LYRA [naplóbejegyzés: 2022. október]

Becsukom a szemem. Még mindig az előttem elterülő estére gondolok, és ahogy újra kinyitom, elmosódott képek táncolnak előttem. A szürke ég, ami lassan feketébe vált át. Az égkék autó, ahogy hátranézek felé. Az előttem húzódó folyó, aminek habjai erősen folynak el előttem.

És az a tátongó mélység, amit akkor látok, ha lenézek magam elé.

Szinte hív. Mintha a víz zúgása egyre csak azt ecsetelné, hogy mennyivel könnyebb lenne itthagyni mindent és hallgatni rá. Vakon engedelmeskedni. Tudom, ha egy óvatlan másodpercre elbóbiskolok, tényleg eggyé válok a vízzel és az ürességgel. Az egyik pillanatban van merszem hozzá, majd mire még jobban elhatározom magam, megijedek.

Azt se tudom, mit csinálok. Minek állok itt a parton, minek írom ezt a bejegyzést, ha lehetne ez az utolsó is. Egy búcsúlevél, amit ha a barátaim megtalálnak, talán rájönnek, hogy nem őrültem meg annyira, mint ahogy ők azt gondolják. Egy búcsúlevél, amit ha Aaron elolvas, talán sírva rogy össze a földön, vagy engem keres a folyó habjai között. Én is őt keresném. Vakon kutatnám utoljára szürkéskék tekintetét, ami azt a jól ismert biztonságot adja nekem minden egyes alkalommal, és rájönnék, hogy rosszul döntöttem. De akkor már késő volna.

Az ő tudata ment meg attól, hogy hagyjam magam és engedjek a víz hívoszavának. Kivonszolom magamat ebből az előbbi állapotból és rádöbbenek, hogy fogalmam sincs, mit tegyek. Nekidőlök az autómnak, amiből már vagy sokadik alkalommal szól a High attól az ausztrál bandától, amit ő annyira szeret. A kék kocsi birkaként szemez azzal a fénykorában sárga ronccsal, amiben az összes itteni legenda összefonódik. Persze én is bolondként kémlelem a folyóban veszteglő öreg sportautót, és arra gondolok, igazából egy hajszál választ el tőle, hogy én is ott kössek ki, mint a roncs néhai tulajdonosa, akivel lehet, csak én és Aaron tudjuk, hogy mi történt igazából. 

Én is válhatnék az iskola rettegett rémtörténetévé. Annyira könnyen. Lehetnek én, Lyra Stephanie Fletcher és az engem támasztó kilencvenes Bentley Muslanne a húsz évvel későbbi Josephine Donohue, meg a hullámok között álló citromsárga Oldsmobile. Lehetne miattam az egész suli egy újabb rémmese helyszíne, amit nem is biztos, hogy meg tudnának oldani, sajnálhatna mindenki a történtek miatt, a városom temetőjét ellephetné az itteni diáksereg azon a bizonyos napon és lehetne Josephine Donohue szerencsétlen történetéből egy újabb véget nem érő átok. És mindez csak rajtam múlik, senki máson. 

Ez fog történni, ha kiteregetem Josie megoldatlan ügyének minden egyes szennyesét. Nem létezik harmadik út: vagy én veszek, vagy minden, amit az elmúlt pár hétben kiderítettünk. Ez a választás pedig fájdalmas lesz, vagy nekem, vagy másoknak. Egyik sem könnyű út, mégis egészen járható, és most rajtam áll minden.

De mi van, ha még nem is akarok igazából dönteni?

__________

AZ ÍRÓ ÜZENETE:

Sziasztok! Először is, remélem, mindenkinek elnyerte tetszését vagy felkeltette figyelmét a prológus. Kicsit röhejes, hogy már körülbelül fél éve tartogattam a jegyzeteim mélyen, ahogy ezt a könyvet is, de úgy éreztem, hogy muszáj megírnom, vagy legalább is el kell, hogy kezdjem. Maga a történet egyébként egy murder mystery vonalon mozogna, és egy idő után váltakozna Lyra naplóbejegyzései vagy visszaemlékezései és Josie naplóbejegyzései között. Hamarosan kikerül az első fejezet is, addig is