- Tessék – nyújtotta át nekem Jungkook a tetkómra vett kenőcsöt, amit még a tetováló ajánlott.

- Működik a bankkártyád? – kérdeztem azonnal, mert bevallom őszintén, hogy a kenőcs most kicsit sem érdekelt.

- Nem.

- Nem? – ráncoltam össze a szemöldökeimet. – Akkor meg?

- Nem tudom, hogy mi a fasz van a kártyámmal, de nem tudok hozzáférni – sóhajtott fel, majd idegesen beletúrt a hajába.

- Akkor meg honnan van a kenőcs?

- Nem mindegy? – válaszolta a megszokottnál jóval flegmábban. Viszont miután látta, hogy nem esett valami jól a stílusa, bocsánatot kért, majd leült mellém az ágy szélére. – Bocsánat, csak most eléggé ideges vagyok. Add ide, majd én bekenem a tetkódat – vette ki a kezemből a fehér dobozkát, majd ki is nyitotta azt.

Nem szóltam egy szót sem, mivel tudtam, hogy nagy valószínűséggel nem állok készen a válaszra. Igyekeztem nem arra gondolni, hogy esetleg ellopta azt a kenőcsöt, de a gyorsétteremből való távozásunk után egyből ez ugrott be. Ha nem működik a kártyája, és elég készpénz sincs nála, akkor egyértelmű, hogy nem fizette meg árát. Ettől még a gyomrom is görcsbe rándult, mert nem akartam, hogy Jungkook ismét bűnöző életet éljen.

- Hívjam fel anyát és kérjem meg, hogy utaljon át nekünk pénzt? – kérdeztem Jungkookot, amikor is ő azzal volt elfoglalva, hogy a lehető legóvatosabban bekenje a tetoválásomat.

- Nem kell – válaszolta. Persze, nem is Jungkook lenne, ha elfogadná a segítséget, amit felajánlok neki.

- Pedig szívesen utalnának nekünk pénzt, ha megkérném őket rá.

- Jimin! Azt mondtam, hogy nem kell. Ebben mit nem értesz? – förmedt rám, ezzel párhuzamban pedig kicsit erősebben ért a bőrömhöz, így az eddigi kellemetlen érzés rendesen megerősödött.

Ez miatt fel is szisszentem, mire Jungkook azonnal elkapta tőlem a kezét, és bocsánatkérően pillantott fel szemeimbe. Nem szóltam semmit, bár szívem szerint beszóltam volna neki, hogy most már emberelje meg magát és legyen velem őszinte. Ketten csak többre megyünk, mintha magában kellene őrlődnie, és egyedül valami megoldást találni a jelenlegi helyzetre.

- Sajnálom, Jimin. Nem akartam erőszakos lenni. – motyogta, majd megtörölte a kezét, amivel a medencémnél kente be előbb a bőrt.

- Miért nem mondod el őszintén, hogy hogy állunk most? Érzem, hogy valamit eltitkolsz, és ez nagyon nem tetszik. Ketten többre megyünk, mintha egyedül akarnál mindent megoldani.

- Nem akarlak terhelni semmivel sem – válaszolta azonnal.

- Nem terhelsz, ezt te is pontosan jól tudod – sóhajtottam fel. – Szóval? Mondd el, hogy mi van.

- Hát, jó, ha ennyire ragaszkodsz hozzá – vonta meg vállait. – Kérlek szépen ott tartunk most, hogy alig van huszonöt eurónk. A kártyám nem működik, szóval lényegében van két, esetleg három napra elegendő pénzünk. Arról nem is beszélve, hogy kellene a szállást is fizetni, de azért azt sem szeretném, ha éhen halnánk.

- Akkor miért nem fogadod el a segítségem? Mondtam már, hogy ha felhívom anyáékat, akkor szívesen küldenek nekünk egy kis pénzt. – mondtam neki, mire megrázta a fejét.

