• külső szemszög •

- Csak nekem volt őszintén megdöbbentő Tony kiborulása? - kérdezte Lylia Strange, miközben a naplementét bámulta a szentély hatalmas ablakán keresztül, férjével az oldalán. Stephen elmosolyodott, és kisimította kedvese egyik rakoncátlan, ébenfekete tincsét a homlokából. Ahogyan a tekintetük találkozott, Strange rájött, hogy még ennyi év távlatából, ennyi hullámvölgyön való átkelés után is ugyanúgy elvarázsolja a nő szépsége. A haja most nem volt lófarokba kötve, mint ahogyan Waverly születése óta általában hordta, hanem itt-ott az arcába, vagy a vállára lógott. A bőre fehér volt, mintha évek óta nem látott volna napot, azonban az ajkai pirosak voltak, színt vittek a sápadt arcra. A szemei voltak a legkáprázatosabbak: aranyszínűek, fekete pöttyökkel tarkítva, olyan végtelenséget árasztva, hogy az ember el tudna veszni bennük. Az idő lassan szarkalábakat vésett a szeme sarkába, amik csak még inkább elmélyültek, amikor mosolygott. A testalkata sportos volt, ami azért származására való tekintettel igen meglepő.

Strange úgy érezte, hogy minden rossz ellenére még mindig úgy szereti a nőt, mintha az élete múlna rajta.

- Nos, igaz, ami igaz - felelt végül a kérdésre -, senki nem számított erre. Pláne nem tőle.

- Furcsa egy ember, annyi szent - bólintott Lylia is. Férje kuncogni kezdett.

- Mondja ezt az, aki a megismerkedésünk napján egy dimenziókapun keresztül zuhant a könyvtári asztalra.

- Hé! - lökte meg a vállát gyengéden a nő. - Tudod jól, hogy nem önszántamból jöttem.

- Persze, hogy tudom. Csak azon tűnödöm - fordult Stephen is a szentély ablaka felé, a homlokát ráncolva -, hogy egyrészt, melyik idióta az, aki elküld egy ilyen csodálatos teremtést a semmibe, másrészt, hogy volt akkora szerencsém, hogy pont az én könyveimre zuhantál?

- Stephen! Zavarba hozol - mosolyodott el Lylia, elpirulva lehajtotta a fejét, és egészen addig úgy is maradt, amíg Strange homlokon nem csókolta, majd finoman tolni kezdte a lépcső irányába.

- Ideje felkeresni a két jómadarat. Szerintem ennyi idő bőven elég volt mindenkinek, hogy feldolgozza azt a bizonyos érzelmes szónoklatot...

Ám alighogy ezt kimondta, meg is torpant megöbbenésében, a lépcső felénél. Az előbb említett két jómadár ugyanis éppen - settenkedve, bár elég feltűnően téve azt - próbálta elhagyni a házat. Azonban Dr. Strange legjobb barátja, a Köpeny nem engedte őket távozni. Hogy ezt megakadályozza, a varázslatos ruhaanyag két alsó sarka villámsebességgel csapkodta Vasember és Amerika Kapitány arcát, akik, zavaros tekintetükből ítélve, nehezen tudták feldolgozni a helyzetet. Strange már épp a szájába vette volna két ujját, hogy fütyülve egyet visszahívja a Köpenyt, amikor Lylia oldalba bökte. Értetlenül nézett feleségére, akinek a könnye csorgott a nevetéstől, a szeme boldogan csillogott, azok a bizonyos szarkalábak pedig édesen húztak barázdákat a bőrébe. Tony, tönkretéve a házaspár által meghittnek vélt pillanatot, felháborodva kiáltotta el magát:

- Maguk meg mi a jó fenét csinálnak?! Hahó! A köpenye mindjárt hmpfmf... - a végét már nem igazán értették, ugyanis a Köpeny belegyömöszölte egyik részét Vasember szájába, aki így csak még inkább felháborodva csapkodta a textilanyagot, ám az minden alkalommal ügyesen kitért. Steve már beletörődött a veszteségbe, és feladta a harcot. Próbálta szép szóval megkérni a Köpenyt, hogy engedje őket szabadon, azonban, miután az ő száját is eltorlaszolták, igen bő szókincsről árulkodó káromkodás-áradatot lehetett kisejteni a mormogásából.

