Jungkook ismét felszívódott. Az estét még nálam töltötte – ami viszonylag olyan volt, mint általában szokott lenni –, másnap reggel pedig mindketten munkába mentünk. Szerdán napközben többször is írtam neki, de egyszer sem válaszolt, ahogy csütörtökön és még pénteken sem. Aggódtam érte, mert akárhányszor eltűnik, mindig sebekkel tér vissza. Gondoltam, hogy megint valamilyen illegális dologról van szó, mert általában ez miatt szokott napokra felszívódni.

A szerdai és csütörtöki napon volt elég időm rajta, illetve rajtunk gondolkodnom. Tudom, hogy nem szabadna vakon megbízzak benne, mégis ezt csinálom. Hiába döntöm el magamban mindig, hogyha legközelebb meglátom, akkor tiszta vizet öntök a pohárba és a lehető legtöbb információt kiszedem belőle. Amikor találkozunk, egyszerűen elpárolog a mérgem és átveszi a szerepét az aggodalom. Jungkookot múltkor is megverte a főnöke, mert sok időt tölt mostanában velem. Mi lenne, ha megtudná, hogy koránt sem vagyunk közömbösek egymásnak? Biztos vagyok benne, hogy komolyabb következményei is lennének, mint néhány zúzódás. El nem tudom képzelni, hogy mégis milyen helyen dolgozhat és mennyire terminátor alkatú főnöke lehet.

A helyzet mégis borzasztóan idegőrlő, mert ahogy telnek a napok, én úgy habarodok bele még jobban a srácba. Durva, de a gondolataim kilencven százalékában ő jár, mindenről ő jut eszembe és a hétfő este történt csókunkat szerintem vagy ezerszer visszaidézhettem már magamban. Rossz, hogy elutasított, amikor közeledni akartam felé, hiába az én érdekemben tette. Szükségem van rá és nem csak úgy, mint egy barátra, hanem, mint egy lelki társra.

– Jimin? – szakított ki a gondolataimból Minji, akinek egy hatalmas doboz volt a két kezében. Azonnal kapcsoltam és gyorsan átvettem tőle a díszekkel megtöltött dobozt, amit nagy valószínűséggel helyettem hozott be a kocsiból. Jó, nem tehetek róla, de szerda óta folyamatosan elgondolkodom, elbambulok és néha hosszú percekre képes vagyok kizárni a külvilágot.

– Bocsánat – húztam kínos mosolyra ajkaimat, mire munkatársam legyintett egyet és jelezte, hogy kövessem.

– Nem tudom, hogy ti hogyan képzeltétek el a díszítést, de szerintem nem kell túlcsicsázni mindent. Hayoung amúgy is az egyszerűséget preferálja jobban. Szerintem elég lesz csak pár konfettit kilőni, a függönyökre felakasztani a huszonhármas zászlókat és néhány lufit fújni. – csapta össze tenyereit Ahin, a szülinapos legjobb barátnője.

– Vettünk ilyen apró szíveket és "boldog szülinapos" lapocskákat is, esetleg még azokat is az asztalokra lehetne szórni. De egyébként nekem teljesen rendben van az egyszerűbb díszítés ötlete. – bólogatott helyeslően Minji, aki elő is vette a dobozból az említett díszítőelemeket, hogy megmutassa a többieknek.

– Én szívesen megterítek – emeltem magasba a jobb kezemet, ugyanis biztosan nem én leszek majd az, aki felmászik a létrára és azon imádkozik, le ne pottyanjon onnan.

Amíg a lányok eldöntötték maguk között, hogy ki, mit csinál, addig én szépen lassan megterítettem. Igazából még volt pár óránk, de mindenképpen haza akartam még ugrani, letusolni és átöltözni, mert most csak egy melegítő és egy fehér póló volt rajtam. Plusz Hayoung ajándékát sem hoztam el magammal, mert nem akartam, hogy esetleg összetörjön az út alatt. Miután szétszórtam az asztalokon az apró szíveket és a boldog szülinapot feliratú díszeket, megindultam haza.

