• Waverly •

- Wave...

- Kuss.

- Waverly...

- Kuss!

- Waverly Strange...

- Loki, KUSS! Mit nem lehet ebből felfogni? Ennyire elvette az eszedet, hogy elraboltak?

- Datolya?

- Jó, oké - sóhajtottam, nem törődve azzal, hogy az oxigén rohamosan fogyott a szobában -, győztél. Egyezzünk ki abban, hogy mindketten kezdünk megőrülni.

- Hé! Kikérem magamnak. Nem vagyok őrült.

- Asgardi csengők?

- Kapd be - felelte kis gondolkodás után.

Lehunytam a szememet, és hátradöntöttem a fejemet, míg a jéghideg fém falnak nem koccant. Mit meg nem adtam volna azért, hogy most aktiválódjon a képességem! A szemem előtt lejátszódott minden álomkép, amit a jövővel kapcsolatban láttam. Így, hogy volt rá időm, igyekeztem végiggondolni, hogy mit jelentenek.

Loki nyakát kitekerik, amit, valljuk be, kevés eséllyel élne túl bárki is, a következőben azonban valahogy mégis él, és Peternek bizonygatja, hogy nincs szüksége Mr. Starkra, akinek a halálát én valahogy Loki kedveseként láthattam, és valamiért úgy éreztem, hogy az álomban nem sajnáltam, hogy vége volt.

Megborzongtam, inkább egyszerre csak egyre koncentráltam. Loki. Próbáltam visszaemlékezni, hogy ki tekerte ki a nyakát.

A felismerés villámcsapásként hasított belém. Datolya! Meg az arany gumikesztyű a kövekkel!

A kezdeti lelkesedésem aztán egyre alább hagyott. Nem sok jóval kecsegtet a tény, hogy egy olyan őrült titánnal vagyunk egy akármibe zárva, aki, ha hinni lehet a látomásnak, Loki halálát fogja okozni.

- Waverly, érzem, hogy gondolkodsz valamin. Mi több, hallom. Ötödjére vered a fejed a falba. Számoltam.

- Igen, és? Lekötelezne, ha te is ezt tennéd.

- Mármint, ha maradandó agykárosodást okoznék magamnak?

- Igen, Loki, főleg azt. Bár én kifejezetten a gondolkodásra értettem, de a te ötleted sem rossz.

- Őt láttad a látomásban, igaz? A lila csávót a kesztyűvel, ugye? - kérdezte aztán pár perc csend után. Majdnem megtapsoltam, amiért kitalálta, de két dolog is visszatartott. Az egyik a bilincs, aminek szorítása alatt már véres seb keletkezett a csuklómom, a másik az, hogy teljesen elég, ha kettőnk közül csak egy aggódik. Sőt, több is a kelleténél.

- És ezt ugyan honnan szülted?

- Waverly... Oké, hogy én tudok hazudni, hiszen mégiscsak ennek vagyok az istene, na de az, hogy te mennyire bénán füllentesz, már a pofátlanság határát súrolja.

- Befejezted a kioktatást?

- Csak még egy dolog: nem gondoltál arra, hogy a csínytevés istene ki fogja szúrni, ha hazudsz neki? Őszintén. Ezt még a csak önmagával törődő Tony Stark is tudná.

- Hé! Egy rossz szót ne merj szólni róla! Hiszen ő...

- Ő mi? - kérdezett rá, amikor elakadtam. Én is ezt a kérdést tettem fel magamnak: ő mi? Mit tett Tony azon kívül, hogy különböző megnyilvánulásokkal csillogtatta meg egoizmusát? Volt pár szép szava. De nem változott, továbbra az idióta fogadott nagybátyáim egyike volt.

- Ő micsoda? Mit tett értünk, vagy érted azon túl, hogy bölcsességeket osztott meg velünk? Ugyanolyan önző, mint mindenki más, Wave.

Bár sötét volt, láttam, hogy a fejét csóválja. Próbáltam arra összpontosítani, hogy csak össze akar zavarni, Vasember ellen fordítani, nem kellene hallgatnom rá, de elgondolkodtatott, amit mondott.

Több lenne Tony egy egyszerű, önfejű zseninél?

- Ő más, Loki. Vasembernek van szíve.

- Mi a bizonyíték?

- Ha most ellene akarsz fordítani, vagy a saját oldaladra állítani...

- Nem erről van szó. Én csak rá akarok világítani az igazságra, ami ott van előtted, mégis egy hatalmas fal határolja el a szemed elől. Ez a fal nem más, mint a remény. A remény, hogy még ez az egomán tudós is lehet igazi ember. Ott volt a remény fala akkor is, amikor velem voltál lent, a könyvtárban. Remélted, hogy jobb lehetek, mint aki vagyok. Felesleges reménykedned, Waverly. Felesleges. Én már nem változok, ahogyan Stark sem fog.

