Szinglinek lenni 20 évesen szívás. Szinglinek lenni 20 évesen, Valentin napon...azt hiszem nem is kell erre a helyzetre semmit sem írnom, hiszen minden sorstársam megérti azt a három pontot, ami folytatás helyett van, és abszolút együtt érez. Igazából kezdhetném a szokásos szöveget, miszerint a Valentin nap hülyeség, illetve, ha valakit szeretsz, azt nyilván nem csupán egyetlen nap szereted, de úgy érzem képmutató lenne, azt a tényt tekintve, hogy ezen a napon még jobban a hatalmába kerít az az érzés, hogy egyedül vagyok. Nem mintha, szabály lenne, hogy 20 évesen feltétlenül kell legyen valakid, de azért mégis...

Tudjátok, én valahogy mindig is az a reménytelenül romantikus alkat voltam, aki várja a szőke hercegét fehér lovon, de az valahogy mindig elkerült. Nem mondom voltak gyenge utánzatok, akik egy ideig elhitették velem, hogy van remény, de mindnek csúfos vége lett, és persze a szívem minden egyes után, újabb hegekkel gazdagodott. Ennek tudatában persze előbújt belőlem a feminista, és a "nincs szükségem férfiakra" mentalitás, de mindig éreztem valahol mélyen, ha el is nyomtam magamban, hogy nem megy nekem ez a feminista hozzáállás. Nem vagyok elég erős és érzéketlen hozzá.

Így maradtak a sötét gondolataim és a szerelem és párkapcsolat utáni vágyam. Ami a mai nap valahogy erősebb, pont, mint január elsején. Felerősödik bennem az érzés, miszerint engem senki nem tud elképzelni maga mellett, mint komoly kapcsolatot, csupán csak egy lányt, akivel kedvére játszadozhat. Ennek miértjét igazából sokáig kerestem, de soha nem jutottam megoldásra. Talán túl hiszékeny vagyok? Túl ragaszkodó? Túl hisztis? Néha túl rideg? Vagy tényleg azzal van baj, hogy túl válogatós vagyok? 

Fogalmam sincs. De talán nem is fontos. Most talán minden erőmmel az egyetemre és a karrieremre kell koncentrálnom. Talán ez az én sorsom, szerelem kilőve, és a munka szerelmese leszek. Nem tudom. Igazából nem értek semmit sem, azt hittem, ha kiírom magamból a gondolataim, talán tisztábban látom a dolgokat, de minél több sort írok, annál kuszábbak lesznek a gondolataim, és annál elkeseredettebb leszek, bármennyire is az a célom, hogy ne érintsen meg ez az egész Valentin napi mizéria.

Mert megérint. Sőt, nemhogy csak megérint, de igen negatív hatással van rám, tekintve, hogy késztetést éreztem arra, hogy szenteljek ide egy fejezetet. Tudjátok, néha úgy tűnhet, hogy csupán panaszkodni jövök fel wattpadra, ami végül is nem teljesen hazugság, viszont, ha figyelembe vesszük azt a néhány fejezetet, melynek tartalma a mindennapi életemből meríti az ihletet, nem is teljesen helytálló megállapítás, hogy egy kedves volt tanárom  kedvenc kifejezését használjam.

Na, de eltértünk a témánktól. Tehát Valentin Nap. A legtöbb ember ezt a napot kétféleképpen reagálja le. Az első csoport alig várja, és számolja a napokat, a második meg próbál úgy tenni, mintha ez egy teljesen átlagos nap lenne, miközben, majd megüti a guta, hogy neki nincs senkije, akivel megünnepelhetné ezt a jeles eseményt. Mondanom sem kell, hogy én a második kategóriába tartozom, habár a két kategória közt normális emberek váltakoznak, a tényeket figyelembe véve, én nagyon úgy néz ki, hogy megragadtam egyazon kategória börtönében.

Bármennyire is szeretném, hogy az első kategóriát is megismerjem, egy jó darabig még biztosan nem fogom. Az oka...fogalmam sincs. Valahogy nem jön össze. Pedig higgyétek el nagyon szeretném, nem arról van szó, hogy kerülném az egészet, csak...valahogy az kerül engem.

Éppen ezen okból kifolyólag számomra a Valentin Nap egy gyász nap, annak a jelképe, hogy eltelt egy újabb év, anélkül, hogy bármi is változott volna a státuszomban.

Nagyjából ennyit erről. Nincs is, amit mondani. Egyszerű képlet, míg mások nyálas Valentin Napot ünnepelnek, addig én kevésbé, sőt egy internetes oldalra írom le a gondolataimat, míg mások szimplán vezetnek egy naplót, és nem terhelnek idegen embereket a saját kis pitiáner problémájukkal. Tényleg, amúgy írjátok már le, hogy mi a véleményetek az egészről, mármint arról, hogy panaszkodom nektek:))