Szeptember

Hát elkezdődött. Első nap a suliban.

Percy a házunk előtt várt rám reggel, fél nyolckor. Gyorsan felkaptam a leglazább szerelésemet, majd befontam Legolas haját és elindultunk.

-Szóval... újra suli van, mi?- próbált beszélgetést indítani, de nem sikerült neki.

Csípős volt a reggel. Halvány köd ült meg a fűszálak között mind az utcán, mind a kertekben. A Nap már fent volt az égen, de a melegét már nem lehetett érezni. Egy madárfüttyöt sem hallottunk, autók is alig jártak és ha mégis elrobogott egy mellettünk, hangos zsivalyával törte szilánkokra a minket körülölelő csendet.

-Elszomorít a gondolat.- sutogtam, mert a hideg levegő és a hosszú hallgatás miatt kevés hangom volt.

-Tudom. Megint az a sok tanulni való.- húzta a száját. Igazat is adnék neki, ha nem valami máson járna az eszem.
Valami máson...
Valaki máson...

-Óh, igen. Szörnyű.- siettem a válasszal, miután egy újabb autó kirántott a gondolataimból.

-Hova tanulsz majd tovább, ha itt végeztél? Én újságíró szeretnék lenni, de a szüleim ezzel nem értenek egyet...- kezdett bele a meséjébe, de én rég nem arra figyeltem.

Mögöttem egy búskomor arcú, ezüstszőke, fonott hajú, hegyes fülű tünde hercegecske baktatott. Hol a járdát bámulta, hol az egymást fogó kezeinket, hol pedig Percyre vetett gyilkos pillantásokat.
A járda a suli előtt kiszélesedett. Kaptam az alkalmon és megragadtam Legolas kezét, magam mellé húztam, ezzel egyidőben pedig elengedtem Percyét. Ezt a gesztusomat mindkét fél értetlen pillantásokkal díjazta. Vállvonva csak ennyit mondtam.

-Nem akarom, hogy a suliban mindenki tudja. Nem akarom nagy dobra verni, hogy együtt vagyunk.

-Értem én.- mondta Percy, de gyanakvó pillantásokat vetett rám.

Bent volt négy osztályfőnőki óránk, aztán mehettünk is haza. Első nap így szokott ez lenni. Csak az alap dolgokról volt szó, mint például, hogy tanuljunk mert megbukunk, vagy hogy ne zavarjuk az órákat, mert valaki még tovább tanulna. Órák után próbáltam leszakadni Percytől, ami sikerült is. Kettesben baktattunk hazafelé.

-Sajnálom, hogy édesanyád kórházban van még mindig.- szólalt meg váratlanul.

-Jó kezekben van ott. Bízom az orvosokban, hogy meg tudják gyógyítani. Meghát, ma délután megyünk be hozzá apuval.- jutott eszembe, a délutáni programom.

-Az akkor jó.- láttam, hogy hezitál. Valamit mintha akrat volna még mondani.

-Min gondolkozol így?- kérdeztem.

-Bár lenne nálam athelas.- tört fel belőle ez a négy szó egy sóhaj kíséretében.

-Az mi?

-Királylevélnek is hívják. Gyógyfű. A tündék használják. A leveleiből főzött tea egy-kettőre meggyógyítaná édesanyádat, bármilyen komoly, vagy éppen egyszerű betegsége van.

-Az tényleg jó lenne..- gondolkoztam el. Itt, a mi világunkban nem létezett ilyen nevű, vagy hatású gyógynövény.

-Ha a sors úgy hozza, hogy visszajutok Középföldére, majd megint találkozunk, Nova Sting, bármi csoda hatására, lesz nálam athelas.- biztosított efelől.

-Köszönöm.- mosolyogtam, majd megfogtam a kezét és hazasétáltunk.

Lelkes volt, hogy láthatja anyumat végre, mert csak egy futó pillantást vetett rá egyszer, az első estéjén, közel hét hónapja. Eleinte le akartam beszélni róla, hogy velünk jöjjön, de kötélnek álltam. Átvettem azt a fölsőmet, amiben ő nagyon csinosnak talált. Beültünk a kocsiba és apuval elmentünk a kórházba.

Odabent minden fehér, vagy világos mentazöld volt. A recepción kérdeztünk rá, hogy melyik szobában van anyu és egyenesen oda mentünk. Egy közepes méretű szobában volt a kis ágy, amin feküdt. Az ablak nyitva volt, hogy friss levegő jöjjön be kintről. Szinte teljesen belesüppedt a paplanba. Infúzión kapta a vizet és mindenféle vitamint, gyógyszert. Úgy tűnt, mint aki alszik. Halkan közelebb lopóztunk hozzá és leültünk két székre. Legolas a földre kuporodott mellém és két keze közé zárta remegő kezemet.

-Jól van. Csak alszik.- suttogta és bíztató pillantásokat küldött felém. 10 perc múlva felébredt.

-Ismerős az arcod... Nova?- kérdezte a suttogásnál is halkabb hangon.

-Eljöttünk meglátogatni.- mondta apu, mert látta rajtam, hogy nem tudok beszélni. Jól látta, a könnyeimet próbáltam visszanyelni.

-Miért sírsz Nova?- nyújtotta az arcom felé lassan a száraznak tűnő, forró kezeit. Itt eltört a mécses (ergó sírni keztem).

-Aggódok. Érted.- válaszoltam két levegővétel között.

-Jól vagyok. Láthatod!- mosolygott bátran és boldogan- Semmi komoly, az orvosok is megmondhatják. Csupán..- köhögött egy keveset, mint akinek ki van száradva a torka- Csupán rosszkor jöttek a dolgok.

-Ezt hogy érted?- vettem erőt magamon és végre kezdtem megnyúgodni.

-Rosszkor kaptam el egy vírust. A tünetei a láz és erős hányinger volt. Ez teljesen levert a lábamról. Kiszáradtam, semmit sem ettem, csak a gyógyszereket.. nem segítettek, csak rontottak a helyzeten. Most enni-inni kapok, gyógyszert csak fájdalomcsillapítót. Így kiürül a szervezetemből minden, ami nem oda való és mehetek haza. Mostmár csak jobban leszek...- próbált bíztatóan mosolyogni, de úgy tűnt valamit elhallgat.

-Hál' Istennek!- kiáltottam fel.

-A Valák kegyelmesek.- tette a hátamra a kezét a herceg.

Benyitott egy nővér.

-Sajnálom, de lejárt a látogatási idő. Kérem hagyják pihenni a betegünket.

-Szeretlek!- nézett apa anyára- Gyógyulj meg hamar!

-Úgy lesz!- bólogatott egy fáradt mosollyal.