Este nem bírtam, és nem is mertem aludni. Képtelen voltam lekapcsolni a kislámpámat, ami az ágyam mellett lévő éjjeliszekrényen volt. Nem értettem saját magamat, hogy miért félek ennyire, de egyszerűen nem bírtam sehogyan lenyugtatni magam. A félelem kezdett felemészteni, pedig alig pár órája történt csak a rablás. Kezeim még mindig iszonyatosan remegtek, attól féltem, hogy a kis fém szobor, amit kezeimbe szorongattam szét fog esni, mert ujjaimmal görcsösen fogtam. Gondolkoztam azon, hogy kést hozok az ágyamhoz, de azért nem akartam rögtön az első este ilyen túlzásokba esni. Csak ültem az ágyamon és bámultam magam elé, vagy negyvenszer visszapörgettem a ma történteket, és még mindig olyan hihetetlen volt. Minden úgy történt egészen kettőig, mintha egy teljesen átlagos nap lett volna, semmi jel nem volt, hogy majd betörnek a bankba és mindenkit a földre kényszerítenek. Életemben nem féltem még így, mint abban a pár percben, amikor a négy ismeretlen pasas ott volt velünk és lehet, hogy nem férfias, de könnyeim megint utat törtek maguknak. Amikor elmeséltem anyáéknak, hogy mi történt, akkor is elbőgtem magam és kérleltem, hogy hagy aludjak ma náluk, de azt mondta, hogy felesleges lenne órákat utazzak azért, hogy ott aludjak, mert másnap korábban kellene felkeljek, hogy időben visszaérjek a munkahelyemre. Nem is akarok bemenni dolgozni, valahogy elment a kedvem az egésztől. Mire észbe kaptam, könnyeim vízesésként tódultak ki a szemeimből, de nem tettem ellenük semmit, mert ahhoz sem volt már elég energiám. Annyira kifáradtam ma, pedig szinte semmi sem történt. Mondjuk lehet, hogy nem fizikailag, hanem szellemileg fáradtam el, hiszen azért javában történtek dolgok.

A telefonom csörgésére riadtam fel és egy pillanatig még azt sem tudtam, hogy ki vagyok, viszont utána leesett, hogy reggel van és az ébresztő miatt zenélt a telefonom. Ezek szerint csak sikerült elaludnom valahogyan. Bár, még mindig ültem, kezemben pedig ott volt a trófea, amit tegnap este óta szorongattam. Vettem egy mély levegőt, majd kinyújtóztattam izmaimat és kikászálódtam az ágyamból. El is felejtettem, hogy a biztonság kedvéért tegnap bezártam a szobám ajtaját is, nehogy váratlan vendégem érkezzen. Most nem volt kedvem kávét inni sem, sőt a hajammal sem szenvedtem olyan sokat, egyszerűen nem érdekelt, hogy hogyan nézek ki. Indulás előtt a biztonság kedvéért körbejártam egyszer a házat, majd gondosan bezártam minden ajtót - még a pincéjét is -, nehogy valaki ott szökjön be a házamba.

- Jó reggelt, Jimin - üdvözöltek a többiek, amint beértem az öltözőbe.

- Sziasztok - erőltettem magamra egy apró mosolyt, majd szokásomhoz híven bepakoltam a cuccaimat a szekrényembe.

- Minden rendben? - jött oda hozzám Jaemin, mire bólintottam egyet. - Hosszú volt az éjszaka? - villantotta ki fogait.

- Ja - vontam meg vállaimat.

Tisztában voltam azzal, hogy a szemeim alatti karikákat húsz méterről is ki lehetett szúrni, a hajam csak úgy volt, még a nyakkendőmet sem volt megcsinálni, így azt nem is hoztam el magammal. Jaemin hosszú percekig bámult engem, gondolom próbálta megfejteni, hogy mi a fene történt velem, de nem szerettem volna közölni vele, hogy amúgy a tegnapi eset miatt vagyok ilyen, mert aludni sem mertem a lakásomban. Nem értettem, hogy rajtam kívül miért viselkedik mindenki ugyan úgy, mint szoktak. Mármint ugyan úgy pletykálgatnak, mint tegnap reggel és ugyan úgy nevetgélnek, mintha tegnap nem fogtak volna mindegyikünkre fegyvereket.

