- Igazán nem kellett volna, srácok... - kezdte Peti már negyedszerre, mióta elindultak.

- Peti, ha még egyszer felhozod ezt, komolyan azt fogom hinni, hogy szégyellsz minket a nagyszüleid előtt! - fojtotta bele a szót Zsoma, aki, ahogy végignézett a kisbuszban ülő társaságon, maga is elbizonytalanodott, hogy be merné-e mutatni a srácokat a nagyszüleinek.

Barni vezetett, úgyhogy az ő zenéit hallgatták. Talált egy régi CD-t a kisbusz kesztyűtartójában, amire csak annyi volt írva alkoholos filccel, hogy -Válogatás- de hogy válogatás miből, arról ötletük se volt. Berakták a busz rádiójának lemezlejátszójába, ami még csodával határos módon működött, és azt kezdték hallgatni. Eleinte se Kordáék, se pedig a Tankcsapda nem zavart senkit, de egy óra elteltével kezdtek belebolondulni és még az út felénél sem jártak. Peti elől ült az anyósülésen és igyekezett úgy helyezkedni, hogy az első szélvédőn betűző nap ne égesse le a combjait, mire megérkeznek a nagyszüleihez vidékre. Mögöttük Ati szintén a napenergiát és Giorgio szemüvegét felhasználva próbált rágyújtani, mivel minden öngyújtó, amit magukkal hoztak, az a táskáikban, a csomagtartóban lapult vagy pedig teljesen kifogyott. Ezt mellette Zsoma a telefonjával videózta és lelkesen kommentálta, mint Palik László a Forma 1-et. A leghátsó ülések egyikén Bálint hátravetett fejjel, tátott szájjal aludt, Giorgio pedig igyekezett minél több snapchat filtert rápróbálni a billentyűs arcára.

Augusztus utolsó napjaiban jártak, ezt az időszakot pedig Peti minden évben a nagyszüleinél tölti. Most is több, mint egy hetet tervezett lent maradni náluk. Ilyenkor, amellett hogy végre találkoznak és személyesen is tudnak beszélgetni, nem pedig csak telefonon, általában besegít a ház körül. Foglalkozik az állatokkal, ha meg kell javítani valamit, amit a nagyapja egyedül nem tud megoldani, azt is elintézi, illetve azon a pár sornyi szőlőn is szokott dolgozni, ami szintén az ő nagyszüleié. Év közben a szülei járnak le segíteni és az unokatestvérei, de van, hogy a közeli városból felbérelnek néhány munkást ezekre a feladatokra - elvégre már idősek, nem győznek mindent egyedül. Peti, amikor kissrác volt, szinte minden nyári szünetét itt töltötte, ezt a helyet tekintette a második otthonának.

Amikor Barni fél füllel hallotta, hogy Peti idén is meg tervezi látogatni a nagyszüleit, felajánlotta, hogy ő is elmegy vele, hiszen azért ő is ért ehhez-ahhoz. Amikor pedig ezt bejelentették a zenekarnak, hirtelen mindenki jönni akart. Egyrészt hajtotta őket a kíváncsiság, hogy végre megismerhessék Peti nagyszüleit, akikről már annyit hallottak, másrészt pedig a sok-sok nyári koncert és fesztivál után mind egy kis nyugalomra vágytak, és ennek mi felelt volna meg jobban, mint egy világtól elzárt kis vidéki tanya. Túl voltak már az utolsó fellépésükön, és most egészen szeptember végéig nem akadt semmi hivatalos teendőjük, azt csináltak, amit csak akartak. És ha mindezzel még Peti nagyszüleinek is tudnak segíteni, akkor végképp megérte a dolog. Úgy tervezték, hogy szeptember első felét is lent töltik a nagyszülőknél.

Amikor megérkeztek, a srácok nem hittek a szemüknek. Peti mindig azt mesélte, hogy a nagyszülei vidéki háza hatalmas, olyan, mint egy kastély, de azt hitték, hogy csak túloz, hiszen egy kisgyereknek minden óriási; Peti viszont nem túlzott. Kívülről az egész ház fehér volt, a déli napsütésben alig lehetett ránézni. Az ablakokban vörös muskátlik nyíltak, a kéményből füst kígyózott az ég felé. Az ajtóban egy alacsony nő jelent meg, hosszú, sötétkék ruhát viselt és a fején kendő tartotta össze hófejér haját. Egyenesen tartotta magát, napbarnította arca hiába volt ráncos, a mosolya és a szemei fiatalságot és erőt sugalltak.

