hogy mit hogyan tesznek szóvá, de a feloszlásnak még csak a gondolata sem fogant meg senkiben. Mind imádták, amit csináltak, és a szívüket-lelküket tették bele. Aztán meg, ez a furcsa összeférhetetlenség leggyakrabban versengésként jelent meg, azzal pedig kevésbé volt baja bárkinek is.

- Figyi srácok... - kezdte Barni komolyan, de Giorgio azonnal közbe vágott.

- Egy percet se aggódj! Nem fogunk anyázni a színpadon, nem vagyunk már gyerekek.

- Helyes. Akkor értjük egymást. - felállt és a sátor kijárata felé vette az irányt - Mehetünk?

Zsoma váratlanul megszólalt mögötte - Te nem öltözöl át? Vagy így jössz fel a színpadra?

Válaszul Barni csak felvonta az egyik szemöldökét, de nem mondott semmit.

A színpadra vezető lépcsőn Giorgio odaosont Bálint mellé, majd a könyökével oldalba bökte - Te, áll még a fogadás?

Bálint suttogva válaszolt - Miért ne állna. Talán félsz?

- Cch, álmodban!

- Akkor legyen ma két sör!

- Legyen. - kezet ráztak, jól megszorítva a másikét; Giorgioé akkorát roppant, hogy Peti hátrafordult hozzájuk, mikor meghallotta. Bálint egy tenyérbemászó vigyorral mosolygott az énekesre.

Ez afféle hagyomány volt számukra. Nem is emlékeztek pontosan, mikor kezdték, de még azelőtt, hogy megromlott volna a barátságuk. Régebben nagyon közel álltak egymáshoz, Giorgio szinte a testvéreként gondolt Bálintra, viszont egyszer csak a billentyűs teljesen bezárkózott. Eleinte nem kereste Giorgio társaságát, aztán később már szóba állni is alig volt hajlandó az énekessel. Giorgio persze nem értette, mi történhetett, ő mindennek ellenére megpróbált úgy tenni, mintha mi sem változott volna: ugyanúgy csipkelődött tovább Bálinttal, meg viccelődve oda-odaszúrt neki valamivel, amiken azelőtt jót mosolyogtak volna, azonban ekkor a billentyűs csak még barátságtalanabbá vált. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy olyan riposztokat kapott az énekes, amik az elevenjébe találtak, ezért - lett légyen ez bármilyen gyerekes - ő sem akarta hagyni magát, visszatámadott. Így indult el kettejük furcsa versengése. Mindig mindent jobban akartak tudni, mint a másik, mindig ők akartak az ügyesebbek, az okosabbak lenni, az, aki mindig mindent bevállal és sosem hibázik, aki frappánsabbal tud beszólni, aki kínosabb helyzetbe tudja hozni a másikat, és így tovább...

A szavakkal való szidás és beszólogatás azonban hamar unalmassá és monotonná vált, így kénytelenek voltak kreatívabb módszereket kitalálni, hogyan bosszantsák fel a másikat. Egyszer egészen odáig is elment Giorgio, hogy eldugta Bálint kedvenc szintetizátorát, ami a hangszer méretét tekintve nem kis teljesítmény volt. A billentyűs több, mint egy hétig kereste. Bosszúból elhangolta az énekes összes gitárját és egymáshoz ragasztotta a pengetőit. Mindketten szerettek versengeni, így hamar elkezdtek ezekből a csínyekből is versenyt csinálni, minden áron felül akarták múlni a másikat, legyen ez a színpadon, a próbateremben, vagy csak egymás között.

Ez a fogadás volt az egyetlen, ami sosem változott. Még ha annyira összevesztek valamin, hogy alig akartak egy színpadra kiállni, akkor is tartották. Azon versenyeztek, hogy ki tud nagyobb és hangosabb sikítozást előcsalogatni a közönségből. Szabályok nem voltak, bármelyikük csinálhatott bármit, amíg az reakciót váltott ki a hallgatóságból. Bár Bálint borzasztóan viselte a vereséget, mindig elfogadta az ítéletet, koncert után ugyanis egymás között döntötték el, ki lesz annak a napnak a győztese, akit a vesztesnek meg kellett hívnia egy sörre. Apró jutalomnak tűnhet talán, de amikor kitalálták, még nem is merték remélni, hogy befutnak és akkoriban ez volt az egyetlen dolog, ami eszükbe jutott.

