A csel bevállt, bár nagyon sok ork veszett oda közben. A nyugati tündék még erősek voltak, nehéz ellenfelek. Melkor azonban balrogjaival könnyedén törte át sorfalukat. Új fegyvere rendkívül hasznosnak bizonyult, oly könnyedén repítette odább vele ellenfeleit, mintha csak kis bábuk lennének. Feanort kereste, de eddig nyomát se látta. a balrogok dühödten rohamozták meg a tündéket, hosszú idők óta vártak erre az alkalomra, és most könyörtelenül gyilkolták ősi ellenségeiket. Sokukat menekülés közben értek utol és olykor szakítottak ketté szó szerint. Feanor úgy gondolta itt az alkalom a cselekvésre. Egészen előre vágtatott paripájával, úgy gondolta már mindenki elhagyta a z erődöt és neki már csak a sötét úrral kell megküzdenie a szilmarilokért.
"MORGOTH!! " kiáltotta amilyen hangosan csak tudta, így nevezte el a nagyurat fia megölése után.
Válasz nem érkezett, de ő dühödten folytatta útját a kapuhoz. Melkor felkapta a fejét Feanor hangjára és kalapácsával vágva magának utat a harctéren, elindult felé.
Gothmog, a balrogok vezére, 2 jó harcosával állt a kapu árnyaiban megbújva és vérre éhesen várta, hogy a tündekirály besétáljon csapdájába. 
 Mairon, aki szélsebesen szállt, megérkezett a záporozó nyilak között a csata közepébe. Leszállt, s azonnal levetette madáralakját. Testét sötét színű páncél borította, egyedül fején nem volt sisak, vörös fürtjeivel pedig a halál illatot szállító szél játszott. Felemelte a fejét, majd kivonta a hatalmas pallost a hüvelyéből és szemöldök ráncolva, magabiztosan megindult az ellenséges oldal irányába. Sok ork azonnal megismerte a vörös maiát a csatatéren.
  Újra erőt merítve kedvenc kovácsmesterük jelenlétéből, vad rohamba kezdtek ismét. Sokan közülük már nap óta harcolt a kikötőktől egészen idáig sodródva. Maironnak még nagyon kellett koncentrálnia, új volt neki ez a felállás, hiszen most egyszerre több ellenféllel kellett elbírnia, nem csak eggyel. Miközben kecsesen mozgott, és lángoló testét is kihasználva végzett annyi elffel amennyivel csak bírt, a tömeg lassan visszasodorta a kapu irányába. 
 " Előőreee" kiáltotta egy magas, sötét hajú tünde, Feanor.A fiatal kovácsmester közel volt a férfihoz, így jól láthatta őt és hallhatta dühös és indulatos szavait. Erősen megragadta a tüzes, sötét pallos markolatát és fogvicsorgatva, szaladva megindult a tündekirály felé olyan gyorsan, amennyire csak bírt. Teste újra lángra kapott, út közben pedig megsebzett és levágott pár tündét, közben egyre közelebb jutva Feanorhoz.
" Nézzétek! Mairon nagyúr!!" kiáltott fel egy ork a csatatéren a lángoló, dühös fiú felé emelve kezét.
  Az erős elfkirály megfordult, hogy szemügyre vegye a közeledő fényforrást. Egy balrogra számított, de szemei kikerekedtek mikor felismerte a maiat. Aule külön megkérte még indulása előtt, hogy próbálja meg visszavinni vörös hajú ifjú tanítványát.Mairon minden erejét bevetve rohamozta meg az elfet, de az könnyedén hárította. Egy gyors varázslattal tűzfallal választotta el magát és Feanort annak katonáitól. Egyedül akart végezni vele, elképzelte Melkor mennyire büszke lesz rá ha elé viszi a fránya elf levágott fejét.Az említett dühödten közeledett feléjük, mérges volt a maiara de féltette is. Feanor hírhedt harcos volt, messze Mainorét meghaladó tudással. 
  Mairon kifújta magát és várt, míg a teste emlékezni nem kezdett azokra a gyors és heves mozdulatokra, amiket még Melkor mutatott neki. összpontosított, elengedve magát, hagyva, hogy a földi test ne gátolja a gyors mozgásban és a szélsebes suhintásokban. Magabiztosság sugárzott a fiúból a lángok pedig kialudtak. Csak ketten álltak ott. Ő és a tündekirály, aki nem értette, hogy miért harcol ellene Aule maiája.
 " Add meg magad " mondta Mairon a férfinak.
 "Mairon?" Kérdezte az elf, bár tudta a választ. "Nem akarok ellened harcolni, a szilmarilokért jöttem és hogy téged visszavigyelek Auléhoz"
Kedvesen beszélt a fiúhoz, de valójában felkészült a harcra. Nem időzhetett túl sokat, ha a fiú észrevette akkor Morgoth sincs messze tőle. 
  " A...aule? " szólalt meg elfojtott hangon az ifjú maia, s mintha szeme könnybe lábadt volna a felismeréstől. A kezei látszólag remegni kezdtek...
" Nyugodj meg. Visszaviszlek hozzá. Nem tudom, miféle bűbájt szórt rád Morgoth, de küzdj ellene, Mairon " nyújtotta ki a kezét az ifjú felé, akinek kétségbeesést vélt látni a tekintetében.
Mairon térde megrogyott s lassan féltérdre ereszkedett a tündekirály előtt, megadóan, akinek gőgje ettől csak egyre jobban nőni kezdett, ám, mikor felsegítette volna a könnyes szemű maiát, ő egyszer csak már nem volt ott előtte, eltűnt s a háta mögött jelent meg újra, erősen belemártva a férfibe a kardját.