- Hát megérkeztél, Petikém! - kiáltott az udvarban parkoló kocsi felől érkező csapatnyi fiatalnak, majd széttárta karjait. Peti gondolkodás nélkül kirohant Barni mögül és a nagymamájához szaladt.

A zenekar többi tagja is lassan odaért, mindenki udvariasan bemutatkozott, a néni pedig egyesével végigölelgette őket, aztán mondta, hogy az unokájától már rengeteget hallott róluk és hogy mennyire örül, hogy végre személyesen is találkozhatnak. Azonnal betessékelte őket a házba. A verandáról az előszobába léptek, ott levették a cipőiket, aztán gyorsan körbevezették a srácokat. Az előszobától balra volt a lépcső az emeletre, jobbra pedig előbb a konyha, ahonnan isteni illatok szivárogtak ki, utána pedig közvetlenül az étkező egy hatalmas asztallal és sok-sok székkel. Innen nyílt egy ajtó a kinti teraszra, ami a hátsó udvaron kapott helyet, illetve egy másik, ami pedig a nappaliba vezetett. Az emeleten pont hat szoba volt, és egy kisebb fürdőszoba, ezeket a szobákat készítették elő a fiúknak. A nagyszülők ilyenkor nyáron a nappaliban aludtak, a nagy melegek miatt - az a helyiség sokkal hűvösebb volt és könnyebben lehetett szellőztetni, mert több ablaka is volt.

Első napra semmi dolguk nem volt, mint kipakolni és megismerkedni a hellyel, a házzal és Peti nagyszüleivel. Ebédre egy kiadós gulyáslevessel várták őket és sárgabarackos gombócokkal. Ekkorra már Peti nagyapja is visszaért, ő a városban volt bevásárolni. Ő is szorosan megölelte az unokáját, amikor meglátta, a többi sráccal meg kezet fogott, így üdvözölte őket. A leves olyan volt, mint amilyet még sosem ettek, a gombócok pedig akkorák, mint az ökleik, bennük a barack mézédes. Ebéd után kipakoltak az emeleti szobáikban, majd mivel szörnyen meleg volt az emeleten, lementek a nappaliba és órákon át ott beszélgettek és kártyáztak a nagypapával. Délután kávét hozott Peti és a nagymamája a szobába. Giorgio most látott először olyat, hogy valaki édes sűrített tejjel ízesítette a kávéját; énjének olasz fele halkan elmormolt egy imát. Vacsorára kentek pár szelet zsíros kenyeret abból a kenyérből, amit a mama előző nap sütött és korán elmentek aludni, mert reggel szintén nagyon korán kellett keljenek, hogy még a hőség előtt neki tudjanak látni a napi teendőknek.

Másnap reggel majdnem a nappal együtt keltették őket. Peti járta végig a szobákat és rázta fel a srácokat egyesével. A konyhában már mindenkit várt egy bögre tea és egy párizsis szendvics. Reggeli után nem is vesztegették tovább az időt, Peti gyorsan körbevezette a srácokat az udvaron, megmutatta nekik, merre vannak a csirkék és a disznók, illetve bemutatta őket Fügének is, a tehenüknek. Mikor a nagyapja megérkezett, ketté osztották a csapatot, Barni és Peti maradtak az udvaron az állatok körül segíteni, a többiek pedig a papával kimentek a szőlőre. Tíz órakor már olyan meleg volt, hogy alig lehetett a napon megmaradni. Délben ebédeltek, utána ledőltek aludni egyet, az estét pedig az előző naphoz hasonlóan töltötték.

Az a szűk két hét, amit itt lent töltöttek, így telt el. Nagyon hamar elérkezett az utolsó este, már mindenki összecsomagolt, és reggel indultak is vissza Budapestre. Besötétedett, kint ültek a teraszon és ott beszélgettek. Középen égett pár gyertya, aminek a szaga állítólag távol tartotta a szúnyogokat, bár úgy tűnt, erről a szúnyogoknak nem szólt senki.