A Köpeny gazdája felé fordult, ezzel maga elé rántva a két szuperhőst, és vállrészének az egyik felét felemelte olyan gesztussal, mint amikor az ember felvonja a szemöldökét "na, most mi legyen?" stílusban. Stephen már rég a könnyeit törölgette a röhögéstől, ezért most, igyekezve összeszedni magát, vett pár mély lélegzetet, felemelte a mutatóujját - és ismét elnevette magát.

- Empf mahmpfámpfa nehm vhimpfszemfps! - próbálta kiáltani Steve, de ismét csak sejteni lehetett, hogy mit mondott.

- O-oké, huh, oké, Köpeny, elengedheted... őket... Huh. Rég röhögtem ennyit - maszatolt el egy könnycseppet az arcán Dr. Strange, és felsegítette kedvesét a lépcsőről, ahol időközben nevetéstől kísérve helyet foglalt. Mindeközben Tony és Steve is kiszabadult, és mérges, már-már gyilkosságra való hajlamról árulkodó tekintettel illették a ruhaanyagot - végül persze rájöttek, hogy egyrészt egy köpenyt nem lehet megölni, másrészt pedig, ha mégis lehetséges volna, vajmi kevés eséllyel indulnának neki a küzdelemnek.

- Na, akkor rajtam a sor, hogy számon kérjek - tette csípőre a kezét Lylia, aztán kuncogni kezdett. - Bocsánat, csak utoljára a lányommal beszéltem így...
Steve elhúzta a száját, és, mielőtt még a nőnek leesett volna, hogy milyen érzékeny témára is tapintott, magyarázni kezdett:

- Mivel Parker is elment, gondoltuk, mi is távoznánk...

- Peter csak azért ment el, mert vizsgája lesz az iskolában, készülnie kell rá. Megígérte, hogy utána visszajön, hogy segítsen keresni Waverly-t. Mindemellett maguk még csak nem is szóltak, hogy elhagyni készülnek a szentélyünket. Gondolhatták volna, hogy lesz egy-két dolog, ami megállítja magukat ebben - intett a fejével Stephen hűséges társa felé, aki, mintha büszke lenne tettére, kicsit feljebb emelkedett a földtől.

- Történetesen nem akartunk cserben hagyni senkit, semmilyen körülmények között. Pont, hogy az ellenkezőjét terveztük: beszervezni a többi Bosszúállót.

- És azt is tudják már, hogy hol tartózkodnak a többiek?

- Ha szerencsénk van, akkor még mindig Asgardban.

- Na, de ha nincsen szerencséjük? - vonta fel a szemöldökét Stephen, mire a felesége "ne legyél már ennyire pesszimista" stílusban égnek emelte a tekintetét.

- De szerencséjük lesz, mert ők maguk is Bosszúállók!

- Bizony - biccentett Tony, továbbra is gyanakodva méregetve szegény Köpenyt. - A két legősibb.

- A magad nevében beszélj - szólt oda Steve, de nem bírta megállni mosolygás nélkül. - Lényeg a lényeg, mi most elmegyünk, és valahogy összekaparjuk az összes szuperhőst. Aki nem hajlandó segíteni, azt majd kicseréljük Wave-vel, amint megtaláltuk őt.

- Ez ám az optimista hozzáállás, ez igen, köszönöm! Végre valaki - vigyorodott el Lylia, majd körbenézett. - Merre van Magicat?

Egyet sem pislogott, amikor a fehér macska már ott nyivákolt a Köpeny redői között. Szerencsétlen állatnak a legkevésbé sem volt kedve bárhova is menni a kanapé-macskaalom-etetőtál háromszöget leszámítva. Strange köpenye parancshoz hűen, rezzenéstelenül tűrte, hogy a cica megpróbálkozzon szétszedni az anyagát, amikor is Stephen fütyült egyet, így a textília azonnal a hátára simult, leejtve ezzel a macskát az "öléből". Mrs. Strange ijedten sikkantott fel, de, mint tudjuk, a macskák a talpukra esnek, különösen, ha Magicat ez a bizonyos állat. Akárhogy is tartja a köznyelv, neki végtelen számú élete lehet; négy mancsán se tudná megszámolni, hogy Strange idegességében hányszor használta akár lábtörlőnek, akár stresszlevezető labdának. Persze utána azonnal elnézést kért a háziállatától, annak ellenére, hogy tudta, nem érti.

Szóval Magicat nem akaródzott visszajönni a helységbe, szorosan bebújt az egyik fotel alá. Stephen megvonta a vállát, amiért cserébe egy rosszalló pillantás volt a válasz felesége részéről.

- Oké, akkor Magicat nem jön.