Nem azt mondom, hogy duzzogva ültem a kormány mögött, de kifejezetten nem örültem annak, hogy Jungkook már megint rabolni fog. Semmivel sem bírtam megváltoztatni a véleményét arról, hogy nem helyes, amire megint készül. Ő viszont annyira elszánta magát, és olyan nagy magabiztossággal vázolta fel nekem az újabb tervet, hogy inkább csendben maradtam és csak hallgattam őt. Nem akartam vele többet veszekedni, ezért belementem abba, hogy továbbra is én leszek a sofőr, Jungkook pedig majd elvégzi a piszkos munkát. Érezhető volt kettőnk között a feszültség, de Jungkook túlságosan elvolt foglalva az újabb rablással, így azon kívül minden másra nagy ívből tojt.

- Ugyanolyan gyorsnak kell lennünk, mint előző alkalomkor, és akkor minden rendben lesz – fordult felém, mielőtt még kiszállt volna a kocsiból.

- Vigyázz magadra – suttogta, mire odahajolt hozzám és nyomott egy gyors csókot a számra.

- Vigyázok – mondta végszóként, majd kipattant az anyósülésről és egyedül hagyott.

Sóhajtottam egy hatalmasat, majd a kormányra döntöttem a fejemet. Legszívesebben sírni lett volna kedvem, sőt toporzékolni, ahogyan a kisgyerekek. Bosszantott, hogy nem tudok semmit sem tenni Jungkook ellen, mert egyszerűen nem érdekli, amit mondok. Pedig én csak jót akarok nekünk. Inkább kerülök utcára, és alszok sikátorban, minthogy az életem hátralevő részét boltok kirablásával töltsem.

Persze, hogy izgultam, hogyne izgultam volna. Csak most valahogy sokkal jobban eluralkodott rajtam a csalódottság. Nem gondoltam volna, hogy Jungkook ilyen szinten kifordul majd magából, miután ismét rabolni kezd. Elragadta a hév, és hiába mondja nekem, hogy nem élvezi, biztos vagyok benne, hogy valójában egyáltalán nem bánja a rablást. Vett még egy igazi fegyvert is, amikor a játékfegyverrel is sikerrel járt az előző alkalomkor. Szerintem a bankrablásokat is élvezte, mert kényszerből nem lehet ilyen tökéletes munkát végezni. Tudom, hogy ezt sosem vallaná be nekem, de nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy amúgy függője lett a rablásoknak.

Jungkook konkrétan beesett mellém az anyósülésre, én pedig már be is indítottam, hogy a lehető leggyorsabban megint Limoges egy másik negyedébe menjünk. Nem néztem Jungkookra, nem kérdeztem tőle semmit, csak is arra figyeltem, hogy ne vétsek hibát a vezetésben, mert akkor mindketten bajba kerülhetünk. Rengeteg rendőr mellett elmentünk, nekem pedig minden egyes alkalomkor liftezni kezdett a gyomrom, és attól rettegtem, hogy esetleg valamelyik utánunk ered, mert valamilyen csoda folytán felismerik a lopott autónkat. Szerencsére ez nem történt meg egyszer sem, de jobb félni, mint megijedni. Ezt többször is mondtam már Jungkooknak, de erre csak azt reagálta, hogy itt nincs mitől félni.

- Meg sem kérdezed, hogy mi volt? – szólalt meg nagyjából negyed óra múlva Jungkook.

- Mi volt? – sóhajtottam fel. Bevallom őszintén nem érdekelt már, hogy mi történt vele, nekem az is teljesen elegendő volt, hogy Jungkooknak nem esett baja.

- Nem érdekel? – kérdezte, mire bólintottam egyet. – Miért nem?

- Már ezerszer elmondtam erről az egészről a véleményem, nem fogom megint ugyanazt ecsetelni, amikor nagy ívből szarsz rám.

- Egyáltalán nem szarok rád, Jimin – fordult felém, én viszont nem vettem le a szemeimet az útról, mert tényleg nem akartam balesetet. – Mikor szartam én rád?

- Amikor mondtam, hogy ne rabolj többet. Mondtam, hogy a szüleimnek... – hoztam fel az őseimet, mire Jungkook azonnal a szavamba vágott.

- Inkább annak kellene örülnöd, hogy most sokkal több pénzt sikerült lopjak, mint előző alkalommal! Nem kell spórolnunk, Jimin. Igaz, nem tudom pontosan hány eurót sikerült ellopjak, de ahogy pakolta be a csaj a táskámba a pénzt, már láttam is a szemeim előtt, hogy mi mindenre költhetjük. Elmehetünk vásárolni, bulizni, jókat kajálni, amit csak szeretnél. Ennyire ellenzed ezt? – kérdezte tőlem.