- Tessék, gyertek csak, kóstoljátok meg! - erősködött a papa, így kínálta körbe a bort, amit a saját szőlőjükből készítettek pár éve. Mindenki udvariasan visszautasította, egyedül Barni merte bevállalni, hogy tesz vele egy kísérletet - Látjátok, ez a beszéd! Nem tudjátok miből maradtok ki!

Peti összeszorított fogakkal várta Barni reakcióját az első korty után.

- Hmm, nem is olyan rossz... - érkezett az őszinte reakciója.

- Micsoda? - csodálkozott a papa - Nem is...? Nem is olyan rossz?! Idejössz a házamba, az ételünket eszed, a borunkat iszod, és csak annyit tudsz mondani, hogy nem is olyan rossz?! Ezek a mai fiatalok... - már mindenki érezte, hogy csak viccelődik az öreg, így ők is mertek végül nevetni.

- Bevallom nektek srácok, - vette át a szót Ati - nekem leginkább a mama főztjei fognak hiányozni. És a sütemények! Ilyen barackos pitét még sehol sem ettem, pedig anyukám is tud azért sütni-főzni. Az a bukta, amit egyik nap tetszett sütni...

- Apropó a bukta, - vágott közbe Bálint - tessék már nekem reggel leírni a receptjét! Meglepném egyszer vele a családomat.

- Hogyne aranyom, neked bármit. - nevetett a nagymama a sok kedves szótól.

- Te jobban vagy már, fiam? - tette rá Giorgio vállára a kezét a papa.

- Igen, persze, khm, köszönöm... - jött zavarba azonnal az énekes. Harmadik nap nem volt elég óvatos és összeszedett egy borzasztó napszúrást. Az azt követő napot a konyha csempéjén töltötte, mert ott volt a leghidegebb. Peti nagymamája és Bálint felváltva figyeltek rá, amíg jobban nem lett.

- Vagy elég jól ahhoz, hogy elénekeljetek pár dalt? - bökte oldalba a nagymama is, mire Giorgio hangosan felnevetett. Szóval erre ment ki a játék.

- Ahhoz mindig elég jól vagyok. Srácok?

Mindenki kinyújtózott és a kisbuszukhoz mentek, hogy előszedjék a hangszereiket, amik nélkül sehova sem mennek. Előkerült két akusztikus és egy basszusgitár, Bálint fúvókás zongorája, egy csörgődob és egy doboz, amin Barni tudott dobolni. Visszaültek a gyertyák köré és gyors hangolás után Giorgio a nagyszülők felé fordult.

- Van esetleg bármi kívánság?

Mielőtt válaszolhattak volna, Zsoma összesúgott Atival és a semmiből elkezdték a Peti és én dallamait játszani. Bálint hangosan felnevetett, mire Barni vetett egy gyilkos pillantást rá is, meg a két gitárosra.

Végül olyan lett ez az esti zenélgetés, mintha jameltek volna. Játszottak saját dalokat is, mint a Kék hullám kemping vagy a Polaroid, de a magyar retro számoktól sem idegenkedtek, legyen az Neoton, Korda vagy Kft. A hangulat nagyon családias volt, a nagyszülők is be-bekapcsolódtak énekelni, ilyenkor Giorgio csendben maradt, vagy amikor ő nem tudta a szöveget, akkor a többiek segítették ki. Ha egy dalról eszükbe jutott egy jó sztori akár nekik, vagy az idős párnak, akkor elmesélték azt. Zenélés közben nem tudta megállni, Bálint tekintete el-elkalandozott Giorgio irányába, és legnagyobb meglepetésére sokszor azon kapta az énekest, hogy bizony őt figyeli. Úgy elmerültek a saját világukban, hogy észre sem vették, ahogy a két dobosuk is ugyanezt a játékot űzi, csak sokkal jobban leplezve, mint ők.

