Egyszerűen képtelen voltam hétfőn bemenni dolgozni. Nem vitt rá a lélek, hogy elhagyjam a házamat, még a boltba sem ugrottam el, hogy esetleg valami ehető, még nem romlott kaja legyen otthon. Mondjuk étvágyam sem volt, mióta Jungkook olyan diszkréten közölte velem, hogy közöttünk soha nem lesz több, mint barátság. Nem gondoltam volna, hogy ennyire magamba fogok zuhanni ez miatt, de hát hiába próbáltam pozitív lenni etéren, egyszerűen nem ment. Tényleg azt hittem, hogy én is bejövök neki, a szavai pedig rendesen arcon csaptak, amikor kiderült, ez koránt sincsen így.

A szombatot és vasárnapot az ágyamban töltöttem. Nem akartam ennyire elhagyni magam, de még a mosdóba sem volt kedvem – illetve energiám – kimenni, ezért tényleg csak akkor hagytam el a szobámat, amikor már nagyon-nagyon muszáj volt.

Jungkook nem keresett, mondjuk nem is vártam tőle mást. Nem értettem a hirtelen kirohanását, mert szerintem semmi olyat nem mondtam, amivel ezt a reakciót válthattam ki belőle. Normálisan és kulturált keretek között is meg lehetett volna beszélni a dolgokat, nem kellett volna azonnal rám förmednie és lekiabálnia. De ő ezt az utat választotta, én meg nem tudok ellene mit tenni, mert ha ő nem akarja, akkor nincsen értelme erőszakoskodjak.

Hétfőn és kedden nem mentem be dolgozni, mert egyszerűen úgy éreztem, hogy nem lennék képes emberek közé menni. Azt hazudtam a főnökömnek, hogy beteg vagyok és ezért nem tudok bemenni. Kivettem egy hét szabit abban reménykedve, hogy valahogyan rendbe szedem magam, mert megfogadtam, hogy Hansol után én egyetlen ember miatt sem fogok depresszióba esni.

Így hát felhívtam anyát és megbeszéltük, hogy elmegyek hozzájuk pár napra, mert amúgy is régen találkoztunk már, kezdtek tényleg hiányozni. Nem mondtam neki konkrét okot, de hallottam a hangján, hogy tisztában van azzal, hogy nem vagyok valami jól. Hiába vagyok már huszonöt, még mindig anya és apa tud a legtöbb segítséget nyújtani számomra és ők értenek meg a legjobban. Nem ítélnek el, amiért a saját nememhez vonzódom, ez pedig nagyon-nagyon sokat jelent nekem. 

Kevesebb, mint két óra alatt meg is érkeztem a gyerekkori lakásomhoz, ami Szöultól sajnos elég messze van. Egy kis faluról van szó, Daegu mellett. Rengeteg emlék köt ide, így mindig mosolyogva térek vissza, bár tény, hogy nagyon keveset járok haza a munkám és a kevés szabadidőm miatt. 

Amint leállítottam az autót, dudáltam egyet, mert így szoktam jelezni a szüleimnek, hogy megérkeztem. Szerintem alig telhetett el egy perc, anya és apa már meg is jelentek a bejárati ajtóban, én pedig úgy siettem oda hozzájuk, mintha ezer éve nem láttuk volna egymást – ami egy kis túlzással akár igaz is lehetne. 

– Jézusom, Chim, te nagyon sovány vagy – szólalt meg azonnal anya és arcomat a tenyerei közé fogta. – Eszel te rendesen?

– Somin, mi lenne ha nem szemerkélő esőben vallatnád a gyereket? Menjünk egy kicsit beljebb! – förmedt rá apa az engem mustráló anyára, aki bólintott egyet, de azért jelezte nekem, hogy ennek a beszélgetésnek koránt sincsen vége. 

