Hamarosan Melkor ismét elvesztette magát valahol a mámorban, és csak szeretője lángoló szemeire tudott koncentrálni. Mindennél jobb  volt most azokba a végtelen lávatengerekbe nézni, figyelni ahogy aprókat mozog a pupilla - összeszűkül majd kitágul. A pillák meg-megremegnek ahogy gondolatok és tervek nélkül mozognak. Érezte minden apró mozdulatát, a vállaiba kapaszkodó ujjakat, a megfeszülő izmokat a testén, de azok a csodálatos szemek a lelkét is mutatták. Boldog volt, a legboldogabb. Elfelejtette minden fájdalmát és bánatát, és csak ők ketten voltak most a világon.
Mairon boldogan, homlokán gyöngyöző verejtékcseppekkel terült el ura mellett, körözve simogatva annak mellkasát, akire feküst. Apró csókokkal halmozta el boldogságában, ugyanis ez a mai oktatás, különösképp a kedvére tett és mar nem is érzett szomorúságot, a vala mellett csak nyugalmat és örömöt.
"Minden világos.. megértettem a leckét, Melkor." Nyalta körbe az ura merev mellbimbóját és óvatosan a fogai közé vette.
Melkor elnevette magát a helyzet komikumán, mikor az erőteljes fájdalmasan csiklandozó érzés magához térítette. Vidáman fogta le a még mindig kacérkodó fiút, és szorosan mögé fekve a fülcimpáját csipkedve, éppen hogy csak villás nyelvével megérintve piszkálta tovább.
"a többit remélem már láttad a ménesben és nem kell végignéznem veled egy szülést" nevetett a vörös hajzuhatagba.
 Erura, ha ezt Manwe látná!
És elképzelte fivére döbbent szépvonalú arcát, ahogy szemei kikerekednek és lehet még rángani is elkezd az egyik. Pont mint mikor mezítelenül jelent meg az egyik nyáresti ünnepségen a fák alatt. Melkor visszafojthatatlan kacagásba kezdett a hátára hemperedve majd a másik oldalra, majd vissza. Egyszerűen nem bírta abbahagyni. Valami festményt vagy kis szobrot vagy valamit kéne erről küldeni neki!  
Mairon meglepődött arccal nézte a valát, aki alatta megállás nélkül kacagott.
" Melkor? Melkor! " nevetett már lassan ő is az ingertől " mondd,mi ennyire vicces? " kérdezte, felegyenesedve és leülve mellé, erőre hajoltan kémlelve őt." hagyd abba! Na..." mosolyodott el, ahogy fölé hajolt és megcsókolta a homlokát a kacagó valának " van kedved velem vadászni ma? " tett fel egy eddig soha megnemkérdezett kérdést.
"ma.. Manwe.. Képzeld el ha látna minket" bökte ki már kicsit lenyugodva, még el-elnevetve magát. Hallotta a kérdést, de ezt meg kellett osztania a társával.
"mire szeretnél vadászni?" kérdezett vissza, közbe figyelve Mairon arcát ahogy lassan elképzeli Manwe arcát ő is.
Mairon, akárcsak az ura, hangos kacagásban tort ki, leborulva Melkor mellkasáról, legurulva róla és azon kapta magát, hogy leesett az ágyról, úgy nevetett, ahogy elképzelte Manwe uraságot.
Igazából, egyáltalán nem kedvelte azt a valát és már az Aulénal töltött évek alatt, szívesebben nézte volna, ahogy elhagyja gőgös trónját  mintsem bájologjon vele.
De, nem így lett, bár ezt már nem bánta, mióta Melkorral volt.
Abbahagyta a nevetést, majd felült és a padlóról figyelte Melkort.
" Bármire "felelt az első kérdésre.
Mairon felült és az agyra mászott, újra Melkor felé tornyosulva, hosszan megcsókolva annak pimaszul mosolygós ajkait. Még sosem vadászott, de meglepően oromét lelte a gyilkolásban így el akart menni, egy erdő pedig elterült az közelben, így a lehetőség is adott volt.
" azt mondom ránk fér a kikapcsolódás.....es még sok sok mindent tudsz tanítani is nekem" mondta Mairon, megsimogatva a fekete fürtök mögött Melkor arcát és újra kedves neveken illette, ahogy rajta kívül senki sem: meleth nin.
Összekulcsolta a kezeiket, a saját ujjait Melkor ujjai közé csúsztatva es elmélyedt a sötét szempárban, arra gondolva, hogy mennyire gyönyörű is a vala, szemtelen és mosolyra késztető vigyora.
És csak az övé.....
Habár sokak nem sejtenék, de volt egy lovarda Angbandban, nem messze az egyik belső kaputól. Egy kisebb ork vigyázott a nagy termetű, fekete paripákra, akiknek rubintként izzottak a szemeik. Fel se érte őket, de ezt a feladatot kapta. Az ifjú Mairon, a hosszú varázslóköntöse helyett lovagláshoz választotta a gúnyáját, a hosszú haját pedig varkocsba fogta, csak pár tincs lógott bele a fehér homlokába. Kardját és egy íjat magával vitt, a kesztyűjét pedig lefele haladva a hosszú lépcsőfokokon húzta fel magára. A vala, pedig gyorsabban mint ő, árnyként érkezett az udvarra, az orkok pedig ijedten szétszéledtek.Mairon két váltott farkasa is csatlakozni akart, így leültek uruk lába mellé és nagy szemeiket, Melkorra meresztették.