- Jungsoo bármelyik percben itt lehet, szóval mutassuk meg neki, hogy a tegnapi dolog egyikünket sem befolyásolja a munkában, rendben? - csapta össze izgatottan a tenyereit Jaemin, mire rajtam kívül mindenki heves bólogatásba kezdett.

Sajnálom, de ez nekem nem fog menni. Azt sem tudom, hogy hogyan fogom így az ügyfeleket fogadni, mert szinte biztos vagyok benne, hogy másodpercenként fogom az ajtókat bámulni, nehogy ismét váratlan vendégeink legyenek. Nyeltem egy hatalmasat, amikor megpillantottam két rendőrt a bejárati ajtó mellett és igyekeztem úgy viselkedni, mintha minden rendben lenne és éppen nem a sírás határán állnék. Leültem a helyemre, majd némán vártam, hogy fél tíz legyen és, hogy az ügyfelek elkezdjenek szállingózni. Legalább ekkor le tudom majd kötni valamivel a figyelmem, hiszen kezdtem azt hinni, hogy valóban a megbolondulás felé haladok.

Életem egyik leghosszabb és rosszabb napja volt a mai azt kell, hogy mondjam. Nem bírtam rendesen koncentrálni, gondolataim valahogyan mindig visszakanyarodtak a tegnap történtekhez, ezért többször is vissza kellett kérdezzek, mert volt, hogy percekig teljesen lefagytam és az agyam pedig kikapcsolt. Teljesen szét voltam csúszva és ezt sajnos az igazgató is észrevette, ezért bent kellett maradnom zárás után, hogy beszéljek vele. Nem akartam semmit elárulni neki, hogy mégis mi a bajom, de amint leültem az asztala előtti székre, megtörtem. Elmondtam neki mindent, hogy egyáltalán nem érzem magam biztonságban és rendesen paranoiás lettem ebben az elmúlt két napban.

- Tudom, hogy senkinek sem esett baja, de attól még bennem van a félelem, hogy mi van ha ezek a rablók esetleg megkeresnek engem. Mi van ha hazamegyek és ott fognak engem várni a házam előtt? Ezek a gondolatok kezdenek az agyamra menni, de nem tudok mit tenni ellenük. Egyszerűen nem tudom ezeket kizárni. - vallottam be őszintén az érzéseimet Jungsoonak, hiszen teljes mértékben megbíztam benne.

- Szeretnél egy hét szabadságot kivenni? Bár nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e téged most egyedül hagyni. Esetleg nem tudnál hazamenni a szüleidhez? - kérdezte, mire megráztam a fejem

Nem akartam a szüleim terhére lenni, nem akartam őket is a rettegésbe kergetni. Jobbnak láttam, ha nem is mesélek nekik többet az érzéseimről, mert kezdem már azt is megbánni, hogy tegnap felhívtam őket. Nem akartam rájuk ijeszteni, de rajtuk kívül nem szívesen mondtam volna el bárkinek is ezeket.

- Szerintem egy hét pihenés jót tenne - szólaltam meg, mire bólintott egyet.

Legalsó fiókjában kezdett turkálni, majd elővett egy jó vastag füzetet, amiben a beosztások voltak feltüntetve egészen januártól kezdve. Először megkereste a áprilist - az előző hónapot -, majd hümmögött egyet és kezébe vett egy ceruzát, hogy jegyzeteljen valamit. Végül átlapozott a májushoz és ismét ezt tette.

- Meg lehet oldani, mivel áprilisban Sujin két hetet nem volt a törött keze miatt.