Jóval éjfél után mondták csak azt, hogy ideje lenne elmenni aludni. A srácok segítettek összepakolni, azután elvonultak a saját szobáikba. Bálint képtelen volt aludni. Egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből, ahogy Giorgio ránézett, miközben zenéltek. Mintha a saját elfojtott érzéseit látta volna tükröződni az énekes szemeiben. Ez zavarta annyira. Giorgio nem kedvelte őt, erről már meggyőzte magát. Akkor mégis miért...?

Kopogtak az ajtón.

- Gyere, ki vagy? - mondta félhangosan Bálint. Az ajtó kínzó lassúsággal nyílt ki, végül Giorgio lépett be.

- Figyi, haver, asszem beszélnünk kellene. - a billentyűs gyomra azonnal összeszorult. Megijedt, hogy féltve őrzött titkára fény derült. Nyugalmat erőltetett magára, és bár remegtek a kezei a félelemtől, intett a másiknak, hogy jöjjön beljebb nyugodtan. Ezt Giorgio vagy félre értette, vagy csak szabadosan értelmezte; törökülésben lekuporodott Bálint ágyának a végébe, pont szembe a billentyűssel, aki nem egészen erre számított, mikor beinvitálta a másikat. Lábait felhúzta a mellkasához, hogy így teremtsen egy kis távolságot kettejük között, és visszafojtott lélegzettel várta, hogyan folytatja az énekes - Szóval... izé... nem igazán tudom, hol kezdjem. Amióta a srácok összezártak minket a próbateremben, nem tudtam nem észrevenni, hogy megváltoztál egy kicsit...

Kész, itt Giorgio teljesen elvesztette Bálintot. A billentyűs innentől semmit sem hallott, a szavak nem tudtak áthatolni a pánikon, ami kezdett eluralkodni rajta. Hát itt a vége, Giorgio rájött mindenre. Zavaros gondolatok kergették egymást a fejében és mielőtt megálljt parancsolhatott volna a szavaknak, elkezdett mentegetőzni.

- Én... én nem... hidd el, én sem akartam ezt az egészet. Mármint... jesszus, ez de rosszul jött ki. - arcát a kezeibe temette. Érezte, ahogy az egész feje elvörösödik, lángolt a bőre, a tenyere izzadt és alig kapott levegőt. A szíve a torkában dobogott, rettegett attól, ami esetlegesen következhetett - Ezzel csak azt akartam mondani, hogy én... nézd, ne haragudj érte, kérlek. De nem tudom befolyásolni... nem én döntöm el, hogy kibe szeretek bele és...

Hirtelen elhallgatott. Rémülten bámult maga elé, mert olyasmi szaladt ki a száján, amit végképp nem akart hangosan kimondani. Mintha azzal, hogy magába fojtja, a dolog nem is létezik. Összepréselte a száját, és szorosan becsukta a szemeit. Nem tudott Giorgiora nézni. Meztelennek érezte magát előtte, most, hogy véletlenül leleplezte magát. Némán várta a másik ítéletét.

- Ide hallgass, Bálint...

- Nem, én ezt nem így akartam elmondani, csak...

- Bálint... - Giorgio mosolygott, a hangja is lágy és kedves volt. Próbálta valahogy kizökkenteni a billentyűst a folyamatos mentegetőzésből, de az képtelen volt abbahagyni.

- Azért sem mondtam semmit, mert... mert neked ott volt Sára, és... és nem akartam bekavarni a dolgaitokba. Olyan boldogok vagytok együtt és... és... sajnálom... ne haragudj rám... kérlek... ne haragudj... én...

- Kun Bálint! - kiáltott rá az énekes hirtelen. Bálint összerezzent, rémülten figyelte a vele szemben ülő Giorgiot. Semmit sem értett. Egyáltalán nem úgy reagált, mint ahogy arra számított, egyszerűen csak mosolygott.

