Nagyjából hatszor átnéztem a szekrényemet, mielőtt még becsuktam volna. Biztos akartam abban lenni, hogy nem rejtett el valaki ismét egy borítékot a szekrényemben, mint ahogyan azt múltkor is tette. Szerencsére nem találtam semmi érdekfeszítőt, ezért megkönnyebbülve csuktam és zártam be az ajtaját. 

– Hallottátok, hogy ma este bankot fognak rabolni? – lépett be az öltözőbe Junhee, mire mindenki egytől egyik rápillantott.

– Tessék? – kérdeztem összeráncolt szemöldökökkel. 

– Most beszéltem Jungsooval és azt mondta, hogy reggel járt nála a szöuli főkapitányság vezetője és személyesen szólt neki, hogy tegnap este egy névtelen telefonáló felhívta a rendőrséget és figyelmeztette őket, hogy ma ki fognak rabolni egy bankot. Azt persze nem mondta el, hogy melyiket, de nem kizárt, hogy ide is visszajöhetnek. Szóval ma nem érkezik a pénzszállító és hamarabb hazamehetünk. 

– Te jó ég – kapta ijedten a szája elé a tenyerét Hayoung. 

– Nem értem, hogy mégis miért jó ez nekik – motyogta Minji. – Mármint mi van, ha ez csak téves riasztás és csak felmérni szeretnék, hogy mennyire veszik őket komolyan? 

– Nem hinném – rázta meg a fejét Junhee. – Ha azt vesszük, akkor a nagyobb bankokat mind kirabolták már Szöulban, szóval ha figyelmeztetnek, akkor komolyan kell venni őket. Mindenesetre ma csak fél tizenkettőig kell bent lenni, utána mindenki mehet a dolgára. 

– Rendben – bólogattunk mindannyian, bár éreztem, hogy hasam szokásához híven görcsbe rándul. Annyira nem hiányzott ez az érzés, azt hittem, hogy soha többet nem kell újra görcsöljek és rettegjek.

Azonnal kezembe vettem a telefonomat és megcsörgettem Jungkookot, mert csak reménykedni tudtam abban, hogy a ma estét nem kell egyedül töltenem. Annyira örültem volna annak, ha valamilyen formában el tud jönni hozzám, de esélyem sem volt vele beszélni, ugyanis nem vette fel a telefont. Kicsengett, nem is jelzett foglaltat, nem nyomta ki, de fel sem vette. Eleresztettem egy szomorú mosolyt, mert nem is értem miért reménykedtem abban, hogy felveszi. Csoda, ha tíz alkalomból kétszer kicseng a telefonja, egyszer pedig felveszi. Viszont miután rezgőre állítottam a telefonomat és zsebre tettem, rezegni kezdett, mire azt hittem, hogy nem zártam le és véletlenül rámentem valamire. Összeráncoltam a szemöldökeimet, amikor megpillantottam Jungkook nevét a képernyőmön és azonnal felvettem, mert ilyen lehetőséget lehetetlen elhalasztani. 

– Jungkook? – szóltam bele bátortalanul a telefonba, mert nem értettem, hogy miért nem vette fel, aztán meg miért hívott vissza szinte azonnal.

– Szia, Jimin – köszönt. – Bocsi, hogy nem vettem fel, csak el kellett vonuljak valahova, hogy nyugodtan beszélhessünk. Mi a helyzet?

– Most szólt az igazgatóhelyettes, hogy a hírhedt bankrabló banda figyelmeztette a szöuli rendőr főkapitányságot, miszerint bankot fognak ma rabolni – tértem rá szinte azonnal a lényegre, mert már csak pár percem volt nyitásig. 

– Mi? – kérdezte, mire nagyvonalúan újra elmondtam neki az előbb halott híreket. – Ennek semmi értelme. 

– Igaz? Szerintem sem. Ma mikor végzel?

– Hát, még nem tudom biztosan. Miért? – kérdezte, viszont hangjában volt valami fura, amit nem tudtam hova tenni. 

– Csak, mert... nos mert nem merek és szeretnék egyedül lenni este – motyogtam a lehető leghalkabban, mert igazából abban reménykedtem, hogy meg sem hallotta a nyámnyila mondatomat. 

– Igyekszem minél hamarabb végezni, de sajnos nem ígérhetek semmit – mondta, mire eleresztettem egy szomorú mosolyt, de azért elmotyogtam egy okét. – Mindenesetre zárd be az ajtókat és vigyázz magadra.

– Vigyázok – harapdáltam alsó ajkamat, mert már csak a szimpla tudattól, hogy egyedül kell legyek otthon, sírhatnékom van. – Most viszont le kell tegyem, mert kinyitottunk. 

– Rendben, nekem is mennem kell. Akkor majd beszélünk. Puszi. 

– Puszi – motyogtam, majd gyorsan kinyomtam a telefont, mert éreztem, hogy látásom homályosulni kezd és ha tovább húztuk volna a beszélgetést, tuti elbőgtem volna magamat.

Nem tudtam koncentrálni, másodpercenként az ajtóra pillantottam és attól tartottam, hogy esetleg bármelyik pillanatban megjelennek a bankrablók és a történelem megismétli önmagát. Esküszöm, hogy már magamat idegesítettem a saját hülyeségeimmel, de sajnos hiába próbáltam minden erőmmel azon lenni, hogy figyelmen kívül hagyjam ezt az egészet, de mégsem ment. Kezdett elegem lenni abból, hogy még mindig nem tudtam magam túltenni azon a bizonyos bankrabláson, ami már három kicseszett hónapja volt. 