- Én csak azt ellenzem, hogy illegálisan szeretnél pénzhez jutni.

- Hát, én nem sajnálom – vonta meg a vállait. – Olyan, mintha dolgoznék, csak nem vonnak le semmit sem a fizetésemből, hanem azt az összeget kapom meg, amit megszerzek magamnak.

Nem válaszoltam semmit, mert tényleg felesleges volt. Hiába mondtam volna bármit is, Jungkook megpróbált volna meggyőzni, hogy mennyire jó, hogy megint lopott. Értem én, hogy most több pénzt sikerült neki szerezni, de attól még ugyanúgy illegálisan szerezte. Ellopta valaki olyan pénzét, aki keményen megdolgozott érte. Hogy kezelheti ezt ennyire lazán? Miért nem látok legalább egy kicsit megbánást a szemeiben?

Arra eszméltem fel, hogy piros és kék fényeket látok a visszapillantó tükörből, pár másodperc múlva pedig a rendőrautó szirénája is megszólalt, én pedig majdnem oldalra rántottam a kormányt ijedtemben. Azonnal a mellettem ülő Jungkookra pillantottam, aki szintén rémült fejet vágott, majd jelezte, hogy lassítsak le, és álljak félre. Legszívesebben beletapostam volna a gázba, de tudtam, hogy akkor csak még nagyobb bajba keverném magunkat. A szívem a tokromban dobogott, a tenyereim úgy izzadtak, hogy alig bírtam a kormányon tartani azokat, és azon kattogtam, hogy vajon hol ronthattuk el. Nem hagytunk magunk után semmilyen nyomot, nem vezettem szabálytalanul sem, akkor meg mi történt?

Letekertem az ablakot magam mellett, majd az egyenruhás rendőrre pillantottam. Igyekeztem úgy viselkedni, mintha nem hánynám el magam menten. Meg kellett játszanom magam, mert most velem fog beszélni a rendőr, nem csak Jungkookkal. Nekem kell megmenteni magunkat, vagy esetlegesen csak szépíteni a helyzeten, ha tudok. Megkérdeztem tőle udvariasan, hogy mit szeretne, vagy, hogy esetleg elkövettem-e valamilyen szabálytalanságot.

- Jogosítványt és személyigazolványt, legyen szíves – mondta, mire bólintottam egy aprót és átadtam neki a kért irataimat.

Jungkook csendben ült mellettem, miközben a mögöttünk lévő ülésen ott pihent barátom táskája a lopott pénzzel. Imádkoztam, hogy ne pillantson hátra, mert akkor biztosan megkérdezte volna, hogy mi van a táskában. Én pedig nem tudtam volna mit mondani, mert csoda, ha ilyen helyzetben a nevemre emlékszem.

- Kinek az autóját vezeti? – kérdezte, mire random bekamuztam, hogy a testvérem férjéjét. Ez jutott eszembe legelőször, bár ha beüti a gépébe a rendszámot, azonnal rájön, hogy hazudtam. Mondhattam volna én bármit, elkerülhetetlen volt a lebukás. – Egy pillanatot kérek, ellenőrzöm az adataidat – mondta, azzal a mögöttünk parkoló rendőrautóhoz ment.

- Jungkook, most mi lesz? – fordultam a mellettem ülő mellé könnyes szemekkel. – Ha rákeres a rendszámra, amit egy szeméttelepről szereztünk, akkor megtudja, hogy hazudtunk. És az is lehet, hogy rájön, a kocsi sem a miénk, hanem loptuk, hiába dobtuk ki az eredeti rendszámot.

Mielőtt viszont Jungkook válaszolhatott volna nekem, és megnyugtathatott volna, elszáguldott mellettünk két motoros. Látszólag versenyeztek egymással, mert egymás mellett haladtak, pedig kint volt az előzni tilos tábla. A rendőr, aki leállított minket visszasietett a lehúzott ablakom mellé, és visszaadta az irataimat.

- Most elmehetnek – mondta, azzal amilyen gyorsan csak tudott visszaült a kocsijába, és megindult a két motoros után.

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, majd behunytam a szemeimet és igyekeztem rendezni vonásomat. Az elmúlt percek olyan szinten megterheltek, hogy úgy éreztem, mentem elájulok. Egy hajszálon múlt az, hogy ne bukjunk le. Ha nem száguld el erre a két motoros, akkor most már nagy bajban lennénk, mert a rendőr rájött volna arra, hogy hazudtam, a kocsi pedig lopott.

- Jimin, jól vagy? – kérdezte tőlem Jungkook, mire megráztam a fejemet.

- Azt hiszem, hogy hányni fogok – mondtam, azzal gyorsan kipattantam a kocsiból.