- Egy kicsit tudnak küldeni, ami maximum egy hétre elég. Na, de utána? Utána mihez fogunk kezdeni?

- Nem tudom – motyogtam a lehető leghalkabban, szóval az sem biztos, hogy a mellettem ülő Jungkook hallotta.

- Nekem van egy ötletem, de nem fogsz neki kicsit sem örülni.

- Mi? – kérdeztem azonnal, mert kettőnk közül legalább neki volt valami elképzelése a jövőnkkel kapcsolatban.

- Kifosztok egy kisboltot – mondta, mire szemeim hatalmasakra tágultak. – Igaz, olyan eget rengető összeget nem fogok tudni onnan ellopni, de kezdetnek ez is megfelel majd.

- Nem – vágtam rá azonnal. – Nem fogom hagyni, Jungkook, hogy megint bűnöző életet kezdj élni. Örültem neki, hogy sikerült kiszállnod apád bandájából. Itt új lappal kezdtünk, senki sem ismeri a múltadat. Komolyan azt akarod, hogy itt is körözni kezdjenek?

- Van jobb ötleted akkor? Mert nekem baromira nincsen. És nem fogom hagyni, hogy utcára kerüljünk, azt meg főleg nem, hogy éhezz. – fonta össze mellkasa előtt a két karját és úgy nézett rám, mint aki már régen eldöntötte, hogy mit fog csinálni.

- Ezt nem hiszem el – pattantam fel az ágyról, majd a szoba másik felébe menekültem.

Nem tehetek róla, de látásom elhomályosult, és olyan hirtelen elsírtam magam, hogy esélyem sem volt visszafojtani a könnyeimet. Arcomat a tenyereimbe temettem, miközben folyton azon kattogtam, hogy mit kellene, tegyünk. Biztosan van valami más megoldás. Nem kell rögtön a bűnözésre gondolni. Ki fogunk találni valami barátságos megoldást, csak mindkettőnknek le kell nyugodni.

- Kérlek, ne sírj – jött oda hozzám Jungkook, majd anélkül átölelt és szorosan magához húzott, hogy megkértem volna rá. Bár, most nagyon is szükségem volt a biztató ölelésére és szavaira is. – Sajnálom, hogy miattam ilyen helyzetbe kerültél. Nagyon sajnálom, de ígérem, hogy valamit mindenképp kitalálok majd, jó?

- Nem akarom, hogy bajod essen, Jungkook – pillantottam fel rá, és most már az ő szemeiből is kiolvasható volt, hogy menyire fél. Eddig egy kicsit sem mutatta ki, hogy esetleg lennének kételyei, de most minden kiült az arcára, ez pedig ahhoz vezetett, hogy én még jobban megijedtem.

- Nem fog bajom esni – erőltetett magára egy apró mosolyt, de annyira hamisra sikeredett, hogy szerintem még ő maga sem hitte el azt, amit mondott. – És csak egy kisboltról van szó, szóval nem lesz semmi baj. Raboltam én már ki nagyobb helyeket is.

- Tényleg ezt akarod csinálni? – kérdeztem tőle, miközben görcsösen kapaszkodtam pulcsijába. Kérlek, mondd, hogy nem, kérlek, mondd, hogy nem...

- Igen – válaszolta szemrebbenés nélkül, mire behunytam a szemeimet és sóhajtottam egy hatalmasat.

- Akkor segítek neked.

- Mi? – kérdezte azonnal, miután kimondtam azt a három szót.

- Segítek neked, Jungkook. Nem fogom hagyni, hogy egyedül végezd el a piszkos munkát. – válaszoltam, és igyekeztem olyan magabiztos lenni, mint még talán sosem voltam.

Nem fogom magára hagyni, ahogy azt sem fogom hagyni, hogy mindent egyedül végezzen el. Azért vagyok itt vele, hogy amiben csak tudok segítsek neki, szóval nem várhatja el tőlem, hogy amíg ő éppen boltot rabol, addig én fekszek az ágyban és chillelek. Nem, ebbe az egészbe ketten csaptunk bele, szóval ketten is fogjuk megoldani. Ha kell, akkor én is boltot fogok rabolni.