– Mindjárt hozom a cuccaimat – mondtam, azzal gyorsan odarohantam a kocsimhoz és vállamra tettem az utazótáskámat, ahova csak random bedobáltam a kedvenc ruhadarabjaimat. 

– Nocsak-nocsak, téged is látni? – villantotta ki fogait Eunbi, amint beléptem a nappaliba. 

– Hát, néha muszáj – villantottam ki fogaimat és már szét is tártam a karjaimat, hogy jól megölelgessem a féltestvéremet is, akit szerintem több mint fél éve láthattam utoljára. Külföldön tanul, így nagyon ritkán jön haza, ha meg éppen sikerül pár hétre anyáéknál lennie, akkor sincs sose időnk találkozni.

Miután lepakoltam a gyerekkori szobámba, visszasiettem a nappaliba, ahol már anyáék és Eunbi is tülkön ülve várt engem. Jól esett, hogy végre a családommal lehetek, de koránt sem éreztem magam teljesen jól, köszönhetően Jungkooknak, aki egyszerűen nem akart magamra hagyni a gondolataimban. 

– Szóval, miért is nézel úgy ki, mint egy zombi, aki egy hete nem evett és kelt ki az ágyból? – csapta össze tenyereit anya és szokásához híven a kezeimért nyúlt, hogy jól megszorongassa azokat. 

– Mert pontosan ez a helyzet – húztam szomorú mosolyra ajkaimat. – Mostanában nem érzem túl jól magam.

– Miért? – kérdezték szüleim egyszerre, de még mielőtt válaszolhattam volna valamit, húgom megelőzött és konkrétan elkiáltotta magát.

– Tuti valami pasi van a dologban! 

Három kérdő szempár szegeződött rám, én pedig egy hatalmas sóhajtás kíséretében bólintottam egy aprót. De még mielőtt kérdezősködni kezdtek volna, leszögeztem nekik, hogy nem nyavalyogni jöttem el hozzájuk, hanem beszélgetni és végre együtt tölteni egy kis időt, szóval nem kell azonnal az én szar magánéletemről beszélni. Nem akartam mindenkit levinni az életről és igazából elérzékenyülni sem akartam előttük, mert anya kedves szavaitól  és öleléseitől aztán meg tud ám indulni az ember  könnycsatornája. 

– Jimin, ugye tisztában vagy vele, hogy ez nem nyavalygás? Még mindig a családod vagyunk és bármikor, bármit elmondhatsz nekünk. Mivel nem tudunk olyan sokat telefonálni és találkozni sem, ezért úgy gondolom, hogy ki kell használni ezeket a ritka pillanatokat. – eresztett el egy biztató mosolyt anya, én pedig éreztem, hogy már ettől kaparni kezd a torkom. Nem értem, hogy mégis hogyan tudja mindig, hogy mit kell mondania. 

– Van, vagyis volt egy fiú, akivel az utóbbi időben rengeteg időt együtt töltöttünk. Teljesen úgy jött le, hogy neki is bejövök én, mert rengetegszer bókolt, illetve vett nekem apróságokat, amiket szerintem haverok nem vesznek egymásnak, de mindegy. Amikor pedig megtettem az első lépést, akkor konkrétan rám kiabált, hogy közöttünk nem lesz soha több, mint barátság és ilyenek. Azóta meg... – sóhajtottam fel és apára pillantottam, mert tudom, hogy őt érintette meg legjobban a Hansollal való szakításom utáni állapotom is.

– Azóta meg teljesen magadba zuhantál és konkrétan élni sincs kedved – forgatta meg a szemeimet Eunbi. 

– Hát, így is lehet mondani – vontam meg a vállaimat. 

– És nem tudod megbeszélni vele a dolgokat? – kérdezte anya, mire megráztam a fejemet.

– Nem, mert többször is eltűnt napokra, olyankor pedig nem elérhető. Meg szerintem most amúgy sem lenne velem hajlandó beszélni. 

