Melkor az aggasztó hírek halatán azonnali kisebb támadás mellett döntött, hogy mire megérkeznek a nyugati tündék, az itt maradtak ne legyenek elég erősek. Míg Mairon a könyvtárban elfoglalta magát, ő összehívta orkjait és megindította a csapatokat Thingol birodalma ellen, 2 oldalról támadva.
Majd 2 napjába telt a seregeket megfelelően felkészíteni - sajnos Glaurungot még nem küldhette, bőre még túl sérülékeny volt - de ez az ütközet most amúgy is az erőviszonyok felmérésére szolgált. Nem akarta túl hamar felfedni titkait, azt akarta, a tündék bízzák el maguk.Miután csapatai megindultak, elindult megkeresni Mairont. Útközben Ancaranba botlott, aki szokásos őrült hadarásával magyarázott a nagyúrnak és sürgette a könyvtár felé.
Mairon a könyv belsejébe mélyesztve a homlokát aludt, akár csak egy barlangi medve, háborítatlanul. A kezeit az asztalon pihentette és mozdulatlan volt. Annyit olvasott, hogy beleszédült a sok tudásba.
Melkor halkan nevetett a helyzeten és megnyugtatta az apró lényt, hogy nincs semmi baj, csak alszik. A valák és a maiak is képesek napokat, akár ha kell heteket ébren maradni; de ezután képesek ugyanúgy napokig aludni. Felnyalábolta tanítványát és elindult vele vissza a hálójához. Ő maga nem tervezett lepihenni, addig semmiképp, amíg nem kap hírt a csata kimeneteléről.
Mairon egy hatalmasat ásított, amint átlépték a hálószoba küszöbét. Akkor vette csak észre azt, hogy a vala cipeli őt és már nem a könyvtári könyveket bújja, amibe belekezdett. " M-melkor? " nézett nagyokat pislogva a férfira, de be kellett magának vallnia, hogy élvezte a helyzetet.
"Meg kell hagyni, tudsz időzíteni" És lerakta az ágyra a fiút. "Nyugodtan aludj még, ha szükségesnek érzed" És már fordult is el, azzal a szándékkal hogy magára hagyja és inkább a tróntermében mászkáljon fel-alá idegesen.
" Nem, nem vagyok már fáradt. Aggaszt valami? " kérdezte Mairon, azonnal felülve az ágyon és a vala után fordult
Nagyot sóhajtva állt meg az ajtóban; nem volt benne biztos, hogy Mairont is fel kéne ezzel tüzelnie. De úgy is kiszedi belőle, ennyire már ismerte...
"Míg a könyvtárban voltál, elindítottam a seregeimet Thingol király ellen." Csak félig fordult vissza, hogy lássa a kiváltott reakciót.
Mairon felült az ágyról és megindult Melkor felé.
" Felébreszthettél volna. Ez fontos hír " jegyezte meg az ifjú és megérintette a vala vállát " Vannak új hírek a seregek felől? "
"Még nem" Melkornak nem volt sok kedve társalogni, dühítette, hogy nem hagyhatja még el Angbandot, és tétlenül kell várnia a csata kimenetelét. Persze addig is taníthatná a maiat...
" Kit tettél meg csapataid vezérének? Mi a stratégia? " érdeklődött tovább ajakharapva a maia. Zavarta, hogy Melkor arca nyugtalan.
A sötét úr kissé türelmetlenül sóhajtott, de üsse kő; elvégre stratégiát is kell neki tanítania."Az új edzőpartnered vezeti őket, jó vezérnek bizonyult. 2 irányból támadják meg a déli részeket és szorítják vissza a sinda tündéket amennyire csak lehet. Meg kell őket gyengítenünk, mielőtt megérkeznek a nyugati elfek." Vázolta fel a terveket kurtán, és a falon a fiú által oly kedvelt árnyjátékokkal mutatta meg Középfölde térképét.
