Ancalagon a fekete, aki még egy fel fejjel nagyobb lett, izgatottan nézte barátját, aki lassan, szinte fájdalmasan lélegzett az ágyon fekve, bekötözött sebekkel.
A test láztól izzott, arcán pedig a fájdalom jelei uralkodtak el, és álmodott. Álmot látott, amiben a hatalmas feketeségbe rohan, lángoló fáklyával és a tünde beleszúrja a fegyverét, ő pedig vérzik és elesnek...
" Neeem! " ugrott fel hevesen, megragadva az ágy két szélét a kezeivel, de a hirtelen mozdulattól a sebe jobban fájt, így ledőlt egy kicsit. Varázsereje és a pár gyógyítás miatt amit ismert, működött a regeneráló folyamata is.
A kis sárkány felkapta a fekete fejét és izgatottan emelte meg a szárnyait, elrugaszkodva a padlótól, hiszen bár mély sebet kapott, Mairon nem veszett oda! De arcára kiült a szomorúság, az ifjú maiának....
Közelebb kúszott barátjához - a lassan elérte a farkasok méretét, és magasból leugorva már vitorlázni is tudott. A fiú mellé tette a fejét, és nagyot fújva sóhajtott.
"mi a baj?" kérdezte érces hangján. Mindig meglepte vele a környezetét, hogy tud beszélni, Mairont is meglepte a megváltozott hang.
Eközben füleit hátrahúzta és hallotta hogy megérkezett Morgoth, de nem akarta a barátját magára hagyni.
" elbuktam. A stratégiám rossz volt és vesztettünk. Sokan meghaltak engem meg leszúrt egy tünde...nevetséges vagyok...egy vesztest hogy rettegjenek és féljenek? ...elbuktam...Melkor csatáját, Ancalagon..." mondta az ifjú, könnyes szemekkel és megsimogatta a barátja fejét.

A fekete sárkány csak békésen nézte barátját és kicsit jobban odadugta a fejét, remélve ez megnyugtatja a fiatal hadvezért. Még mindig szinte gyerek volt, nem nagyon értette ezt a háborúsdit, de nagyon sajnálta a maiat a vesztesége miatt. Valahogy szólnia kéne Melkornak, de közbe a maiat se hagyhatja magára.
Mairon pár percig csendben simogatta a puha bőrt, küzdve a lázzal. Nem akart visszaaludni, nem akarta újra látni azt az álmot. De azt se akarta, hogy ura visszaérjen, félt hogy mit fog róla gondolni, vagy mit fog tenni dühében.
Hatalmas robaj hallatszott kintről, mintha a hegy akarna rájuk szakadni. Majd csend lett. Ismét kisebb zaj, távolabb valamivel. Majd csend lett.
Melkor miután kitombolta magát, leült a a romokra, amiket az előbb kreált. A trónt is és a terepasztalt isösszezúzta kalapácsával, amit elhajított be az alagútba, amennyire csak tudott. Nem képes bemenni, most túl dühös és csalódott. Nem tud szembenézni a fiatal maiaval is.
" Mi folyik itt? " kérdezte Ancalagontól a maia, majd nagy nehezen kimászott az agyából. " Látnom kell őt......"
Ezeket mondta majd felsóhajtott, hiszen mindent nagyon jól hallott odakintről.
Elengedte saját félelmét, mi lesz, ha a nagyura leszidja, hiszen első sorba, Melkort helyezte. Látni akarta és beszélni az urával, szeretőjével.A kis barátja, nem tudta megállítani sem visszadugni az ágyába, mert a maia, összeszorította a fogait majd kinyitotta a trónterembe vezető ajtót.
A sötét úr a földön ült, a trónterem romokban, koronája a túlvégen pislákol.
Mairon, nehézkesen vonszolva magát megindult, mikor kishíján elesett, sárkány barátja lépett mellé támasznak.
Kettesben araszoltak Melkor felé. Mairon most kicsit mérges is volt, hiszen neki lenne szüksége az ápolásra; persze ő volt a felelős a csatáért, de majdnem az életét adta érte!
Eltervelte h Melkor szemébe mondja mindezt, és számonkéri, hogy miért nem beszélt vele azonnal, hogy visszaért.
Minden mérge elszállt, amikor közelebb érve meglátta, hogy a számára legfontosabb egész Ardán, összetörve, némán sír. Fájdalma annyira elvakította, hogy észre se vette a 2 hívatlan látogatót.

Ancalagon segítségével Mairon Melkor elé ballagott, majd óvatosan féltérdre ereszkedett es leült a vala mellé megérintve annak szénszerűvé égetett kezét a gyenge ujjhegyeivel, majd tenyerével, de megszólalni még nem szólalt.....csak nézte a valát, aki miatt még vert a szíve.