- Könnyű ezt alaptalanul bizonygatni. Mi a garancia arra, hogy nem csak a páncélját látod? Mi a biztosíték annak az ellenkezőjére, hogy ő nekünk Vasembert mutatja, de valójában, legbelül, ő Tony Stark? Loki... Mondd meg nekem, őszintén: mivel tudsz biztosítani arról, hogy te nem lehetsz jobb? Én mindig is hittem benned, még akkor is, amikor a könyvtárban azt mondtam, hogy egy percig sem tettem.

- Tehát hazudtál.

- Látod, Loki, mégis át lehet verni a csínytevés istenét - villantottam arrafelé, amerre őt sejtettem, egy halvány, szomorú mosolyt, mire kihajolt az árnyékból. Összeráncolta a szemöldökét, látszott, hogy tipródik valamin.

- Miért?

- Mit miért?

- Miért hiszel bennem? Hiszen most mondtad: én vagyok Loki, a hazugság, a csínytevés istene, és ezekhez a tulajdonságokhoz hűen is élek és cselekszem. Az idő minden jóra való halamot kiölt belőlem...

- Olyan nincs. Olyan nincs, hogy valaki annyira gonosz legyen, hogy ne kapjon esélyt arra, hogy változzon. Mindenkiben ott van a fény, az a kis gyertyaláng, ami bevilágítja a sötétséget a lelkében. Ha engedi neki, akkor pedig fellobbant odabent mindent, és a régi hamuiból valami újat épít. Valami szebbet, valami sokkal jobbat.

- Hm. Bölcs vagy.

- Pont kérni akartam, hogy rontsd már el az illúziót, hogy idilli a pillanat, és hatással vannak rád a szavaim. Komolyan, még tőled is egy kicsit többet vártam ennél.

- Én mondtam, hogy nem érdemes hinned bennem. Látod, néha tényleg nem élek vissza a ténnyel, hogy mi is fűződik a nevemhez.

- Loki, ez nem arról szól, hogy hiszek-e neked. Mert az alkalmak döntő többségében arra adsz okot, hogy ne higgyek - húztam össze a szemem rosszallóan, mire elnevette magát. - Nem, ez arról szól, hogy benned hiszek-e. És a válaszom igen. Hiszek benned, akármennyire fojtanálak meg néha. Például most.

- Figyelj, ha tényleg bekövetkezik, amit az álmod megjósolt, akkor nem lesz sok dolgod velem...

- Ne is kísértsük a jövőt. Túl instabil dolog. Elég azt gondolnod, hogy nem akarsz meghalni, és a semmiből ér a halál. Bezzeg amikor a saját kézzel vetnél véget az életedned, random felbukkan valaki, hogy megmentsen, mert épp arra járt, és ha már nem siet, gondolta, megment a szenvedéstől. Bár tapasztalataim szerint az élet gyakran több szenvedéssel jár, mint a halál.

- Túl pesszimista lettél így, a végére. Hol maradt az én buzdító, mindenkiben a jót látó Waverly-m?

- A te milyen, mit csináló micsodád? - eszméltem fel a filozofálásból összezavarodva. Mire odakaptam volna a tekintetem, ahol őt láthattam a vékony fénycsík megvilágításában, visszahúzódott az árnyékba.

Esküszöm, hogy épp elkaptam, ahogy elpirul!

Vigyorogva elnyomtam egy ásítást. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fárasztó tud lenni a gondolkodás. Nem alakalmaztam túl sokszor ezt a tevékenységet, nem voltam benne valami gyakorlott.

Loki, mindenféle etikettet félretéve, akkorát ásított, mint egy ló. Kitátotta az ajkait, de akkorára, hogy még az árnyékból is belelógott a fénycsíkba a szája széle.

Paci...

- Tegyük el magunkat holnapra. Vagy mára. Vagy tegnapra, nem tudom. Nem bírom egyszerre én ezt a sok bölcsességet - sóhajtott, megjátszva az áldozatot, de túl fáradt voltam, hogy reagáljak.

A körülményekhez mérten kényelembe helyeztem magam - tehát semennyire -, és lehunytam a szemem. Az álom, azóta, hogy itt ébredtem, nem jött a szememre, de most, hogy megbeszéltünk néhány dolgot Lokival, szinte magával akart ragadni. Boldogan engedtem neki, de előtte még ennyit suttogtam az istenségnek:

- Holnap kiagyalunk valami tervet, hogy hogyan jussunk ki innen, oké?

- Oké. Jó éjt, datolya - mondta, és szinte hallottam, hogy mosolyog. Nekem is valami mosolyféle ült ki az arcomra.

- Jó éjt, kis csengő.