Szerencsére annyi időm még volt, hogy az árokhoz menjek, és ne az aszfalton dobjam ki a taccsot. Nem tudom igazából, hogy még is mit hánytam, mert nem eszek valami sok mindent az elmúlt napokban, egyszerűen nincsen étvágyam. Jungkook végig mellettem volt és simogatta a hátamat, majd egy rágót is adott nekem a kellemetlen szájíz miatt.

- Köszi – mondtam, azzal már vissza is akartam menni a kocsiba, de Jungkook megragadta a csuklómat is megállított.

- Beszélj hozzám, Jimin. Ne hallgass, mert azt nagyon nem szeretem. Látom, hogy valami baj van, de nem mondasz semmit, így pedig nem tudom kitalálni sajnos.

- Felesleges bármit is mondanom – mondtam végig a szemeibe nézve.

- Miért lenne felesleges?

- Eddig bármit mondtam, úgy tettél, mintha meg sem hallottál volna. Én ezt most itt befejeztem. Csinálj azt, amit csak szeretnél, nem foglak többé megakadályozni, nehogy esetleg szar döntéseket hozz, és hülyeséget csinálj. – mondtam, azzal kirántottam a kezemet a szorításából és visszamentem a kocsiba.

Jungkook természetesen azonnal utánam jött, és nem hagyta annyiban az általam mondottakat. Rendben, akkor vesszünk össze az autóban, hátha még véletlen egy fába is belehajtok.

- Mondtam, hogy ez az utolsó alkalom – csapta be maga után az ajtót, miután beszállt mellém a lopott kocsiba.

- Ezt te sem gondolod komolyan, valld be. Nem kell hazudj nekem, Jungkook.

- Komolyan gondoltam, hogy ez az utolsó rablás. Most úgy is elengedő pénzt szereztem ahhoz, hogy egy ideig meghúzhassuk magunkat. – mondta, hangján pedig hallatszott, hogy komolyan gondolja, amit mondd.

- Élvezed?

- Mit? – ráncolta össze a szemöldökeit.

- A rablásokat. Élvezed megfélemlíteni az embereket, aztán pedig ellopni a vagyonukat? – kérdeztem tőle, mire egész felsőtestéből felém fordult.

- Mégis hogyan élvezném már? – háborodott fel, mire eleresztettem egy szomorú mosolyt. – Jimin, ilyen még csak eszedbe se jusson, jó?

- Azt hittem, hogy nem hazudunk egymásnak. Megígérted, hogy nem hazudunk egymásnak, te mégis azt csinálod. Hogy bízhatnék meg így benned a továbbiakban? – halkultam el egyre jobban a mondandóm végére.

Nem válaszolt semmit, csak fogta magát és visszaült egyenesbe. Innentől kezdve egyikünk sem szólt egyetlen szót sem egészen az újabb szállásunkig. Én próbáltam kiüríteni az agyamat és semmire sem gondolni, mert nem akartam ismét felvonni magunkra egy rendőr figyelmét. Jungkook pedig némán bámult maga elé. Nagyon reméltem, hogy az előbb mondottakon gondolkozik, és sikerült elérjek valamit végre. Remélem, hogy nem egy újabb rabláson agyal, mert akkor én tényleg feladom. Az általa lopott pénzből megveszem magamnak a repjegyet vissza Szöulba, őt pedig egyedül hagyom. Azt hittem, hogy azért vagyunk itt ketten, hogy segítsük egymást, nem egymás ellen forduljunk. Az utóbbi napokban viszont ezt érzem, ez miatt pedig fáj a szívem, mert nagyon szeretem Jungkookot, és nem akarom elveszíteni.

De ha így viselkedik, akkor nem tudok mit tenni ellene. Neki is akarnia kell a közös munkát, nem csak nekem. Ehhez én egyedül kevés vagyok. Na, meg ha ennyire nem érdekli őt a véleményem, akkor tényleg nem tudom, hogy miért vagyok még mindig itt. Oldja meg akkor egyedül, engem pedig hagyjon ki ebből az egészből. Megígértem, hogy mellette leszek mindenben is, de ez már kezdi nálam is kicsapni a biztosítékot. Mindennél jobban szeretem Jungkookot, ő a legfontosabb ember az életemben, de nem fogom ölbe tett kezekkel végignézni, ahogy a szemeim láttára börtönbe csukatja magát a feleletlen döntéseivel. Tudom, hogy erről nem ő tehet, egyszerűen csak ilyen neveltetést kapott. Úgy nevelte az apja egészen kiskora óta, hogy legyőzhetetlen, hogy sosem kapják el, ő pedig ebben a tudatban él most is. Talán ezért sem figyel oda rám, mert az apja jól belenevelte ezt az orbitális faszságot. Senki sem elkaphatatlan, még a vér profik sem...