Nem volt kedvem tovább segíteni nekik, plusz ránézésre teljesen megvoltak nélkülem is, így nem akartam láb alatt lenni. Fél négyre kellett visszamenjek, ugyanis Hayoungék majd négyre jönnek, miután véget ért a műszakjuk. Megbeszéltem Minjivel, hogy nem autóval jövök este, majd ő hazavisz, mert este nem ihat. Belementem, ugyanis jól esett volna már pár pohár bor, illetve pezsgő és azért ittasan még sem szerettem volna volán mögé ülni, nehogy úgy végezzem, mint Jungkook.

Behunytam a szemeimet és vettem egy nagy levegőt, amikor szembe találtam magam a már megszokottnak vélt borítékok következő darabjával a kocsi felhajtómon. Számítottam rá, ugyanis szerdán és csütörtökön is kaptam, így nem volt kizárt, hogy ma is kapok pár sort, amiben Jungkookról figyelmeztetnek. Azért hálát adtam, hogy hétfő óta senki sem járt a házamnál, mert biztosan hívtam volna a rendőrséget. Egyedül voltam otthon, nem tudott volna ki megvédeni, én pedig annyira bepánikoltam volna már megint, hogy  egy hét éves kislány is simán lenyomhatott volna, ha az állt volna szándékában. De szerencsére ez nem történt meg, csak leveleket kaptam a továbbiakban is, amik nem ijesztettek már meg, kezdtem őket unalmasnak tartani.

– Tudom-tudom, vigyázok Jungkookkal – forgattam meg a szemeimet, amikor lehajoltam a fehér borítékért, amit természetesen megint nekem címeztek. – Teljesen mindegy, mert amúgy is leszar, szóval... – vontam meg a vállaimat, miközben elővettem a zsebemből a bejárati ajtó kulcsát. Egy hatalmas sóhajtás kíséretében pakoltam le a cuccaimat a nappaliba, majd kezembe vettem a fehér borítékot, hogy azért mégiscsak elolvassam az újabb lényegtelen figyelmeztetést. 

Szemeim hatalmasra tágultak, amikor most koránt sem egy kézzel írott, vagy esetleg újságból kivágott betűkből álló szöveggel találtam szembe magam, hanem több fényképpel, amik a már több, mint egy hónapja történt bankrablásról készült. Az egészben az volt a legijesztőbb, hogy a bank biztonsági kamerája rögzítette ezt a képet, így fogalmam sem volt, hogy az illető mégis hogyan fért hozzá. Vagy öt kép lehetett a borítékban, abból hárman a négy bankrabló, kettőn pedig én voltam pirossal bekarikázva. Azonnal eldobtam a képeket és a telefonomért nyúltam, hogy felhívhassam Jungkookot. Imádkoztam azért, hogy felvegye, mert rajta kívül ezt senkinek sem mondhatom el. De nem vette fel. Kicsöngeni kicsöngött, de nem vette fel, én pedig nem tehetek róla, de elsírtam magam. 

Arcomat a tenyereimbe temettem és hagytam, hogy könnyeim utat törjenek maguknak. Egyszerűen nem bírtam már tovább tűrni a dolgokat. Eddig sem voltam tisztában azzal, hogy ki írogat nekem, most viszont még jobban tanácstalan lettem. Ezekhez a felvételekhez csak az igazgató, illetve a rendőrség férhet hozzá, még a dolgozók sem. Akkor ez a titokzatos valaki mégis hogyan kaparintotta meg? Nem értettem, mert eddig mindig Jungkookról volt szó, ez viszont most koránt sem, így még jobban belezavarodtam ebbe az egészbe. 

Miután vagy fél órát álltam mozdulatlanul és sírtam, megembereltem magam, mert már csak háromnegyed órám volt elkészülni, hogy elérjem a villamost. A Vettem egy jó hideg zuhanyt, ami egy kicsit segített, de koránt sem vette el a paranoiámat, mert erre csakis Jungkook képes, aki most nem törődik velem és teljesen elérhetetlen. Úgy döntöttem, hogy ma este biztosan inni fogok, mert józanon képtelen lennék egyedül aludni a házban. Nem tudtam, hogy attól félek jobban, hogy esetleg a négy bankrabló közül zaklat valaki, vagy attól, hogy esetleg ma is ellátogat valaki hozzám, amikor egyedül leszek. A munkatársaim közül pedig senkit sem kérhettem meg, hogy aludjon nálam, mert egyikkel sem álltam olyan kapcsolatban és biztosan hazudnom kellene, amiben amúgy sem vagyok valami jó, nemhogy ilyen helyzetben.