– Mikor beszéltetek utoljára? – kérdezte apa.

– Pénteken este.

– Figyelj, Chim, én csak annyit tudok erre mondani, hogyha ilyen bunkó és nem képes veled megbeszélni normális keretek között a dolgokat, akkor nem érdemled meg őt. – döntötte anya fejét a vállamra. – Plusz, ha így hiteget téged, akkor nem éri meg miatta sírni. Helyes vagy és még csak huszonöt éves, simán tudsz magadnak akár tíz pasit is találni, ha úgy szeretnéd.

– Ez pontosan így van! – értett vele egyet apa és a húgom is. 

– Jó, ezt így könnyű mondani, de az utóbbi időben tényleg mindig mellettem állt, mindenben segített és úgy tűnt, hogy tényleg érdeklődik irántam. A mindennapjaim tökre unalmasak nélküle, mert megszoktam már, hogy nagyjából mindent együtt csinálunk és mindig nálam van.

– Én tuti elmennék a lakására és addig kiabálnám a nevét a háza előtt, amíg ki nem jön – villantotta ki a fogait Eunbi.

– Az nem lenne egy kicsit beteges, kislányom? – ráncolta össze szemöldökeit anya.

– De – válaszoltuk egyszerre apával, mire sikeresen el is nevettük magunkat.

– Hát, ha nem lehet vele normálisan beszélni, akkor muszáj merészebb eszközökhöz folyamodni – vonta meg a vállait a húgom. Igaza volt, mert Jungkookkal normális keretek között egyszerűen képtelenség beszélgetni. 

– Mindegy, hagyjuk ezt a témát. Ezzel majd ráérek akkor foglalkozni, ha otthon leszek. Szóval, hogy megy az egyetem? – pillantottam a húgomra, ezzel sikeresen elvonva magamról a figyelmet. 

A nap további részében megpróbáltuk bepótolni kimaradt hónapokat és mindenki a lehető legizgalmasabb információkat, illetve eseményeket osztottuk meg egymással. Szerencsére nem került szóba a bankrablás, így megúsztam egy kellemetlen témát. Én meg hát szándékosan nem hoztam fel azt, hogy az elmúlt hetekben valaki zaklatni kezdett és random leveleket küld nekem. Anya készített vacsorát és tényleg azon voltak, hogy eltereljék a gondolataimat az otthoni problémákról. Ezért nagyon is hálás voltam neki, mert éreztem, hogy jó hatással van rám, amiért végre emberek között vagyok és nem a szobámba bezárkózva. 

Azt hiszem igaz a mondás, miszerint mindenhol jó, de a legjobb otthon. Végre mosolyogtam és ennem is sikerült, bár eleinte nem sikerült rávenniük arra, hogy egy falatot is bekapjak. Anya viszont annyira unszolt, hogy nem volt kedvem tovább ellenállni neki, meg amúgy a gyomrom is ellenem volt, mert folyton korgott. Szóval igen, péntek éjszaka óta végre először ettem valamit és jól éreztem magam, ami azért szerintem haladás. 

Elmosogattam vacsora után, mert voltam olyan jó fej. Eunbival és anyával még ekkor is beszélgettünk és igazából természetesen Jungkook került szóba. Nem árultam el nekik sok mindent róla – mert amúgy én sem tudok –, de biztosítottam őket arról, hogy nála helyesebb srácot még sosem láttam. Képet sajnos nem tudtam róla mutatni, mert nekem sincs, de majd esetleg ha úgy alakulnak a dolgok, akkor csinálok róla lesifótokat. 

Komolyan, úgy éreztem magam, mint valami szerelmes tini, aki sajnos viszonzatlan szerelembe esett. Szerelem? Ez az lenne? Nem tudom, de úgy érzem, hogy megkaptam a kellő löketet ahhoz, hogy esetleg felhívjam Jungkookot vagy írjak neki, mert kezdett tényleg nagyon hiányozni.