" Rohadj meg, tünde " morgott Mairon és kihúzta a kardot Feanorból, közben a tűzfal eltűnt körülük. 
Az orkok ezt látva, még nagyobb harci kedvet kaptak s rohamozták a tündéket. 
Az orkok örömrivalgásban törtek ki, míg az elfek dühödten támadtak Maironra. A balrogok vezére elérkezettnek látta a pillanatot, hogy cselekedjen és feladják rejtekhelyük, kirontottak, hogy védjék a kaput és a fiút. Melkor a nagy tömegben nem látott túl sokat, főleg mert Feanor fiai tartották fel. Azonban mikor meglátta, hogy egy egész sereg elf ront drága Maironjára, félelmetes sötét árnyként rontott közéjük, otthagyva a hercegeket. Kihasználva a kavarodást, s sérült Feanor odébb kúszott és fiai segítettek neki elhagyni a harcmezőt. A balrogok együttes erejével Melkor pár óra alatt visszaverte a tündéket, közben fél szemét a hősiesen küzdő Maironon tartva
" Zavarjátok haza a férgeket, Gothmog! " kiáltott a kardját magasba tartva Mairon hősiesen, az pedig ismét lángra kapott a tündék kioltott vérétől. Megrettenve hagyták el Angband vidékét, sebeiket nyalogatva kúsztak Feanor és fiai után, míg az orkok dühödten zavarták és ölték le őket.
  Melkor némán állt, valamivel távolabb a holtestekkel borított mezőn. Figyelte a maiat, aki egészen megváltozott. Most magasnak és félelmetesnek látta, olyannak akitől bárki halandót rettegés fogna el. De ugyanakkor gyönyörűnek is, a harc hevétől lángoló szemei tele voltak élettel és büszkén kémlelt körbe levágott ellenségeiken. Valamit keresett, látta, hogy most nyugtalanná vált, valamit mintha elveszített volna a közelében. 
 Az ifjú maia dühösen forgolódott és miután egyetlen tünde sem maradt, csak az elesettek, dühében visszacsúsztatta a kardját a hüvelyébe és morogva indult vissza angband felé, ám ekkor megpillantotta a nagyurát, akinek az engedélye nélkül tartózkodott a csatatéren...
" Melkor..."
 A sötét úr útját állta az erőd kapuja előtt. Szigorúan nézett rá, bár nem úgy tűnt, mint aki valamit tenni fog vele.
" Megint megszegted a parancsomat." Mondta hűvösen; büszke volt a tanoncra, de nem tűrhette az engedetlenséget. "kérem a kardot!" tartotte ki jobb karját a fiú elé.
Mairon duzzogva lesütötte szemét, és fújtatva kedzett bele mondandójába
"én csak segí-"
 "IDE VELE!" Szakította félbe Melkor; továbbra is mozdulatlanul tartva kezét. A sebesülteket gyűjtő orkok felfigyeltek a kiáltásra, és izgatottan figyelték a jelenetet.
Mairon még dühösebb lett, szemei lángoltak, de emlékeztetve magát a korábbi esküre amit ő maga tett Melkornak engedelmességéről, nagyot fújva durván a kezébe adta a nemes pengét. "és most menny és segíts az orkoknak"
Lassan feltekerte a kardra annak bőrszíját és nagy léptekkel elindult a palotába.
"Melkor, én csak...én...." mikor látta, hogy mestere most biztosan nem fogja meghallgatni, duzzogva vette az irányt a műhelybe, hogy segítsen lepakolni az orkoknak.
  Melkor a trónterembe ment, a kardot lerakta a terepasztalra. Megmaradt vezérei már ott várták, hogy számot adjanak az elmúlt napok eseményeiről. Ahogy hallgatta a lehangoló híreket a vereségekről mind keleten, mind a kikötőnél, úgy lett egyre dühösebb.
A félelf-félork vezére még be sem fejezte a beszámolóját, mikor Melkor egy suhintással levágta fejét Mairon kardját felkapva az asztalról.
 Az alacsony ork vezető hátrahőkölt a döbbenettől és nagyot nyelt félelmében, hogy esetleg rá is ez vár. Kicsit megnyugodott mikor Melkor a kardot a halott ruhájában megtörölte, nagy visszahelyezte hüvelébye és ismét lerakta az asztalra. Gothmog szemrebbenés nélkül nézte végig a kivégzést, már megszokta a több ezer év alatt teremtője kirohanásait. Az orkot Melkor egy kézmozdulattal elhajtotta a teremből, aki készségesen sietett el onnan. Ezután hosszas tanácskozásba kezdtek a balroggal Mairon sorsáról. 
  Mairon idegesen járt fel s alá a hálóteremben.
" ha, ha megöltem volna azt a rohadékot, most büszke lenne rám" kiabált magának, de Ancaran végighallgatta az ifjút. " Ha az a szemét nem szalad el, akkor levághattam volna a fejét. Erre most? Elvette a kardomat és mérges rám"
Az ifjú maia felsóhajtott és beletúrt a hosszú, göndör végű hajzuhatagába. Nem akarta magára haragítania férfit, így szemeiben megbánó könnyek gyűltek össze, de a tüzes tekintetétől el is párologtak. " francba!! " morogta újra és belerúgott egy földre esett aranykehelybe.
" M...mairon " állt egy ork az ajtóban " A nagyúr látni kíván. " 
Vajon mit akarhat? Kérdezte magától kicsit félve az ifjú maia, hiszen tudta, hogy megszegte a parancsot, de ugyan akkor csak jót akart ezzel. Felvette a földről a kelyhet ls a varázskönyvet, amit dühében szétdobált, lerakta őket az asztalra, majd elindult, ancarannal a vállán, követve az orkot, közben Feanor nevét ezerszer is elátkozta....