Egymás után, sorban vonultak fel a színpadra. Először Barni ült be a dobok mögé és elkezdett játszani rajta egy alap ritmust - az első számuk ritmusát. Utána bejött Ati, felvette a basszusgitárját és becsatlakozott. Az első sorban állók már ennyiből megismerték melyik számmal fognak kezdeni. Minden bevonuló tagot hatalmas tapsvihar és dobhártyaszaggató sikítozás kísért. Ati után Zsoma és Peti csatlakozott, végül Bálint is beállt a szintetizátora mellé. Ekkorra már mindenki felismerte a Kék Hullám Kemping jellegzetes dallamait, amikor pedig kezdődött volna az ének, Giorgio szabályosan berobbant a színpadra. Az első három szám között alig tartottak egy lélegzetvételnyi szünetet, ő viszont végigugrálta az egészet. Csak ezek után állt meg egyáltalán üdvözölni a tömeget.

- Sziasztok srácok, mi vagyunk a Carson Coma! - óriási kiabálás és sikítozás követte a szavait, mire villantott egy diadalittas mosolyt a szintetizátorok felé, aztán folytatta - Köszi, hogy a nagy meleg ellenére is eljöttetek! Ne felejtsetek el sokat inni és figyeljünk oda a körülöttünk állókra is! Ha bárkin látjátok, hogy nincs jól, akkor segítsetek, vagy jelezzétek felénk és küldünk segítséget, oké?

- Jól van mindenki, ugye? Mehetünk tovább? - kérdezte Zsoma a többi tagtól, de a közönség válaszolt heves bólogatással és még hangosabb sikítozással.

- Úgy tűnik, - kezdte Barni, miközben felállt a dobok mögül és előre sétált a Giorgio melletti mikrofonhoz - eldöntötték helyettünk.

A koncert zavartalanul folytatódott, szerencsére senki sem lett rosszul se a zenekarból, se a közönségből. Egyre több tábla emelkedett ki a tömegből, amikor éppen egyik-másik tagnak pihenősebb része volt, ezeket olvasgatták. A szokásos 'Setlist' feliratokra csak azért figyeltek oda, hogy majd a koncert végén arrafelé biztosan ne dobjanak egyet se. Zsoma személyes kedvence a 'Bálint, add nekem a hajgumidat!' kéréssel ellátott tábla volt, de akadt egy 'She's a sinner', és persze több 'Imádunk Peti' vagy 'Nyomjad Ati' is.

Bálint ujjai szélsebesen táncoltak a billentyűkön. Szemből nemrég még tűzött a nap, a levegő sem mozdult, szeme sarkából a szintetizátor lába mellett álló vizes palackját figyelte. Annyiszor játszották már ezt a dalt, akkor sem tudta volna elrontani, ha szándékosan akarná. Még néhány hang, onnan pedig Giorgio folytatja az éneket. Végre elérkezett a pihenős rész, azonnal felkapta az üveget és közel a felét úgy itta meg, hogy levegőt is alig vett.

- Én még sohasem - énekelte Giorgio szinte sóhajtva - vágtam el - Bálint irányába fordult, a tekintetét kereste - visszafordíthatatlan módon a kommunikációt közted és köztem...

Bálint végre észrevette és pislogás nélkül állta a szemkontaktust. Giorgio tekintete eleinte kifejezéstelen volt, majd mikor meglátta Bálint szája sarkában azt a kárörvendő mosolyt, ami annyira jellegzetes volt, zavartan pislogott párat. Nem tudta mire vélni. Megint elrontott volna valamit? De hát az neki is feltűnt volna... Nem maradt több ideje gondolkodni, újra a fellépésre kellett koncentráljon. A gondolatai is visszatértek a színpadra, de szemeit továbbra sem vette le Bálintról, aki ekkor hirtelen felindulásból fogta a maradék vizet, ellépett a billentyűk mögül...

