Kopogás keltett fel. Nagy nehezen kinyitottam szemeimet, Dabby ült az ágyam szélén.

-Jóreggelt! Kész a reggeli. - mosolygott. Ennek állandóan görbe a szája?

-Szeretnénk beszélni veled. - eltűnt a mosolya és hangjában komolysàgot éreztem.

Csak bólintottam hogy majd megyek, kiment. Odasétáltam a szekrény"emhez", nincsen túl sok ruhám..felvettem a melegítőnadrágomat hozzá egy meleg pulcsit és zoknit. A hajamat hagytam úgy ahogy volt, kócosan kiengedve. Megmostam az arcom és a fogam. Majd az ajtóhoz léptem. Összeszedtem minden erőmet mert volt egy érzésem hogy most fog
megtörténni az a nagy beszélgetés. De én úgy érzem még nem állok erre készen. Hogy elmondják miért rohadok 17 éve a gyerek otthonban. Egyetlen egy barátnőm volt, Hope, két évvel kisebb volt nállam, mellettem volt mindíg. Mi ketten ki álltunk minden szart. Ő volt a nem létező húgom. Ő is születésétől kezdve nevelő otthonban volt. Megígértem neki, mikor betöltöm a 18-at elmegyek abból a pokolból és magammal viszem. És eltűnünk. De ez szertefoszlott előttem mikor elrángattak a kontinens másik felére és hirtelen lett "családom". Csak én ezt nem érzem családnak, inkább kényszerítésnek. Úgy érzem cserben hagytam őt akaratom ellenére.
****
Lesétáltam a nappaliba. Gondolom már túl voltak a reggelin mert ültek és vártak rám. Leültem melléjük kis távolságot tartva.

-Szóval, gondolom össze vagy kavarodva Scar. - szólt a férfi lágy hangon.

-Jól gondolod, megmagyaráznátok ezt az egészet? Úgy tudtam azért éltem abban a szarba 17 évig mert magatokat sem tudtátok fenntartani, és mert amúgy sem akartatok engem. - szóltam fájdalmasan

-Ez nem teljesen így volt. - Mondta Mike.

-Tudod mikor anyukád terhes lett veled akkor még teljesen jól álltunk anyagilag. És nagyon vártunk téged.
Volt egy elég jól menő ingatlan cégünk, csak aztán történtek dolgok és tönkrementünk.

-Milyen dolgok? -kérdeztem.

-Az egyik ingatlant kiadtuk két férfinak. Megtudtuk hogy drogkereskedők és ki hívtuk rájuk a rendőrséget. Bosszúból terjesztették hogy mi is benne voltunk az egészben, így pár nap leforgása alatt csődöt mondtunk. Elvesztettünk mindent. - Mike hangja elcsuklott. És Dabbyre nézett.

-Nemtudtunk semmit megvenni amire szükséged lett volna, a rokonok és családtagok elfordultak tőlünk mert inkább a médiának hittek. - A Pharrel ügy Így hívták azt az egyik férfit. - Mike megborzongot.- A családra sem számíthattunk, nem volt  választásunk. -mondta Dabby

-Pár évvel ezelőtt felhívott az egyetlen aki hitt bennünk. Ő a nagynénéd, Demi. Itt él Chesire-ben és felajánlotta hogy lakjunk nálla. Itt tiszta lappal kezdhettünk.

-És akkor mi tartott vissza az elmúlt pár évben? Tudjátok min mentem én keresztül? Nem volt senkim... Senkim!! Nemtudtok rólam semmit basszameg - fakadtam sírva, ordítva.

-Mindig is fel akartunk keresni, de tudtuk hogy gyűlölsz minket. 18 évesen el kellett volna hagynod az árvaházat, hova mentél volna? hogyan éltél volna? - Mondta Mike.

-Megoldottam volna elhiheted! - kiabáltam.
Dabby felállt, odarohant hozzám és szorosan megölelt :

- Istenem kérlek bocsáss meg nekünk Scarlett! Mindennél
jobban szeretünk, mindig is tiszta szívűnkből szerettünk, meg kell értened hogy mindent azért csináltunk hogy ne essen bajod. -Mostmár zokogott.

Visszaöleltem őt. Én is bőgtem. Két keze közé fogta az arcom gyengéden:
-Megtudsz bocsájtani? - mondta.
Vettem egy nagy levegőt.

-Megbocsájtani egyenlőre még nem, de kezdjünk új lappal. - mondtam.

Halvány mosoly jelent meg arcán. Mike is odajött és körbeölelt minket.
Lenyeltem az óirási gombócot a torkomban és kimondtam azt, amitől féltem egész eddigi életemben, de valahol mégis igaznak éreztem.

-Szeretlek titeket! - Mondtam rekedtes hangon.

-Mi is téged Nagyon Skar! -
mondták egyszerre ők is szipogva.

Elengedtek az ölelésből, hátatfordítottam s felsétáltam a szobámba, bezártam az ajtót és bedőltem az ágyba.
Valahol a szívemben már nem is annyira idegenek. És az az ölélés..olyan .. olyan volt
mintha egy régen tátongó lyuk kezdene beforrni.

-