"   Mairon, Mairon, itt jön a nagyúr! " lelkendezett az egyik ork, figyelmeztetve a kovácsoló ifjút, akinek minden egyes ütése dühösebben hatott és az egész udvar beleremegett. " Köszönöm. Most elmehetsz " felelt ennyit Mairon, az ork pedig kirohant a többiekhez, lóbálva a szöges buzogányát, amit ma készített.
Mairon megtörölte a verejtékező homlokát majd levette a karvédőit és a polcra helyezte, ahol tárolta őket. Nekitámaszkodott az üllője melletti asztalnak és háttal az ajtónak, várta Melkort. 
 " Erről a látványról festményt kéne készíteni" Jegyezte meg vigyorogva a nagyúr az elé táruló képre, leginkább Mairon lángok által megvilágított körvonalaira értve "bár az már kevésbé tetszik, hogy az orkok nem dolgoznak" Lassú, magabiztos léptekkel közelítette meg Mairont. 
 " Ne terheld túl őket mert teljesen hasznavehetetlenek lesznek, de szépen haladtak ma. Tanítottam nekik egy két fegyverkészítési technikát. " fordult meg Mairon. " Ahogy említettem, szeretnék neked mutatni valamit...." Jegyezte meg az ifjú majd a füle mögé rejtette vörös fürtjeit
  Melkor felhúzta egyik szemöldökét az előbb elhangzottakra, majd láthatóan neki egész más elképzelése volt a folytatásról, mint az előtte állónak. Mairon csak a szemeit forgatta az őt szinte anyaszült meztelenre vetkőztető tekintetre. 
Az ifjú a műterem jobb oldala felé vette az irányt és az annak sarkában pihenő óriási kalapács nyelére markot kezeivel. Nehezen emelte meg, hiszen nem neki készült, olyan mágiát használt, ami illett az urához. A kalapács belsejében láva futkosott végig és világított a sötét színű fegyverből, amit lassan átadott Melkornak.
" Ezt....neked készítettem, nagyuram "
Az említett átvette a nem hétköznapi fegyvert, és könnyedén lengette, forgatta, szokva azt. Aprólékosan átvizsgálta, bár ebből más avatatlan szem nem vett volna észre semmit.
Mairon is csak sejtette, hogy nem cél nélkül nézi oly áthatóan a harci kalapácsot. Egy hirtelen pördüléssel és lendítéssel úgy mozdult ura, mintha valakit vagy valamit meg akarna ütni maga mögött. Bár nem ért Marionhoz a fegyver, annak energiáitól hátratántorodott, abban az irányban merre suhintott vele Melkor, pedig hatalmas robajjal behorpadt a sziklafal. Elégedetten vigyorgott most már nyíltan a nagyúr, és boldogon fordult vissza tanítványához.
" Igazán remek munkától végeztél, Mairon, köszönöm neked!
 " Remélem méltó fegyver lesz hozzád, Nagyuram " emelte meg lassan tüzes tekintetét, de észre sem vette, hogy örömében rózsapír jelentkezett az arcán és a fülei is megemelkedtek.
"szinte biztosra veszem" Még mindig vigyorogva letámasztotta kalapácsát és arra könyökölt rá - neki kellemes magasságban ért véget a fegyver nyele. Figyelte elpiruló tanítványát; sejtette, hogy nem szokott hozzá a dicsérethez eddig. Mutatóujjával mutatta neki hívogatóan, hogy lépjen bátran közelebb.
Mairon nem tudott az ura gondolataiban olvasni, mint ahogyan azt az ő nagyura tette, de azért bátran közelebb lépett hozzá és megemelt fejjel a sötét szempárba tekintett, várva mit kíván tőle Melkor. Most, hogy odaadta neki a meglepetését, jobb kedve lett, bár már azon törte a fejét, mivel okozhatna neki még örömet, de meglapult elméjében az is, hogy gyakorolnia kellene a vívást.
 Két ujja közé fogta a fiú kecses állát és úgy fordította a fejét, h a szemébe tudjon nézni. Mástól még meg is követeli, hogy még csak rá se nézzen, úgy hunyászkodjon meg előtte; de Mairontól nem tudta elviselni ha nem nézett egyenesen a szemébe.