- Ugyan már~

... és a fejére locsolta, egész az utolsó cseppig. A tömeg megvadult, mindenki sikítozott, többen követték is a példáját, a nyári hőségben magukat és egymást kezdték palackokból fröcskölni.

- Sose mondtam, hogy ne beszéljünk, soha nem is írtam rád!

Bálint megrázta a fejét, fél kézzel kisimította a víztől csöpögő haját az arcából és visszatért a szintetizátorához, hogy eljátssza a dal végét.

- Én még sohasem találtam magamat magam alatt, soha bánat nem ért soha senki miatt...

Giorgio egyre jobban belelovallta magát a szövegbe és bár Bálint már nem méltatta figyelemre, ő mégis egyre erősebben és indulatosabban énekelt minden szót, mintha felbosszantotta volna, hogy a másik már nem vele van elfoglalva. Azt akarta, hogy figyeljen rá. Szemeit le sem vette a billentyűsről, és bár maga sem vette észre, lépésről lépésre egyre közelebb ment hozzá.

- ... nem olvasgattam a váróteremben a horoszkópomat!

Hagyta, hogy a tömeg énekelje el az utolsó refrént, ma úgyis mindenki felfokozott hangulatban volt. Régen hallottak már ennyi sikítozást egy ilyen kis koncerten, mint a mai. Odacsapott a szintetizátorra, hogy magára vonja Bálint figyelmét. A billentyűs felkapta a fejét, szemében visszafogott düh csillant. Helyes, gondolta Giorgio, majd bekapcsolódott az utolsó sorra.

- Sose gondoltam arra, hogy... nem Nem Én Ugyan NEM!

Farkasszemet néztek, egyikük sem mozdult, csak a mellkasuk emelkedett fel és le, szaporán vették a levegőt. A tömeg sikítozott, tapsolt és ugrált, a két srác viszont semmit sem hallott az egészből.

Koncert után, ahogy Giorgio visszaemlékezett a történtekre, fogalma sem volt meddig állhattak úgy ott. Az rémlett csak neki, hogy megint Barni mentette meg a napot, gyorsan benyomott egy poént, ami szintén csak tompán jutott el az agyáig, nem is értette a viccet, de felnevetett rajta. Bálint is nevetett, ezzel pedig megtört ez a furcsa pillanat. Nem értette, mi történt, úgy érezte magát, mintha hipnotizálták volna, egyszerűen nem tudta elfordítani a tekintetét a másik sötét szemeiről. Sosem vette még észre, de Bálint szemei nagyon hasonlítanak Sáráéra. Hirtelen rettentően elkezdett hiányozni a barátnője, túl régen látta utoljára. Elhatározta, hogy másnap reggel első dolga lesz felhívni őt.

Bár a leghangosabb sikítozást az Én Még Sohasem fináléja okozta, az mindkettejüknek, sőt az egész bandának szólt, így Bálint vizes mutatványa lett a győztes aznap. Giorgio egy vállrántással tudomásul vette. Mindig ő kezelte lazábban a dolgokat, most sem csinált belőle nagy ügyet. Kirendelte a két sört Bálintnak, meg magának is egyet és azokkal a kezükben tértek vissza a fóliasátorba. Amikor megérkeztek, Barni épp az egyik első sorban álló rajongót figurázta ki.

- Ne bántsd már szegényt! - próbálta elnyomni a nevetését Peti, de képtelen volt. Barnin nem lehetett nem nevetni, ahogy ott lóbálta azokat a hosszú karjait, úgy nézett ki, mint egy botsáska.

- Nem bántom én! Aranyos volt, ahogy ott ugrált.

- Mizu srácok, ma ki nyert? - kérdezte Ati az újonnan érkezettektől.

- Én. De ez nem volt kérdés. - vetette le magát Bálint a sörpadra úgy, hogy egy csepp se löttyent ki a poharakból.

- Azért ne szállj így el magadtól! Én a helyedben szemmel tartanám a fuvolámat! - majd kinyújtotta a nyelvét a billentyűsre.