– Holnap reggel ugyanígy találkozunk – csapta össze tenyereit Junhee. – További kellemes délutánt mindenkinek. – bocsátott minket utunkra az igazgatóhelyettes, én pedig már rohantam is ki az öltözőből, hogy minél hamarabb hazaérhessek. 

Már akkor kiszúrtam egy alakot a kocsimnál, amikor elhagytam a munkahelyem épületét. Egy pillanatra teljesen le is dermedtem, de utána összeszedtem a bátorságomat és megindultam az idegen férfi felé. Fekete haja volt, arcát orr és szájpiercing díszítette, nyaka teljesen ki volt tetoválva. Nyeltem egy hatalmasat, amikor megálltam az autóm másik oldalán és összeráncolt szemöldökökkel néztem, mert vártam, hogy végre megszólaljon. De ez nem történt meg, csak állt zsebre tett kezekkel és fújt egy buborékot a rágójával. Olyan szintű lazaságot mutatott, hogy nem csodálkoztam volna, ha szétcsúszik. 

– Te ki vagy? – kérdeztem tőle, mert igazából először is meg akartam tudni, hogy mégis ki a fene. Utána pedig majd rátérhetek arra, hogy mit akar tőlem, mert én nem ismerem, az is biztos.

– Hosung vagyok, te pedig Jimin, igaz? – szólalt meg, mire nyeltem egy aprót és bólintottam egyet. Nagyon ismerős volt a Hosung név, biztosan hallottam már valahol, de most akkor sem jutott volna eszembe, ha fegyvert szegeztek volna a fejemhez. – Jungkook munkatársa vagyok – villantotta ki fogai, nekem pedig ekkor ugrott be, hogy miért is volt ismerős a neve.

Amikor Jungkook elvitt a kedvenc helyére, akkor Hosung hívta fel és vele veszett össze, amiért nem tudott bemenni dolgozni. Kissé meglepődtem, mert a férfinek ijesztő és szigorú tekintete volt, szóval simán el tudnám képzelni bérgyilkosnak, de igazából bankrablónak és sorozatgyilkosnak is. 

Még is mit akar tőlem? Mit keres itt? Egyáltalán honnan tudta meg a munkahelyemet és a kocsimat? Jungkoook mondta volna neki? Vagy csak szimplán követett és úgy talált meg? Azt is tudja, hogy hol lakom? Egyszerre vagy ezernyi kérdés kavargott a fejemben, viszont mégsem mertem neki egyet sem feltenni, csupán álltam és a nyakkendőm alját birizgáltam.

– Igazából csak beszélgetni szerettem volna veled – folytatta, miután látta, hogy én bizony nem fogok megszólalni. 

– Velem? Mégis miről?

– Jungkookról, rólatok, Jungkook múltjáról meg ilyenek – vonta meg a vállait. – Szóval van egy fölös fél órád?

– Miért kellene megbízzak benned? – kérdeztem tőle, mert megmondom őszintén nem szívesen beszélgetek egy idegennel. Arról nem is beszélve, hogy milyen kinézettel rendelkezik. 

– Nem tudok rendes indokot felhozni, csupán segíteni szeretnék neked. Tudom, hogy Jungkookkal van köztetek valami és azzal is tisztában vagyok, hogy rengeteg dolgot nem árult el neked.

Mérlegeltem a helyzetet, mert amúgy tudtam, hogy egy idő után Jungkook is elmondana nekem mindent. Viszont most itt áll előttem az egyik munkatársa és felajánlotta, hogy új információkat osztana meg velem, amikre lehet, hogy hónapokat kellene még várjak. 

– Neked nem kellene dolgoznod? – kérdeztem tőle, mire megvonta a vállait. 

– Majd csak este lesz rám szükség – válaszolta, én pedig megadóan sóhajtottam és jeleztem neki, hogy benne vagyok. 

– Nagyon remélem, hogy ez nem csak egy átverés – motyogtam, mielőtt még kinyitottam volna az autót és beszálltam volna a kormány mögé. 

– Senki sem tudja, hogy itt vagyok – válaszolta, miután helyet foglalt mellettem az anyósülésen. – Ha Jungkooknak elmondtam volna, akkor nem engedett volna el, mert tudja, hogy én képes vagyok neked mindent elárulni, amit ő gőz erőkkel titkolni próbál. Egyet viszont nem árulhatok el, ezt már most az elején leszögezem. 

– Mit? – kérdeztem, miközben beindítottam az autót és kikanyarodtam a parkolóból.

– Nem árulhatom el, hogy mit is dolgozik, illetve dolgozunk pontosan. 

– Rendben – motyogtam és kicsit csalódott voltam, mert amúgy ez lett volna az első kérdésem felé, mert ugye csak annyit tudok, hogy valami illegális dologhoz van köze. 

Nos, nem tudom, hogy mi ez egész, de rettentően kíváncsi voltam arra, hogy mégis mik fognak itt kiderülni. Szeretném, ha mesélne Jonghoról, Jungkook múltjáról és a családjáról is. Az anyjáról például semmit sem tudok, bár van egy olyan érzésem, hogy sajnos nem is él már. Az apjával találkoztam is már, de azért róla is szívesen hallanék új információkat, mert azért még sem akarok előre ítélkezni, hiába van egy olyan megérzésem, hogy nem jó ember. Kicsit azért rosszul éreztem magam, mert olyan volt, mintha nem bíznék meg Jungkookban. Pedig erről amúgy szó sincs, csupán adódott egy alkalom, miszerint valaki mesél nekem róla, ha már ő saját maga nem teszi ezt meg. Nagyon remélem, hogy kettőnk között marad majd a beszélgetés és nem fogja megtudni Jungkook, mert van egy olyan érzésem, hogy megharagudna rám, amiért "'nem bízok meg benne".