- Értem. Nagyon szépen köszönöm! - erőltettem magamra egy apró mosolyt.

Nem tudtam, hogy örülnöm kellene, amiért ilyen jó fej volt és belement abba, hogy egy hétig ne kelljen bejönnöm, vagy paráznom kellett volna attól, hogy egy egész hétig egyedül leszek otthon. Mármint tök jó, hogy nem kell majd korán kelljek, csak éppen abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán merek és tudok majd aludni.

- Akkor jövőhéten találkozunk - engedett utamra, én pedig egy mély hajolás után már el is hagytam az irodáját.

Azonnal az öltözőbe siettem, majd a kabátomat és a táskámat megragadva indultam ki az épületből. Úgy döntöttem, hogy nem rögtön haza megyek, hanem beugrok a közeli könyvtárba, mert ott dolgozik Haseul, egy régi jó barátom. Mostanában sajnos keveset találkozunk, de most úgy sem mentem szívesen haza, ezért pont kapóra jött. Szerencsére nem voltak sokan a könyvtárban, talán tízen ha lehettek, a lány pedig szokásához híven az asztala mögött ült és éppen a számítógépén játszott.

- Szép jó napot - villantottam ki fogaimat, majd rákönyököltem az asztalára, ő pedig azonnal rám pillantott.

- Jimin! - pattant fel azonnal a székéről, majd megkerülve a monitort, odasietett hozzám és szorosan megölelgetett. - Hallottam a bankrablásról és basszus annyira megkönnyebbültem, amikor mondták, hogy nem lett sebesült. Minden rendben van veled? Tudom, hogy mennyire magadra veszed az ilyeneket. - tolt el magától és azonnal bepörgött, ahogy mindig is szokott.

- Minden oké - hazudtam neki egy apró mosoly kíséretében.

Nem akartam, hogy aggódjon értem, ezért jobbnak láttam, ha nem árulok el neki semmit a bennem zajló dolgokról. Szerencsére nem is kérdezett többet, helyette ecsetelni kezdte, hogy a barátja nagyon fura mostanában. Arra gyanakszik, hogy valami más lány van a képben, én pedig nagyon reméltem, hogy nem így van. Haseul nagyon törékeny és sajnos nem csak én veszek magamra mindent, hanem ő is. A pasija alapból nem volt nekem szimpatikus, de ki vagyok én, hogy bárkit is érdekeljen a véleményem? Mondtam neki, hogyha tojással szeretné megdobálni a csávó méregdrága kocsiját, akkor nyugodtan hívjon, mert szívesen segítek neki. Örültem, hogy egy kicsit sikerült elterelnie a gondolataimat és volt pár óra, amikor nem azon aggódtam, hogy ki szeretnének nyírni engem. Nagyon hálás voltam a lánynak, még ha ezt nem is közöltem vele. Nem szerettem volna gyanús lenni, ezért sem szóltam erről egyetlen szót sem, helyette hosszasan megöleltem, egyfajta köszönetképpen.

Egészen zárásig elbeszélgettünk, viszont amikor tudatosult bennem, hogy kint már sötét van, ismét előtört a pánikom és már egyáltalán nem éreztem jól magam. Hosszú percekig álltam a kivilágított bejáratban és a fekete Jeepemet szuggeráltam, ami a parkoló másik felében volt. Bele sem gondoltam abba, hogy eddig itt leszek és terveim szerint már rég a bezárt hálószobámban kellett volna legyek. Elszámoltam magamban vagy ötször tízig, majd konkrétan átsprinteltem az egész parkolón és csak akkor nyugodtam meg egy kicsit, amikor már a kocsimban ültem. A kormánynak döntöttem a homlokomat és próbáltam lenyugtatni magamat, hiszen szívem majd ki ugrott a helyéről, arról nem is beszélve, hogy mellkasom is beszúrt időközben. Nehezen jutottam levegőhöz és a fejem is megfájdult. Én ezt nem fogom így bírni.