A cipőmet és a nyakkendőmet egy időben próbáltam felrángatni magamra, ugyanis túl sok időt töltöttem el a borotválkozással, amit amúgy nem is terveztem be. Hat percem volt kiérni a buszhoz és hát vagy három utcára laktam tőle. Nem láttam sok esélyét annak, hogy sikerrel járok, de azért nem adtam fel. Nem volt a világ legkellemesebb dolga lesprintelni három utcát ingben, nyakkendőben, lakkcipőben és egy üveg pezsgő társaságában, de hálát adtam az égnek, hogy már iskolás koromban is jó voltam futásból, így nem fáradtam ki annyira, mint számítottam rá és még a villamost is sikeresen elértem. Út közben rendbe hoztam magamat, majd egy mosoly kíséretében szálltam le a megbeszélt helyen, pár perce a Macaronia cukrászdától. Minji, Ahin és Olivia már ott voltak, szerintem ők haza sem mentek a díszítés után. Sajnos Jungsoo nem tud jönni, így már csak a szülinaposra és Junheere vártunk. 

Az este további része nagyon jól telt. Hayoung annyira meglepődött, hogy el is sírta magát, mert egyáltalán ne számított a mi kis meglepetésünkre. Mondott egy szép hosszú beszédet, amiben megköszönte nekünk, hogy mellette vagyunk és a barátainak nevezhet minket. Ezután átadtuk az ajándékokat, majd koccintottunk pezsgővel és kezdetét vette a beszélgetés, mielőtt még behozattuk volna a tortát, amiről a szülinapos szintén nem tudott. Hayoung elmesélte, hogy ma sikeresen összeveszett egy nővel és a biztonságiaknak kellett kivinniük, mert át akart ugrani a pulton. Elvileg Hayoung flegma volt vele és ez neki nagyon nem tetszett, de ezt eléggé nehezen lehet munkatársunkról elképzelni, mert nála kedvesebb, nyugodtabb és tisztességesebb embert nem nagyon ismerek. Ezután szóba jöttek a hasonló kellemetlen helyzetek, amiből a biztonsági őrünk mentett ki minket. Én próbáltam feltűnő mentesen iszogatni, de ez nem csak az én tervem volt, ugyanis igazgató helyettesünk kijelentette, hogy ő ma úgyis taxival fog hazamenni. Nem sokkal hat után kihozták a tortát, mi pedig elénekeltük Hayoungak a boldog szülinapot, ő pedig ismét könnyeivel küszködve köszönte meg nekünk a meglepetést és vagy hatodjára is elmondta, hogy nem kellett volna. Amíg a többiek kimentek cigizni, addig Junhee és én bennmaradtunk és ittunk egy újabb pohár pezsgőt. Éppen azt tárgyaltuk ki – kissé ittas állapotban már –, hogy többször is össze kellene ülnünk, mert a társaságunk nagyok kellemes és családias, amikor is csörögni kezdett a telefonom. Jungkook volt az, mire nyeltem egy hatalmasat és elnézést kérve az igazgató helyettesünktől, arrébb mentem az asztaltól, hogy beszélhessek Jungkookkal.  

– Igen? – szóltam bele a telefonba, mert először abban sem voltam biztos, hogy tényleg ő az.

– Szia, Jimin – hallottam meg Jungkook hangját, mire egyrészt megnyugodtam, másrészt pedig ideges lettem, amiért eddig nem volt hajlandó életjelet mutatni magáról. – Miért kerestél? Bocsánat, hogy eddig nem reagáltam, csak nem volt alkalmam rá.

– Mindegy, nem lényeg – vontam meg a vállaimat. Úgy döntöttem, hogy én sem fogok neki semmi konkrétat elárulni, ahogy ő sem szokott sosem. 

– Otthon vagy most?

– Nem – válaszoltam. – A munkatársaimmal szülinapot ünneplek. 

– És ittál? 

– Lehet, de ne biztos.

– Hallom a hangodon, hogy igen. Hogyan fogsz így hazajutni? – kérdezte, nekem pedig nagyon nem tetszett, hogy most hirtelen ismét érdekelni kezdtem. 