Az érintésre Melkor levegőt venni is elfelejtett pár másodpercre, majd szíve is kihagyott egy ütemet mikor meglátta a maiat. Élt és sérüléséhez képest jól volt. Csak bámulta a narancs szemeket, amik most nem égtek olyan hevesen - biztos a láz miatt. Nem tudta mit mondjon neki, a vereséget már a csatatéren megbocsátotta neki. Viszont ismerte Mairont, tudta hogy a szívére vette a kudarcot.
"vesztettünk" súgta alig hallhatóan végül, a fiú kezeit viszontfogva. Most meg röhejesnek érezte magát, hiszen elég egyértelmű tényt közölt. Na meg így sose tudja meg mennyit jelent neki, de ha egyszer olyan nehéz szavakba öntenie. Annyiszor próbálta már, de mikor a tűzszemek rámeredtek, félt kimondani, félt hogy a másik elmenekül. Kalapáló szívvel várta mit tesz a fiú. Rettegett tőle hogy itt fogja hagyni.
" Bocsáss meg nekem -" mondta halkan mairon a valának és leesztette szomeuan a vállait is.
A haja ráomlott a hárara es telesen belepte azt, miközben nézte az urát.
" elbuktam és meg sem érdemlem hogy éljek. Bocsáss meg nekem....."Úgy érezte, imádottja haragszik rá, ezért mond oly keveset de Mairon meghalni is képes lett volna Melkorért.
Pár percig meredten bámult rá a sötét vala, kiismerhetetlenül. Oldala sajgott a fájdalomtól és a láz is kezdett újra úrrá lenni rajta, de a félelem ott tartotta. Most először nem tudta mire számítson.
A következő pillanatban az erős fekete kezek közrefogták arcát és a másik ajkai az övére tapadtak, hosszan, forrón, kétségbeesetten.
"felejtsd el az egészet" mondta végül, még mindig fogva, homlokukat összeérintve.
" de...hogy felejthetnénk? Elbuktam és vesztettünk. Nem érdemlem meg a hadseregek vezetését és téged...miután Feanor mocskai legyőztek " mondta Mairon, könnyes tekintettel, a láz és a szomorúság mondatta vele ki, de Melkor érintése....
Az imádott érintése abbahagyatta vele a sírást a gőgje és lelkiismerefurdalása ellenére is.
Melkor letörölte a maia könnyeit, végigsimított most kicsit sápadt haján, egy rakoncátlan tincset visszatéve a helyére. Szavakkal képtelen elmondani, de tettekkel talán sikerülhet... Gyengéden felnyalábolta sérült szeretőjét, és visszavitte az ágyába.
 Még Ancalagon se hitte volna el, ha nem a saját 2 szemével látja, hogy fekteti vissza gondosan, kötözi át a hatalmas sebet, takargatja be akár egy gyermeket Melkor a fiút. Nem szólt már semmit, csak nyugtatóan lepisszegte, mikor megpróbált ismét magyarázkodni, mikor már mellette hevert.
Ez valóban megnyugtatta a fiú zavart gondolatait és a hevesen dobogó szíve is visszatalált a saját ritmusához. A mellette heverő valát nézte, aki a hibája ellenére sem hagyta ott őt és akaratlanul is elmosolyodott ezen. Nagy nehezen közelebb húzódott a valához, majd annak nyelvén szólt, halkan és szelíden.
" szeretlek " mondta egyenest és összeérintette száraz ajkaikat.
Melkor átölelte a másikat, finoman, nehogy fájdalmat okozzon.
"Én is téged, Tithen erchamion nin" vigyorgott maga is a becenéven, amit kitalált és megkönnyebbülten sóhajtott magában. Kimondta előtte is, és még nem pattant fel mellőle, sőt a hegyek se omlottak rájuk. Azért gyanakvón körbesandított, remélhetőleg Manwe nem hallja őket...
" nem is vagyok kicsi "
Mondta egy ferde mosollyal a maia, majd boldognak látszott, mikor lehunyt szemekkel a vala mellkasára hajtotta a fejét, erre Ancalagon megesküdött volna, mikor az ágy szeléhez battyogott es lefeküdt, persze fülelve és hallgatózva, hogy semmiről se maradjon le. De örült, hogy Morgot vigyáz a barátjára, aki éppen megérintette a vala kezeit az ujjaival összekulcsolva, ezzel is azt mutatva: hogy összetartoznak, hiszen Maironnak, esze ágában sem volt elhagynia Melkort, hiába tartott ettől a Sötét úr.