Tekintetem végigvezettem a forgalmas autóúton, a hídról lepillantva. A hó hullott, kidíszítve szőkés hajkoronámat. Lábam megremegett. Legszívesebben üvölteni tudtam volna a kíntól, melyet megérdemeltem. Arcomon némán folytak a sós cseppek.
Miért hagytál itt? Mondd...miért volt oly hívogató a penge? S mondd...látsz engem? Figyelsz fentről? S ha igen...miért nem látta senki hogy mennyire fáj az elvesztésed? Miért nem hatottak a levelek, melyeket hozzád írtam? Miért hiányzol még mindig ilyen borzasztóan...Katsumi.

Telefonomat előveszem, hideg kezeimmel pötyögni kezdem az üzenetet a szüleimnek...

Sajnálom...elég volt. Nem tudtok elfogadni, én pedig nem tudom elfogadni hogy nincs többé, mert szerettem, és szeretem mai napig, talán ő nincs többé, talán nem csókol meg többé, talán nem hallgat meg többé, talán nem simít végig karomon, nem mondja "Ígérd meg, nem vágod meg többé magad" s többet nem érzem ölelését, szuszogását a nyakamban, azt, ahogy egy hideg téli éjszakán csak sétáltunk és...és ő összekulcsolta kezeinket, s először mondta ki hogy szeret, én sírtam. Mint most. Mint most, csupán akkor annak örültem felém sodorta útja, s most enyém fog felé, hogy mikor átérek a túloldalra, kitárja karjait, s újra megcsókoljon. Mint régen, s most az ítélkező emberek miatt nincs mellettem...de mindjárt itt lesz. Tudom. Mindenesetre még írok egy utolsó levelet...hátha életemben először érdekelni fog titeket mi lesz velem...

Könnyeim áztattak kipirosodott arcom, rányomtam a küldésre, s a lehető legtöbb erőmmel az autóáradt közé dobtam a készüléket.

-Vajon nagyon fog fájni? - pillantottam az ég felé, egy mosolyra húztam ajkaimat, s elengedtem a korlátot, mely lassan távolodni kezdett, mígnem megéreztem a szúró érzést, s ahogy bordáim apró darabra törnek. Dudaszót hallottam, elmosolyodtam, s utolsó erőmmel az ég felé tekintettem.

Megyek...Szárnyalok!