"Mivel ma nagyon büszkévé tettél, engedélyt adok, hogy a nap további részében azt tegyél, amit akarsz" azt akarta, hogy Mairon megértse, nem a rabszolgája, lehetnek saját tettei és gondolatai - persze bizonyos határokon belül. 
 Büszkévé? De hiszen majdnem legyőzték...gondolta, de jól esett neki Melkor figyelmessége. Megérintette a férfi kézfejét, majd óvatosan rábólintott Ura szavaira.
" Köszönöm. Nos, akkor később találkozunk, ha csak nem kívánsz tőlem még valamit. Mondd, van valami hír a fivéreidről? Nagyon hirtelen tűntem el, így nem is tudom, mit hagytam a hátam mögött " mondta az ifjú, a Sötét úr szemébe nézve, de aztán tekintete az ajkaira vándorolt, amiket mindennél jobban vágyott újra megízlelni. 
  "Aule téged keres, de senki nem akar neki egyelőre segíteni. Feanor király azonban megindította seregeit az átjáró felé, de ne aggódj, még van időnk." Jól esett neki, hogy valakivel megoszthatja ezeket a gondolatokat, eseményeket. Hűek az orkjai, de lássuk be, nem éppen az eszükért tartja őket. Glaurung meg még fiatal, jelenleg csak a sziklák rágcsálása érdekli. "óh igen, a könyvtár innen északnyugati irányban van..." tette hozzá - biztos tetszeni fog neki, hiszen szomjazza a tudást- és egy röpke búcsúcsókot nyomott Mairon ajkaira mielőtt vállára vetette kalapácsát és elindult az udvar felé. 
Könyvtár? A gondolatra azonnal felcsillantak az ifjú szemei és sebes léptekkel meg is indult, hogy felfedezze a rengeteg könyvet, amit a nagyúr ott tartott. Nyolclábú kis barátja, aki egyre ügyesebben beszélt már, vele tartott a könyvtárba.Valóban, lenyűgözően sok könyv, pergamen és írott forrás pihent meg a polcokon. A maia azt se tudta, mivel kezdhetne, miben rejlenek a legerősebb varázslatok.
  Ancaran leugrott Mairon válláról és végigszaladt az asztalon, ami a könyvtár kellős közepén állt. A vörös hajú maia végigsétált a polcok között, az ujjaival megérintve minden egyes könyvet, ami mellett elhaladt. A legvastagabbakat és a legrégebbieket választotta ki és tette le a pók mellé, majd kényelembe helyezte magát és egy keménykötésű, vöröses borítójú könyvet választott kezdésnek, amit magabiztosan ki is nyitott. Apró betűkkel írott szövegeket talált egy különös nyelven, de a már jól betanult kommunikációs bűbájával nem okozott nagy gondot a sorok elolvasása.
 A kis Ancaran rámászott barátja mutatóujjára és onnan figyelte az idegen nyelvű írást, amit Mairon oly hevesen olvasott, a szavakat ajkaival tökéletesre formázta és megállás nélkül motyogta. A sok lenyűgöző varázslat, amit a könyvekben lelt, csillapíthatatlanná tették tudásszomját és akaratát, hogy lenyűgözze az urát. Nem érezte fogolyként magát, sem szolgának, azt tehette, ami jól esett neki, bárhova bemehetett az egész palotában és még az orkok is lelkesen fogadták meg a tanácsait. Úgy érezte, nagyon fontos Melkornak.
Ez, ez volt az oka, amiért erős akart lenni és pótolhatatlan, hogy segíthessen neki mindenben. Nem feltétlenül önmaga miatt tanult órákon át a gyertya pislákoló fényénél. Az idő csak repült, nem is emlékezett, mikor ment be a nagy könyvterembe. Mikor már a harmadik vaskos könyvet olvasta át, elnyomta az álom és lehajtotta a fejét a könyv régi, kissé olvashatatlan írással fedett lapjaira.
 Több órán át aludt, hiszen a sok olvasás és tudás, amit begyakorolt, kimerítette őt. Ancaran se tudta felkelteni, bármi szorgosan próbálta és a maga vékonyka hangján hadovált is, de Mairon jobbjáról csak baljára fordult és sokáig elidőzött....