• külső szemszög •

Miután a lányból kitörő hatalmas erő megrázta a létesítményt, a nagy csapat tagjai kérdőn néztek össze.

– Na, és ez mégis mi a szent szar volt, ha szabad érdeklődnöm? Mi a fene jöhet még, ránk omlik az épület?! – kérdezte Thor, felemelve a hangját, ami így mennydörgésként visszhangzott a kihalt helyiségben, ahol épp jártak, ami talán nem is meglepő, tekintve, hogy a mennydörgés istene.

– Apám, na ilyen menő bevetésen se voltam még! – jegyezte meg Peter izgatottan.

– Menő? MENŐ?! Mi ezen a menő, hogy azt se tudjuk, melyik világban vagyunk, vakon kutatunk, és ez a dolog még ránk is omlik? – vonta kérdőre az isten a fiút, és körbemutatott, nyomatékosítva, hogy körülbelül olyan stabil a létesítmény, mint jelenleg az ő idegállapota.

- Jól van, na – morogta Peter megsértve, és a cicához fordult egy kis megnyugvásért, azonban az állat nem volt sehol. Peter és Lylia szólongatni kezdte, így a hívásra hirtelen előtűnt az egyik sarok mögül, miközben valami után nagyon erősen szaglászott.

Mielőtt bárki, akár egy szót is szólhatott volna a macska furcsa viselkedését illetően, Magicat először dorombolni, nyávogni, majd őrült módon rohanni kezdett a szuperhősök élén.

– Itt most komolyan megőrül mindenki? – sóhajtott Thor drámaian, és futólépésben a kisállat után indult.

A többiek is követték a macskát, aki kanyar után kanyarba vezette őket, sorra rótta a folyosókat, és majd' lehorzsolta az orrát, annyira szaglászta a padot.

– Mrs. Strange, nem gondolja, hogy ez inkább egy kutyára illő viselkedés? – érdeklődött Tony, a nő azonban csak legyintett.

– Ha erről a macskáról van szó, én már semmin nem lepődök meg.

– Mégis hova vezet minket ez a vakarcs? – lihegte Peter, amikor már legalább tíz perce megállás nélkül futottak. Bármennyire is próbálták figyelni és memorizálni az utat, olyan gyorsan haladtak, hogy lehetetlen volt: először jobbra, aztán balra, aztán egyenesen a kereszteződésben, ha pedig Magicat elvétette az irányt, akkor visszafordultak, és az ellenkezőn rohantak tovább. Lihegve, levegőért kapkodva adtak hálát a macskának, amikor az lassítani kezdett, végül egy nagy nyílás előtt állt meg és ült le. Azaz csak egy nagy nyílás lett volna: a bejáratot szinte teljesen betemette a törmelék, csak egy nagyon keskeny rés maradt szabadon. Várták, hogy Magicat esetleg végre fajához illőn viselkedjen, és megpróbáljon a legapróbb lyukakon is bebújni, de úgy tűnt, reménytelen vágy, ugyanis az állat öklendezni kezdett.

– Ha most fog megfulladni, kinyírok valakit – morogta Thor.

– Ó, ugyan, csak szörcsomó – legyintett Lylia, és megsimította a macska fejét, aki, ha lehetséges, még az előbbinél is hevesebb dorombolással reagált a kényeztetésre. A nő azonban összevont szemöldökkel egyenesedett fel, amikor végre észrevette a hatalmas rést maga előtt. – Ez meg mi a fene?

– Nem tudom. Mindenesetre nem valami biztató a sötétség odabent – hajolt le Clint, hogy megpróbáljon bepillantani a lyukon keresztül, de, előbbi megállapítását igazolva, semmit nem látott. Sóhajtva hátrafordult a többiekhez, és afféle "most mi legyen?" tekintettel nézett végig rajtuk. Thor idegesen forgatta a fejét, hogy a többiek mit szólnak a kimondatlan ötlethez, miszerint másszanak be az ismeretlen helyiségbe. Végül megvonta a vállát "nekem aztán mindegy, döntsetek ti" stílusban. Natasha a szája szélét rágta, Bruce a borostáját piszkálva gondolkodott, a Kapitány karba fonta a kezét, Peter kisfiúsan pislogott a szuperhősökre, Dr. Strange minden mindegy alapon aprót biccentett, Lylia pedig egyértelműen - és szó szerint is - mellé állt. Így hát mindenki Tony-ra emelte a tekintetét. Döntsön Vasember, gondolták. A férfi tovább markolászta a nyakában lógó, immár hasztalanná vált medált, de a többiek fürkésző tekintetére felnézett, és határozottan bólintott. A házaspár szinte egyidőben elmosolyodott. Döntött Vasember, gondolták.

– Ugye senkit nem kell emlékeztetnem arra, hogy miért csináljuk mindezt? Hogy kikért jöttünk el eddig, magasról tojva arra, hogy belehalunk-e abba, amin keresztülmegyünk? Nem futamodhatunk meg. Ebben egyetértünk, nem igaz?

– Igaz – biccentett Peter, majd elmosolyodott. – Dr. Strange majdnem megölt, amiért hozzáértem Waverly-hez, a nagynéném pedig nagy valószínűséggel azért fog kinyírni, mert Lokit jöttem megmenteni. Ígyis, úgyis a halál torkában voltam, és dolgunk végeztével ott is leszek. Csináljuk! – tette középre a kezét, azzal az utalással, hogy mind tegyék ugyanezt. A legtöbb felnőtt elmosolyodott, de úgy tettek, mint Pókember, és egy pillanatra egymás szemébe nézve mindenki biztosította a másikat arról, hogy bármi történjék, nem futamodnak meg.