– Majd megoldom. Most meg leteszem, mert nem illik pezsgőt a pohárban hagyni. Szia. – hadartam, aztán még azelőtt bontottam a vonalat, hogy bármit mondhatott volna.

Büszkén, kihúzott háttal indultam vissza az asztalunkhoz, ahova időközben már a többiek is visszaértek. Tetszett, hogy én is titokzatos voltam vele, ez pedig hallhatóan zavarta őt. Tudni akarta, hogy hol vagyok, de én nem árultam el neki, ahogyan azt sem, hogy miért kerestem délután. Elképzelhető, hogy innentől kezdve akkor így kell hozzáálljak a kapcsolatunkhoz és nem kellene annyira magamra vegyek mindent, mint ahogyan azt eddig csináltam. 

– A bank biztonságfelvételéhez csak a rendőrség és az igazgató juthat hozzá, igaz? – kérdeztem a többieket, miután helyet foglaltam.

– Én úgy tudom, hogy igen – bólintott egyet Minji.

– Szerintem is, de lehet, hogy a biztonsági őr is – tűnődött el a mellettem ülő Junhee is.

– Értem, köszönöm – mosolyodtam el, majd gyorsan lehúztam a poharamban hagyott pezsgőt és Ahin felé emeltem, aki éppen magának is töltött. Úgy érzem többet kell igyak, mert a gondolataim Jungkook és a bankrablás körül forogtak, már megint.

Kilenc körül már felettébb viccesnek találtam mindent. Szerencsére nem csak én, hanem igazgató helyettesem is és lényegében a többiek is. Sajnáltam Minjit, amiért nem ihat, de úgy tűnt, hogy alkohol nélkül is jókat nevet, így bűntudatom nem tartott sokáig. Fél tíz körül úgy döntöttünk, hogy ideje menni, mert a hely csak tízig tart. Ahin és Olivia vállalták a holnapi takarítást, így szerencsére megúsztam a korán kelést. Mondjuk nem hiszem, hogy olyan sokat fogok aludni otthon, mert rettenetesen fel voltam pörögve és végre tényleg jól éreztem magam. Két cuppanós puszival köszöntem el Minjitől, aki ígéretéhez híven, tényleg hazavitt. 

– Remélem a házba még betalálsz – jegyezte meg, miután kiszálltam a kocsiból, de még nem csuktam be magam után az ajtót, ugyanis majdnem hasra vágódtam, mert beleakadt a lábam a biztonsági övbe.

– Simán! – villantottam ki fogamat és felmutattam neki hüvelyk ujjamat. – Jó éjszakát! – intettem neki, majd miután becsuktam a kocsi ajtaját, megindultam a bejáratom felé.

Halkan dúdoltam a számot, ami akkor ment a rádióban, amikor hazafele tartottunk. Viszont még mielőtt a lyukba csúsztathattam volna a kulcsot, az utcai lámpáknak köszönhetően megpillantottam egy árnyékot az enyém mögött. Teljesen ledermedtem és ekkor már a lépteit is hallottam magam mögött, így biztos voltam benne, hogy ezt nem csak beképzelem. Olyan hirtelen és gyorsan fordultam meg, hogy egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyomat is, de még mielőtt hozzávágtam volna a kulcsomat, megpillantottam, hogy Jungkook áll előttem. 

– Bazdmeg – motyogtam a lehető legkulturáltabban, mert egy pillanatra még a szívverésem is megállt. – Már mondtam, hogy ne osonj mögém, mert majdnem arcon basztalak a kulcsommal – morogtam.

– Bocsánat, nem akartalak megijeszteni – húzta el a száját, mire megvontam a vállaimat és hátat fordítottam neki, hogy végre bejuthassak a házba. – Én is bemehetek?

– Nem, te maradj kint és fagyj meg – forgattam meg a szemeimet idióta kérdésére. 

– Oké, nem tudom, hogy a megivott pezsgők miatt vagy ilyen bunkó, vagy mert pár napig nem jelentkeztem – sóhajtott fel, én viszont ismét nm válaszoltam neki, csak jeleztem, hogy menjen be. – Hát, jó, akkor nem kell válaszolni – motyogta, de azért fogta magát és még előttem beosont a házamba. Ezek szerint, ma megint együtt töltjük az estét.