- Én viszont nem fogom hagyni neked, hogy te is olyanná válj, mint én – nyúlt az állam alá, majd gyengéden cirógatni kezdte bőrömet.

- Milyenné? – ráncoltam össze szemöldökeimet.

- Bűnözővé – válaszolta.

- Ha bűnözővé kell, váljak ahhoz, hogy segítsek neked, akkor állok elébe – vontam meg a vállaimat, mintha az előbb a világ legtermészetesebb dolgát közöltem volna vele.

- Ez nem így megy, Jimin – sóhajtott egy hatalmasat. – Nem leszel bűnöző, mert nem fogom hagyni. Már így is baromi rosszul érzem magam, amiért belekevertelek ebbe az egészbe. Nem hagyom, hogy még jobban részese legyél.

- Akkor akadályozz meg – vontam meg a vállaimat, miközben mindvégig tartottam a szemkontaktust Jungkookkal.

- Tessék?

- Ha nem akarod, hogy segítsek neked, akkor akadályozz meg benne – ismételtem meg az előbb mondottakat.

- Ezt nem mondhatod komolyan – háborodott fel, mire közöltem vele, hogy de, halál komolyan mondtam, amit mondtam. – Nem.

- Mi nem?

- Nem lehetsz ilyen makacs, ebben a helyzetben tényleg nem – mondta, és látszott rajta, hogy egyáltalán nem tetszik neki az, hogy szembeszegültem vele.

- Sajnálom, Jungkook, de nem fogom hagyni, hogy egyedül csináld. Erről pedig akár órákat is veszekedhetünk, akkor sem fog megváltozni a véleményem. Melletted akarok állni és támogatni téged, történjen bármi. – simítottam mellkasára a két tenyeremet, majd eltoltam magamtól, hiszen úgy tűnt, időt kell neki adjak arra, hogy felfogja az általam mondottakat.

Nem szólt semmit, csak fogta magát és leült a kanapéra. Én úgy döntöttem, hogy elmegyek sétálni egyet, mert nekem is szükségem volt egy kis egyedüllétre. Plusz ki akartam szellőztetni a fejemet. Nem bántam meg, amiket mondtam Jungkooknak, mert tényleg így gondolom. Tudom, hogy nem vagyok tapasztalt az illegális dolgokban, de ez egyáltalán nem tántorít el attól, hogy ne segítsek neki.

Nem jutottam sokáig, csak a túloldalra, mert ott letelepedtem egy padon. A hotelt bámultam, és azon agyaltam, hogy még is hogyan lehetne a lehető legjobban megoldani a jelen helyzetet. Igen, az tény, hogy bolti lopással tudnánk a legrövidebb idő alatt több pénzhez jutni, mert sajnos az esélytelen, hogy dolgozzunk. Nem adhatjuk sehol sem a nevünket, mert Jungkook apja a nyomunkban lehet, ezt pedig szemünk előtt kell tartani, ezért óvatosnak kell, legyünk. Annyira sajnálom, hogy nem szívódhatunk fel egyik pillanatról a másikra, és kezdhetünk úgy új életet, hogy senkitől se kellene, tartsunk. Mert most hiába utaztunk több tízezer kilométert, attól még nem dőlhetünk hátra és élezhetjük az életet.

Felcsesz, hogy ez az egész pont Jungkookkal és velem történik meg. Mert barátom egyáltalán nem ezt érdemli. Jungkook megérdemelné a gondmentes és vidám életet, amit az eddigi évei alatt nem sokat tapasztalhatott. Én viszont azon leszek, hogy valahogyan megoldjuk a pénzkérdést, hogy Jungkooknak most már tényleg aranyélete legyen, mert ez így nem állapot.