" És a hírvivők közül egy sem tért vissza, hát ez aggaszt? " kérdezte az ifjú, figyelve az árnyjátékokat, ám valami furcsa érzés furdalni kezdte az oldalát és ötlete támadt, így azonnal felpattant magabiztosan és az ura szemeibe nézve közölte is vele. " Majd én odamegyek! "
"Nem mész sehova!" Dördült mély hangon Melkor, szemei dühösen szikráztak.
Még csak az kell, tapasztalatlan ifjú elrohanjon a tündékkel harcolni! Nem azért vállalt annyi kockázatot a kitanítására, hogy rögtön a háború elején leölesse magát.
Mairon ahelyett, hogy megrettent volna, azonnal feleselni kezdett.
" Márpedig én nem fogok tétlenül a valagamon ülni, míg te aggódsz a csata kimenetele felől! " vágta az urának.
Melkor iszonyatos haragra lobbant, mikor a fiú elmenetelt mellette. Felöltötte rettenetes félig szörnyeteg formáját, és egyik karjával megragadta Mairon vállát, abba melemarva hosszú karmaival. Meg sem várva míg felkiált fájdalmában, hajította a szoba végébe és láncolta oda az árnyak segítségével.
"Azt mondtam, itt maradsz; és ha még egyszer ellen mersz szegülni a parancsomnak, esküszöm a lelked nélkül küldelek vissza Aulénak!"
Mairon szembe nézett az urával. A fájdalom ellenére nem rettent meg tőle, de hevesen az alsó ajakába harapott és összeszorította a szemeit pár pillanatra a szúró sebből nyilaló fájdalomtól, amit Melkor okozott neki. Belekapaszkodott a köpenyébe, erősen a két kezével és lehajtotta a fejét.
" Semmi szükség a láncokra....megértettem..." felelte.
Nem akarta feldühíteni, de aggasztotta Melkor arcán az aggodalom és jót akart volna, mégha heves indulatokkal is.
"Chhh" Szisszent mérgesen ura és kiviharzott a szobából.
Amint bezáródott mögötte az ajtó, Mairon sötét láncai szertefoszlottak. Melkor egészen Angband kapujáig ment, annak tetejéről kémlelte a messzi tájat. El nem hagyhatja Angbandot, de valamit muszáj tennie. Felnézett a felhőkre amik szüntelen takarták az eget otthona felett, és új ötlete támadt. Orkjai nappal sebezhetőek, akár csak sok más teremtménye. Dühét az égboltra koncentrálta most, és minden erejével azon munkálkodott, hogy árnyékot borítson a délebbi részekre is, orkjait segítvén.
Az égbolt felvette a hollók szárnyának sötét színét és a fény, amit a tündék szerettek, eltűnt egy szepillantás alatt előlük.
Mairon eközben nem hagyta el a hálótermet. Leült némán és átkarolta a térdét a lábaival, gondolkodva azon, mit kellene tennie, hogy segítsen Melkornak, ám azt érezte, hogy a férfi haragszik rá.
Furcsa csörtögésre lett azonban figyelmes, így kipillantott az ajtón. Egy tünde próbált megmenekülni Angbandból, fáklyával a kezében. Melkor elfeledkezhetett az új foglyokról, gondolta a maia, majd sietve odalépett a szökevényhez, aki elsőre megijedt, de látva Mairon hegyes füleit, megnyugodott.
" Szóval téged is elkaptak? Szerencsétlen barátom. Gyere gyorsan, el kell innen tűnnünk, mielőtt az a démonfajzat meglát! " mondta a kétségbeesett, sötétbarna hajú tünde, ám Mairon, ahelyett hogy követte volna, elkapta a fegyvertelen alak csuklóját és annál fogva kifordította a karját.
A fáklya leesett a földre, egyenest a lába mellé.
A tünde fületkeserítő sikoltása megtelítette a palota hatalmas, visszhangzó termeit.
Hajánál fogva kezdte el húzni maga után az elfet, vissza a cellák irányába. Ha nem mehet harcolni, akkor majd a rabokról gondoskodik, határozta el magában.
"Engedj el kérlek! Nem kell engedelmeskedned neki! Együtt meg tudnánk szökni, most nem figyel, leköti a varázslat!" Könyörgött szüntelen a még nála is fiatalabb teremtés.