Giorgio finoman Bálint füle mögé igazított egy hajtincset, majd végigsimított az arcán. Nagyon lassan, mintha félt volna, hogy elijeszti a másikat, közelebb húzódott. Bálint becsukta a szemét; félt, hogy ha tovább nézi Giorgiot, akkor egyszer csak felébred, mert most biztosan álmodik. Aztán váratlanul valami puhát érzett az ajkain. Csak akkor fogta fel, hogy Giorgio megcsókolta az előbb, amikor már elhúzódott tőle. Ott ültek egymással szemben, Bálint ágyán, alig választotta el őket pár centi. A csók rövid volt, épp, hogy csak összeértek az ajkaik, viszont ahhoz pont elég volt, hogy ízelítőt kapjanak a másikból és még többet akarjanak. Giorgio nem habozott sokáig, újabb csókért hajolt a billentyűshöz, az viszont hamar kettőjük közé kapta az egyik kezét.

- Giorgio, lassíts! - suttogta - Mégis mit művelünk?

Az énekes kicsit távolabb hajolt, majd két kezébe vette Bálintét és lassan a szájához húzta, hogy egy csókot nyomjon a kézfejére - Én éppen megcsalom Sárát a legjobb haverommal. A te nevedben nem beszélhetek.

A billentyűs élesen vett levegőt. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy mindez vele történik meg, azonban ahogy meghallotta Sára nevét, teljesen kijózanodott - És nem gondolod, hogy... hogy ez nem helyes...?

- Tudom, hogy nem az. - vágta rá Giorgio, majd miközben még egy csókot nyomott a billentyűs ujjaira, tekintetük találkozott. Szavak nélkül is megértették egymást. Némán megállapodtak, hogy a bűntudatot meghagyják a holnapnak és ma este egy kicsit mindketten önzők lesznek.

Az eleinte bátortalan és ártatlan, apró csókok egyre hevesebbé és mélyebbé váltak. Hirtelen azon kapták magukat, hogy szívük olyan gyorsan ver, majd kiugrik a mellkasukból. Egyre szaporábban kapkodtak levegő után, mindkettejükön olyan izgalom lett úrrá, amilyet már nagyon rég óta nem éreztek. Közelebb és közelebb merészkedtek a másikhoz, míg végül az énekes már Bálint ölében ült, ujjait a billentyűs hosszú hajába temetve.

- Bálint, - suttogta Giorgio a billentyűs füléhez hajolva. A másik érezte a nyakán az énekes forró leheletét, ahogy beszélt - én...

- Biztos? - kérdezte egy halk sóhaj előtt Bálint. Szavak nélkül is tudta, mire gondol Giorgio, hiszen érezte, ahogy az egyik keze átvándorol a hajából a pólója alá.

- Biztos. - majd nyakon csókolta a billentyűst, aki az ajkába harapott, nehogy elhagyja a száját egy hangosabb sóhaj; nem feltétlenül akarta, hogy a többiek meghallják őket - Akarlak.

---

Másnap reggel nagyon korán ébredtek. Este elfelejtették behúzni a sötétítőket, így a nap pont a szemükbe tűzött. A kis egyszemélyes ágyon ott aludt Bálint, a karjai között pedig Giorgio. Szorosan magához ölelte, hogy le ne essen. Amikor az énekes felébredt, első dolga volt nyújtózkodni egyet. A billentyűs elengedte, ő pedig azzal a fordulással le is esett az ágyról. A hangos dobbanásra Bálint is teljesen magához tért, az ágyon felkönyökölve nevetett a másikon.

- Tényleg, de vicces! - dörzsölte Giorgio a hátát, majd összeszedte a pólóját az ágy mellől és az ajtó felé indult.

- Maradj még! - kérte Bálint kétségbeesetten. Élete legszebb éjszakájából ébredt és nem akarta még, hogy véget érjen.

Giorgio megengedett magának egy félmosolyt, és nagyon halkan kisurrant az ajtón.

Óvatosan becsukta, hogy egyetlen kattanás vagynyikorgás se hallatszódjon, majd ahogy a szobája felé vette volna az irányt, abanda egy másik, igen rémült tagjával találta szemben magát. Néma csendbennéztek farkasszemet. Ott állt Giorgio, Bálint szobájának az ajtaja előtt egyszál alsóban, pólóval a kezében és Peti, hasonlóan hiányos öltözetben, csaképpen Barni szobájával a háta mögött. Végül, miután elmúlt a sokk, szó nélkülelsétáltak egymás mellett, mintha mi sem történt volna, és magukra csukták asaját ajtóikat.