" Nem e? Nem engedelmeskedem, barátocskám, én azt csinálok, amit akarok! " vágott vissza az ifjúnak a maia.
Ellökte az elfet a földre, majd erősen gyomorszájba rúgta őt. Eszébe jutott Melkor, a seb a karján, a férfi dühe, ettől pedig ő maga is ingerültebb lett. Újra belerúgott a tündébe, majd a lángoló, forró tenyerét az arcára tapasztotta.
" Nesze ....az imádott fényed...."
Mérgében a kelleténél jobban égette meg áldozatát, így az belehalt a sérülésbe. Egyel kevesebb ork alap, nem érdekes. Megpróbált megszökni és holmi szolgának merészelte nézni. Lángoló szemekkel nézett végig a börtönben leláncolt elfeken, melyikük merészeli még becsmérelni. Dühös vicsora lassan önelégült vigyorrá vált, ahogy látta a legyengült tündéket össze rezzenni és arcukat gyorsan lehajtani. Egy se mert már ránézni, többük sírva fakadt az elgyötröttségtől és kilátástalanságtól. Bíztak benne, hogy az a bátor ifjú talán sikerrel jár és tud segítséget hozni.
" Ha még egyszer szökni próbáltok, ha még egy vinnyogó hangot meghallok, ugyan úgy fogtok járni, mint a kis barátotok.....értve vagyok?! " kapta el hirtelen a rácsokat, a tündék, pedig amennyire csak tudtak, behúzódtak a sarokba.
Mairon elkezdte ezt élvezni: mások félelmét. Elégedetten hátrahúzta a vörös haját és végignézett a teremben, szemügyre véve a kínzási lehetőségeket, de nem akart sokáig itt időzni.
Elégedetten indult fel megkeresni Melkort, hogy eldicsekedje tettét; ám még a folyosón éles fájdalom nyilalt a vállába. Sziszegve kapott oda kezével, és az egyik fáklyánál megállt, hogy szemügyre vegye sebét. Az most fekete volt, és a vér is elfeketedett ami szivárgott belőle. Sose látott még ilyen sebet, de gondolta ha kitisztítja az nem árthat. Gyors léptekkel elindult a fürdőhöz vissza, hogy ellása sebesült vállát.
" Fenébe..." sziszegte.
A fürdőbe érve a lábait elhagyta az erő és megbotlott, ráesve a vállára, amit a másik kezével erősen szorongatott, hogy ne vérezzen el. Morgott magában, hogy lehetett ennyire idióta?
Nem talált semmit, amivel kitisztíthatná a sebet, hiszen egy valának miért lenne ilyenre szüksége? Ereje nem volt varázsolni, bármennyire is próbálta volna, csak a medence széléhez tudott odakúszni és egy hatalmasat kiáltani.
" Ancaran!! "
A pici pók teljesen kétségbeesett, hogyan fog ő most időben elszaladni egészen a hatalmas falig??? De azért meg kell próbálnia, így olyan gyorsan szedte 8 apró lábát, amennyire csak tudta. Közben vég nélkül kiabálva, hátha valahol van egy nagyobb fajtársa vagy egy ork, aki segíthet neki. Ehelyett többször is kishíján ráléptek az említettek, míg erején felül teljesítve szaladt. 2 hatalmas termen sikerült átszaladnia, amikor egy sötét árny száguldott el mellette az ellenkező irányba. Hatalmasat fújva kezdett el loholni vissza, nagyura után.
Melkor az éppen visszafelé tartó küldöncöket figyelte a falról, amikor egy holló röppent el felette a veszélyről értesítve. A kicsi pók szakadatlan kiabálása nem volt hiábavaló, a többi élőlény értette és riasztották urukat.
Mairon közben kúszott fél kézzel a padlón, erőlködve kezdett varázslatokba, de teljesen hasznavehetetlen volt az egész. Összeszorította a homlokát, véresre harapta a telt ajkait és elkáromkodta magát, ami nem volt jellemző rá. Reménykedett abban, hogy Ancaran tud segítséget hozni.....